Véget ért egy korszak…

Éppen húsz éve, 2000. április 17-én hétfőn jelent meg ismét polgári-konzervatív napilapként a Magyar Nemzet, amely 1947 óta -a rövid, de annál dicsőségesebb 1956-os szabadságharcos időket leszámítva- mindvégig kommunista és posztkommunista befolyás alatt, a diktatúra, majd annak maradványai és ügynökei álkonzervatív kiadványaként működhetett csupán. A húsz évvel ezelőtti fordulat nagyon fontos dátum nekem és sok kollégámnak, de remélhetően még több konzervatív-nemzeti érzelmű olvasónak, akikkel nagyon vártuk, hogy a totális médiaelnyomás véget érjen és a nyilvánosság előtt a magyarok többsége által támogatott nemzeti-patrióta nézetrendszer is teret nyerhessen. Éppen ezért ez a dátum számunkra egy korszak nyitánya volt. Egy olyan korszaké, amely szimbolikus módon húsz év után ezen a héten ért véget Liszkay Gábor távozásával a Magyar Nemzetet, a megyei napilapokat és egy sor más szerkesztőséget kiadó Mediaworks Zrt. éléről.

Az élet nyilván megy tovább.  Új arcok, új törekvések, egy kis egészséges versengés formálják ezentúl a média nem permanens hazaárulásban és álhírgyártásban utazó részét. Ezt a húszéves korszakot mégis muszáj elbúcsúztatni, anélkül ugyanis nem alakult volna így a magyar közélet és mi magunk sem lettünk volna olyanok, mint vagyunk.

Aki olvassa nálunk Stefka István a rendszerváltás utáni médiaháborút bemutató cikksorozatát, vagy Mező Gábor A hálózat című történelmi oknyomozó rovatát, pontosan tisztában van vele, hogy miként uralta a pártállami hálózat a kilencvenes évek sajtóját. Itt elég csak annyi, hogy az Antall-Boross-kormány bukása után, pillanatok alatt tönkretettek minden konzervatív szerkesztőséget és elűztek a szakmából minden jobbra húzó újságírót (tisztelet az olvasók jóvoltából szinte szamizdatként túlélő Demokratának!). A Horn-Kuncze-kurzus végére a Magyar Nemzet maradt az egyetlen polgárinak kikiáltott kiadvány, amelyet viszont olyan minden gyanú alatt álló kamupolgárok fémjeleztek, mint Avar János munkásőr-újságíró, akinél a feltárt dokumentumok szerint „családi hagyomány volt a pufajka viselése”, vagy a pártállami titkos ügynök Várkonyi „Técsy” Tibi bácsi. Mindeközben a tulajdonos Postabank kegyéből olyan igazgatók és IT-tagok felügyelték – ahogy mondták–  „a polgári, nemzeti értékek megtartását”, mint a népszavás Németh Péter, a kuríros Szűcs Gábor, a KISZ-huszár Kende Péter, a házi bárd Presser Gábor, a futóbolond Ungvári Tamás, a fletóbarát Erdős Ákos, az ügynök-riporter Forró Tamás, a vonalas Mester Ákos, a népszabis Eötvös Pál, illetve a mimindenvoltmár Palik-Héder duó. El lehet képzelni, milyen jól érezték magukat akkoriban a „polgári, nemzeti értékek” a Nemzetnél…

Szomorú, de Pethő dédunokája a történelmünket hamisítja

Zárójelben, amikor 2018 áprilisában Egerben szembesítettem a G-napon 180 fokban lefittyent Szerető Szabolcsot a korábbi, Orbán Viktort már-már ízléstelenül ajnározó vezércikkeivel, ő és társai éppen két öreg bolsi veteránnal tartottak keserédes szeánszot az akkor egy időre megszűnő Magyar Nemzet alapításának nyolcvanadik évfordulóján. Ez a két ember Martin József és Marafkó László volt. Ahogy A hálózat című rovatunkban megírtuk: Martin és Marafkó a Kádár-diktatúrában moszkvai, illetve vietnami tudósítóként dolgoztak, ezután lettek a Magyar Nemzet vezető szerkesztői. Mindketten az átkosban is barátai voltak a lapalapító Pethő Sándor fiának, Pethő Tibornak, aki családnevét megtaposva a rezsim egyik kiemelt szerkesztő-kádere és a hírszerzés „József” fedőnevű társadalmi kapcsolata volt. Az 1956-ot eláruló és a diktatúrában szinte minden igazán fontos pozíciót elérő Pethő Tibor (aki még a közvetlenül a KGB alá tartozó MÚOSZ-nál is vezető lehetett) 1996-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzet szerkesztő-bizottságának elnöke volt. Nyilván Martinnal és Marafkóval együtt mindvégig serényen nyitogatta a szelepeket és etetgette tervszerűen az egy-egy becsületes szóra, eldugott nemzeti gondolatra kiéhezett polgári olvasótábort.

Meg kell jegyezni még, hogy Pethő Tibor ugyancsak Tibor névre hallgató unokája sajnos a bolsevik családi hagyományt vitte tovább, ő manapság a Magyar Hangnál gyűlölködik, miközben nagyfaterja és elvtársai védelmében sajtótörténelem-hamisító marhaságokkal szórja tele a könyvesboltokat és a Wikipédiát, ahelyett, hogy a Magyar Nemzet címoldalán ma is büszkén hirdetett lapalapító dédapa, a nyilasokkal és a vörösökkel egyszerre szembenálló Pethő Sándor emlékét ápolná – lelke rajta. A zárójelet csukjuk is rá azokra, akik ennél többet nem érdemelnek.

Micsoda útjaink!

Ugorjunk inkább vissza a húsz évvel ezelőtti fordulóponthoz, sőt, még egy picit régebbre! 2000. április 17-én már két éve működött a Napi Magyarország című napilap a szerkesztőséget szűkmarkúan támogató Simicska Lajos kegyelméből, ahol a Jóisten tudja’ honnan kukázott őskori számítógépeken és valamelyik állami vállalat leselejtezett, retkes íróasztalain új idők nyiladoztak. Akkoriban kerültem oda én is, egyenesen az egyetemről, Maróth Gáspár és D. Horváth Gábor invitálására, 1998 februárjában. Szinte rögtön a Horn-kormány fosztogatásait és az olajbizniszt feltáró oknyomozó cikkecskéket írhattam, ahogyan a különböző egyetemekről odasereglő több tucatnyi fiatal is egyből a mélyvízbe ugorhatott. A görbülő lábú, filléres műanyag strandszékeken ülve, spártai viszonyok között (még a villanykörte és a klozettpapír árát is úgy kellett összedobni, a kettő darab telefonvonalra meg sokszor félórákig vártunk) hihetetlenül jó hangulatban dolgoztunk. A sok huszonéves, az évekkel korábban kinyírt jobboldali sajtó néhány túlélő-veteránjával – köztük Pilhál Györggyel, Ugró Miklóssal, vagy Stefka Istvánnal – elsőosztályú társaságot alkotott, munka után baráti körként összeverődve folytatódott a szerkesztőségi élet. Sorra jöttek a keményebbnél keményebb sztorik, a példányszám is gyorsan megugrott, nem volt tehát ördögtől való az elgondolás, hogy a komcsik által meggyalázott Magyar Nemzet a Napi Mao gárdájával megerősödve térhessen vissza a polgári útra. Hozzá kell tenni, hogy kerékkötői is voltak a folyamatnak, az akkori jólértesültek szerint, Stumpf István kancelláriaminiszter például mindent megtett, hogy a Magyar Nemzet ne kerülhessen át a szocik által csődbe vitt Postabank portfóliójából a Napi Magyarország kiadójához.

Ám, a kerékkötők végül mindig gyengének bizonyulnak, így jöhetett el a nagy nap, amikor húsz évvel ezelőtt kezünkbe foghattuk az immár száz százalékban konzervatív-jobboldali Magyar Nemzetet. Nem kis büszkeséggel idézem fel, hogy az új kiadás a Villányi Károllyal közösen írt cikksorozatunkkal, a „Guruló schillingekkel” indulhatott el, amelyben azt tártuk fel, miként lopták szét a Magyar Nemzeti Bank bécsi leánybankját. Az ügy folyományaként egy amerikai újságíró segítségével még azt is megírhattam, hogy a szoclib „pénzügyi zseni” Surányi György tudtával (és egy Hargitai György nevű nemzetközi szélhámos közreműködésével) a Colorado-sivatagban üzemelő indián kaszinókra is jutott néhány milliárd, persze soha meg nem térülő forint a jegybank vagyonából. De hagyjuk a romantikázást!

Komoly idők

Illetve ne hagyjuk, hiszen a következő években a lapigazgató-főszerkesztő Liszkay Gábor és kollégái keze alatt a Magyar Nemzetből egy kiszámítható, folyamatosan erősödő, hangját megtaláló, kitűnő lap lett, aminek nevét is büszkén ejtettük ki. Sorra érkeztek tapasztaltabb, később közismertté vált szerzők és szerkesztők, gondoljunk csak a már a Napi Maonál is feltűnő Gajdics Ottóra vagy a Tiranai lepel tárcák megalkotójára, Csermely Péterre, vagy Bayer Zsoltra. A meghatározó feladat mégis a húsz-harmincéveseké maradhatott, hiszen a hír volt az első, aki sztorit hozott mindent vitt – még jutalmat is. Megint csak egy kis nosztalgia: kalandos nyomozással kiderítettük például, hogy a baloldalnak nemhogy van saját Kaya Ibrahimja, hanem ők maguk a Kaya Ibrahimok, hiszen az MSZP saját tulajdonú cégeit görög és kárpátaljai strómanok útján fantomizálták – fel is kerestük mindahányat!

Ugye mégsem Beobachter?

Rossz kimondani, de a 2002-es bukás a Magyar Nemzetnek még nagyobb lendületet adott, hiszen addig a néha önmagukat kereső, a posztkommunista hálózat szorításában kormányzó fideszesek közül sokan Stockholm-szindrómásan osztották a libsi-mantrát, miszerint a Magyar Nemzet valójában „Ungarische Beobachter”, amihez csak csipesszel szabad hozzányúlni. 2002 nyarára végleg sikerült kitörni az elszigeteltségből, s bár a fő mecénás Simicska Lajos már akkor sem volt könnyű eset, a menedzsment mindvégig biztosította, hogy a szerkesztőségben normális újságírói munka folyjék, mitöbb, véget nem érő, éjszakába nyúló, mégis építő szerkesztőségi viták dúltak akkoriban az etikus konzervatív újságírásról, célokról és határokról.

Persze, nem csak a szakmai viták nyúltak az éjszakába, a csapat továbbra is legendásan összetartó maradt. Sokan beszélhetnének a karácsonyi buliból a főszerkesztő kabátjában hazatántorgó kartársról, a Liszkaynak kiküldött számlán szereplő negyvenvalahány gyümölcssalátáról, vagy arról, hogy mire jó igazán a Vombat – elnézést a beavatatlanoktól! Szódával még az is lecsúszott, hogy egy világmegváltó hajnalon a szerkesztőség helyett a Rácz kertből egyenesen a Keletibe hajtattunk és csak a Székelyföld felé robogó büfékocsiból küldtünk rövid sms-t, hogy néhány napra kimaradunk a munkából – amit aztán, azért kamatostól pótolni kellett. Később az is előfordult, hogy a menedzsment a Hír TV születésnapjára kibérelte nekünk egész éjszakára a Vidámparkot. A Kusturica-filmek elevenedtek meg a dodzsemben…

2002-ben a másik oldal szerint fasiszta Magyar Nemzet még azt is megengedte, hogy a Tabán fái kivágása miatt tüntessünk. MTI Fotó: Soós Lajos

A példányszám és az olvasói bizalom egyre csak nőtt, a bájgúnár Medgyessy Péter arcára is akkor fagyott rá a mosoly, amikor a Nemzet leleplezte a D-209-es SZT-tiszti múltját. Kapott a honvédelmi pénzekkel panamázó, szürreális nőügyekbe keveredő Kovács László is. A nemzetközi fenyegetésektől sem félő Lukács Csaba vakmerően borította az MSZP-SZDSZ Mata Hari-botrányát, hogy miként fonta be Hiller Pistától Magyar Bálintig a fél kormányt egy Mucuska névre hallgató román ügynök-prostituált. Jött a paksi atomerőmű rémisztő, szintén Medgyessynek és a Gyurcsány-családnak felróható 2003-es üzemzavara, amiről csak a Magyar Nemzet olvasói ismerhették meg a valóságot. Majd a ma Karácsony Gergely csapatában focizó Bodnár Zoltán akkori államtitkár által szilveszterkor rulettre tett sokmilliárdnyi autópályapénz ügye, az emlékezetes K&H-botrány feltárása, az egyre durvább titkosszolgálati zavarkeltések, Fletó hatalomra törése, a kórházprivatizációs mutyik leleplezése, az MDF gyurcsányi lenyúlásával járó UD-botrány, és így tovább. A szerkesztőség lubickolt a sztorikban, s immár a Gyurcsány-kormány kérlelhetetlen kritikusaként szembesített és nyomozott folyamatosan.

A Hír TV-be a Magyar Nemzet fújta a lelket

Nem csoda, hogy a 2003-ban döcögve induló Hír TV is végül a Magyar Nemzet kiadójával egy cégcsoportban, a nemzetes igazságösztönnel felvértezve találta meg a saját hangját. Az a Hír TV, amely 2006-ban már naponta százezreknek, millióknak mutatta meg a véres valóságot, az 1956 utáni megfélemlítést felidéző utcai terrort és gyalázatot. Császár Attila és kollégái kapták a pofonokat, én épp a szerkesztői székből hitetlenkedve hallgattam Szarka Ágotát, amikor futva-sikoltva felhívott, hogy a „rendőrök” valamivel lövik az embereket a zsinagóga előtt! A Magyar Nemzet és a Hír TV munkatársai voltak azok, akik a politikát megelőzve már a székházostrom és a rádió udvarán történt erőszak után, a terrorizált tüntetők és a mellettük kiállók (Tőkés, Makovecz, Wittner Mária) segítségére siettek – félretolva néhány, a G-napon végül erkölcsileg odakozmált kolléga belső gáncsoskodását.

Viperával ütötték, gumilövedékkel lőtték az ellenzéket  – a Hír TV és a Nemzet a legdrámaibb pillanatokban is tudósított

A 2006 utáni gyurcsányi rémálomban sok jobboldali fórum és közösség felbomlott, elbizonytalanodott, miközben a Magyar Nemzet és a Hír TV tette a dolgát és élvezhette az olvasók- és nézők éltető bizalmát. Ez nem volt magától értetődő, inkább bravúr, hogy minden körülmény ellenére sikerült megtartani és egyben tartani a polgári-konzervatív média bástyáit. Mindezért mi is, a közönség is hálásak lehetünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy a 2010 utáni éveket már némi arrogancia, fásultság és széthúzás rombolta e két médiumnál. Ám, mégsem lehetett véletlen, hogy azon a bizonyos 2015. február 6-i G-napon a Hír TV és a Magyar Nemzet szinte minden valamire való munkatársa egy emberként állt fel és jelentette be:

nem hajlandó a megtébolyodott tulajdonos nyomására 180 fokos fordulatot végrehajtani, elárulni az olvasóit és önmagát.

Ez sem volt magától értetődő, a legtöbben egy évtizede építgetett karrierjüket, megélhetésüket és egy picit az addigi életüket dobták oda és ugrottak az ismeretlenbe. Ők most jórészt a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t erősítik. A bátor kiálláshoz, volt kollégáinkhoz itt a PestiSrácok.hu-nál nyilatkozatunkkal rögtön csatlakoztunk.

Ezen a héten mégiscsak véget ért ez a korszak. 20 év, nagy harcok, néhány pofon, sok öröm. Jó volt rá emlékezni és jó volna, ha emlékeznének rá azok is, akik benne voltak, de sokat felejtenek. Meg akik nem voltak benne, de úgy hiszik a bölcsek kövével a zsebükben születtek…

Liszkay Gábor a posztkommunistáktól megvásárolt Mediaworks-székház előtt. Ilyen az élet…