Fejezzük már be!
Mostanra kimókoltuk, kidurciztuk, kiokoskodtuk magunkat. Mindegyikünk szépen megmondta a tutiságot, az Egyetemes Nagy Igazságot, amiért „elvesztettük Budapestet”. Csakhogy Budapest nem egy kulcstartó, vagy pipaszurkáló. Nem lehet csak úgy elveszteni. Nem is történt ilyen.
***
Megmondóemberek habzsidőzsije
Nem szeretem azt a szót, hogy megmondóember. Legfőképp azért nem, mert egyfajta koherens egészbe foglalja azokat, akiknek bármiféle véleményalkotó, véleményformáló erejük van. Márpedig bármennyire is furcsa (nem kéne, hogy az legyen), de egy politológus, egy szociológus, vagy egy szakirányú végzettséggel bíró személy véleménye nem ugyanannyit nyom a latban, mint mondjuk egy publicistáé, egy irodalmáré, vagy uram bocsá’ egy valóságshow szereplőjéé. Mert egy állítás helyességét korántsem az dönti el, hogy kinek mekkora a rajongói tábora, egyszóval mekkora az ismertsége. S amíg a véleményalkotók egy csoportja erős ok-okozati alapokra helyezte annak magyarázatát, ami október 13-án történt, majd a következtetések alapján próbált valamiféle megoldási javaslattal előállni, a valódi, igazi, hamisítatlan megmondóemberek pillecukor súlyú szavaikkal a kormány tehetetlenségét, avíttasságát, a jobboldali sajtó puha tohonyaságát kezdték el hangoztatni. Dolgukat pedig olyannyira jól végezték, hogy szidalmakban, vádaskodásokban néha még az ellenzéki szókufárokon is túltettek.
Politikai csellengők
„Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” – mondja Shakespeare Hamlet által. S erről eszembe jut 2006 októbere, amikor fideszesként iszonyatosan megharagudtam Orbán Viktorra, amiért az ellenzék vezéreként nem állt az elégedetlen tömeg élére, és nem eszközölt ki kormányváltást. Pedig megtehette volna. Csakhogy jól tudta: ha ezt akkor megteszi, a Fidesz alig többel, mint egyszerű többséggel nyer. A kormánykoalícióra kényszerülő Orbán pedig pontosan négy évig lehetett volna miniszterelnök, hogy rögtön utána átadja helyét a baloldalnak. A politikai váltógazdaság rendszerváltás óta hízó molochja tehát tovább lett volna hizlalva. Ezzel szemben Orbán a kivárásos taktikát alkalmazta. És hagyta elérni a választók akaratából azt a pontot, amikor már mindenki számára világossá vált, hogy a baloldal káoszkormányzást folytat. Nehéz négy év volt, de szükségszerű. Nehézségét az időközben hozzánk is begyűrűzött válság is csak tovább fokozta. De 2010-ért, s az azóta tartó felépülési időszakért azt kell mondanom, megérte. Még akkor is, ha akkoriban szép számmal távolodtak el a konzervatív pártoktól, hogy jobbszélen keressék a megváltást. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezeknek az elkódorgóknak a többsége azóta visszatalált a helyes útra.
A sakk nem pirospecsenye
Hogy miért történt minden úgy, ahogyan történt? Egész egyszerűen azért, mert a politika az sakkjátszma, nem pedig pirospecsenye. Utóbbinál elég, ha a pillanatnyi előny teljes váltást eredményez, míg az előbbi esetében négy, öt, vagy akár ennél is több lépéssel előre kell gondolkodni. Néha pedig szükség van arra a bizonyos vezéráldozatra is. Aki pedig a partvonalról szemléli a történéseket, s nem lát bele a teljes adminisztráció stratégiájába, az igen gyakran téves következtetéseket vonhat le, amely téves következtetések aztán teljesen tévútra viszik a gondolkodását. Hasonlatosan a nagymester mögött álló kibichez, aki minden egyes gyalogvesztéskor felhördül és fejcsóválásba kezd. Még csak pár hét telt el, de az már most látható, hogy az ellenzék politikai játszótérnek használja Budapestet. Hozzá nem értő emberek kapnak újra komoly posztokat, minden alapot nélkülöző elgondolások nyernek teret, s olyan projektek leállítása kerül szóba, amelyek kulcsfontosságúak lennének a főváros fejlődése szempontjából. Ennek pedig borítékolhatóan nem lesz jó vége. Közérthetőbben fogalmazva:
Wass Albert nácizása, egy nemzetközi atlétikai verseny, valamint egy kulturális projekt leállítása, a dízel autók zónáztatása, a szobordöntések és újságmegszüntetések, a BKK értelmetlen reformja, a bürokraták számának ésszerűtlen növelése mind-mind olyan „apró” hiba már a legelején, amely hibák újabb, mind nagyobb hibák melegágyai lesznek.
***
Nekünk, „megmondóembereknek” pedig nem ártana kicsit elgondolkodnunk. Hogy tán nem is vagyunk annyira okosak, mint azt a közösségi oldalakon elhitetik velünk a rajongók. Hogy nem ártana néha kicsit kimozdulnunk a magunk elefántcsonttornyából, s felülemelkedve önnön sértettségeinken, egy hangyalábnyit nagyobb perspektívából szemlélni a történéseket. De legfőképpen annak a fontosságát nem ártana megérteni, hogy ezek az idők nem az egymásra mutogatás, az egymás torkának esés, hanem az egységbe tömörülés napjai.
