Éppen húsz éve, 2000. április 17-én hétfőn jelent meg ismét polgári-konzervatív napilapként a Magyar Nemzet, amely 1947 óta -a rövid, de annál dicsőségesebb 1956-os szabadságharcos időket leszámítva- mindvégig kommunista és posztkommunista befolyás alatt, a diktatúra, majd annak maradványai és ügynökei álkonzervatív kiadványaként működhetett csupán. A húsz évvel ezelőtti fordulat nagyon fontos dátum nekem és sok kollégámnak, de remélhetően még több konzervatív-nemzeti érzelmű olvasónak, akikkel nagyon vártuk, hogy a totális médiaelnyomás véget érjen és a nyilvánosság előtt a magyarok többsége által támogatott nemzeti-patrióta nézetrendszer is teret nyerhessen. Éppen ezért ez a dátum számunkra egy korszak nyitánya volt. Egy olyan korszaké, amely szimbolikus módon húsz év után ezen a héten ért véget Liszkay Gábor távozásával a Magyar Nemzetet, a megyei napilapokat és egy sor más szerkesztőséget kiadó Mediaworks Zrt. éléről.
Az élet nyilván megy tovább. Új arcok, új törekvések, egy kis egészséges versengés formálják ezentúl a média nem permanens hazaárulásban és álhírgyártásban utazó részét. Ezt a húszéves korszakot mégis muszáj elbúcsúztatni, anélkül ugyanis nem alakult volna így a magyar közélet és mi magunk sem lettünk volna olyanok, mint vagyunk.
Aki olvassa nálunk Stefka István a rendszerváltás utáni médiaháborút bemutató cikksorozatát, vagy Mező Gábor A hálózat című történelmi oknyomozó rovatát, pontosan tisztában van vele, hogy miként uralta a pártállami hálózat a kilencvenes évek sajtóját. Itt elég csak annyi, hogy az Antall-Boross-kormány bukása után, pillanatok alatt tönkretettek minden konzervatív szerkesztőséget és elűztek a szakmából minden jobbra húzó újságírót (tisztelet az olvasók jóvoltából szinte szamizdatként túlélő Demokratának!). A Horn-Kuncze-kurzus végére a Magyar Nemzet maradt az egyetlen polgárinak kikiáltott kiadvány, amelyet viszont olyan minden gyanú alatt álló kamupolgárok fémjeleztek, mint Avar János munkásőr-újságíró, akinél a feltárt dokumentumok szerint „családi hagyomány volt a pufajka viselése”, vagy a pártállami titkos ügynök Várkonyi „Técsy” Tibi bácsi. Mindeközben a tulajdonos Postabank kegyéből olyan igazgatók és IT-tagok felügyelték – ahogy mondták– „a polgári, nemzeti értékek megtartását”, mint a népszavás Németh Péter, a kuríros Szűcs Gábor, a KISZ-huszár Kende Péter, a házi bárd Presser Gábor, a futóbolond Ungvári Tamás, a fletóbarát Erdős Ákos, az ügynök-riporter Forró Tamás, a vonalas Mester Ákos, a népszabis Eötvös Pál, illetve a mimindenvoltmár Palik-Héder duó. El lehet képzelni, milyen jól érezték magukat akkoriban a „polgári, nemzeti értékek” a Nemzetnél…
Szomorú, de Pethő dédunokája a történelmünket hamisítja
Zárójelben, amikor 2018 áprilisában Egerben szembesítettem a G-napon 180 fokban lefittyent Szerető Szabolcsot a korábbi, Orbán Viktort már-már ízléstelenül ajnározó vezércikkeivel, ő és társai éppen két öreg bolsi veteránnal tartottak keserédes szeánszot az akkor egy időre megszűnő Magyar Nemzet alapításának nyolcvanadik évfordulóján. Ez a két ember Martin József és Marafkó László volt. Ahogy A hálózat című rovatunkban megírtuk: Martin és Marafkó a Kádár-diktatúrában moszkvai, illetve vietnami tudósítóként dolgoztak, ezután lettek a Magyar Nemzet vezető szerkesztői. Mindketten az átkosban is barátai voltak a lapalapító Pethő Sándor fiának, Pethő Tibornak, aki családnevét megtaposva a rezsim egyik kiemelt szerkesztő-kádere és a hírszerzés „József” fedőnevű társadalmi kapcsolata volt. Az 1956-ot eláruló és a diktatúrában szinte minden igazán fontos pozíciót elérő Pethő Tibor (aki még a közvetlenül a KGB alá tartozó MÚOSZ-nál is vezető lehetett) 1996-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzet szerkesztő-bizottságának elnöke volt. Nyilván Martinnal és Marafkóval együtt mindvégig serényen nyitogatta a szelepeket és etetgette tervszerűen az egy-egy becsületes szóra, eldugott nemzeti gondolatra kiéhezett polgári olvasótábort.
Meg kell jegyezni még, hogy Pethő Tibor ugyancsak Tibor névre hallgató unokája sajnos a bolsevik családi hagyományt vitte tovább, ő manapság a Magyar Hangnál gyűlölködik, miközben nagyfaterja és elvtársai védelmében sajtótörténelem-hamisító marhaságokkal szórja tele a könyvesboltokat és a Wikipédiát, ahelyett, hogy a Magyar Nemzet címoldalán ma is büszkén hirdetett lapalapító dédapa, a nyilasokkal és a vörösökkel egyszerre szembenálló Pethő Sándor emlékét ápolná – lelke rajta. A zárójelet csukjuk is rá azokra, akik ennél többet nem érdemelnek.
Micsoda útjaink!
Ugorjunk inkább vissza a húsz évvel ezelőtti fordulóponthoz, sőt, még egy picit régebbre! 2000. április 17-én már két éve működött a Napi Magyarország című napilap a szerkesztőséget szűkmarkúan támogató Simicska Lajos kegyelméből, ahol a Jóisten tudja’ honnan kukázott őskori számítógépeken és valamelyik állami vállalat leselejtezett, retkes íróasztalain új idők nyiladoztak. Akkoriban kerültem oda én is, egyenesen az egyetemről, Maróth Gáspár és D. Horváth Gábor invitálására, 1998 februárjában. Szinte rögtön a Horn-kormány fosztogatásait és az olajbizniszt feltáró oknyomozó cikkecskéket írhattam, ahogyan a különböző egyetemekről odasereglő több tucatnyi fiatal is egyből a mélyvízbe ugorhatott. A görbülő lábú, filléres műanyag strandszékeken ülve, spártai viszonyok között (még a villanykörte és a klozettpapír árát is úgy kellett összedobni, a kettő darab telefonvonalra meg sokszor félórákig vártunk) hihetetlenül jó hangulatban dolgoztunk. A sok huszonéves, az évekkel korábban kinyírt jobboldali sajtó néhány túlélő-veteránjával – köztük Pilhál Györggyel, Ugró Miklóssal, vagy Stefka Istvánnal – elsőosztályú társaságot alkotott, munka után baráti körként összeverődve folytatódott a szerkesztőségi élet. Sorra jöttek a keményebbnél keményebb sztorik, a példányszám is gyorsan megugrott, nem volt tehát ördögtől való az elgondolás, hogy a komcsik által meggyalázott Magyar Nemzet a Napi Mao gárdájával megerősödve térhessen vissza a polgári útra. Hozzá kell tenni, hogy kerékkötői is voltak a folyamatnak, az akkori jólértesültek szerint, Stumpf István kancelláriaminiszter például mindent megtett, hogy a Magyar Nemzet ne kerülhessen át a szocik által csődbe vitt Postabank portfóliójából a Napi Magyarország kiadójához.
Ám, a kerékkötők végül mindig gyengének bizonyulnak, így jöhetett el a nagy nap, amikor húsz évvel ezelőtt kezünkbe foghattuk az immár száz százalékban konzervatív-jobboldali Magyar Nemzetet. Nem kis büszkeséggel idézem fel, hogy az új kiadás a Villányi Károllyal közösen írt cikksorozatunkkal, a „Guruló schillingekkel” indulhatott el, amelyben azt tártuk fel, miként lopták szét a Magyar Nemzeti Bank bécsi leánybankját. Az ügy folyományaként egy amerikai újságíró segítségével még azt is megírhattam, hogy a szoclib „pénzügyi zseni” Surányi György tudtával (és egy Hargitai György nevű nemzetközi szélhámos közreműködésével) a Colorado-sivatagban üzemelő indián kaszinókra is jutott néhány milliárd, persze soha meg nem térülő forint a jegybank vagyonából. De hagyjuk a romantikázást!
Komoly idők
Illetve ne hagyjuk, hiszen a következő években a lapigazgató-főszerkesztő Liszkay Gábor és kollégái keze alatt a Magyar Nemzetből egy kiszámítható, folyamatosan erősödő, hangját megtaláló, kitűnő lap lett, aminek nevét is büszkén ejtettük ki. Sorra érkeztek tapasztaltabb, később közismertté vált szerzők és szerkesztők, gondoljunk csak a már a Napi Maonál is feltűnő Gajdics Ottóra vagy a Tiranai lepel tárcák megalkotójára, Csermely Péterre, vagy Bayer Zsoltra. A meghatározó feladat mégis a húsz-harmincéveseké maradhatott, hiszen a hír volt az első, aki sztorit hozott mindent vitt – még jutalmat is. Megint csak egy kis nosztalgia: kalandos nyomozással kiderítettük például, hogy a baloldalnak nemhogy van saját Kaya Ibrahimja, hanem ők maguk a Kaya Ibrahimok, hiszen az MSZP saját tulajdonú cégeit görög és kárpátaljai strómanok útján fantomizálták – fel is kerestük mindahányat!
Ugye mégsem Beobachter?
Rossz kimondani, de a 2002-es bukás a Magyar Nemzetnek még nagyobb lendületet adott, hiszen addig a néha önmagukat kereső, a posztkommunista hálózat szorításában kormányzó fideszesek közül sokan Stockholm-szindrómásan osztották a libsi-mantrát, miszerint a Magyar Nemzet valójában „Ungarische Beobachter”, amihez csak csipesszel szabad hozzányúlni. 2002 nyarára végleg sikerült kitörni az elszigeteltségből, s bár a fő mecénás Simicska Lajos már akkor sem volt könnyű eset, a menedzsment mindvégig biztosította, hogy a szerkesztőségben normális újságírói munka folyjék, mitöbb, véget nem érő, éjszakába nyúló, mégis építő szerkesztőségi viták dúltak akkoriban az etikus konzervatív újságírásról, célokról és határokról.
Persze, nem csak a szakmai viták nyúltak az éjszakába, a csapat továbbra is legendásan összetartó maradt. Sokan beszélhetnének a karácsonyi buliból a főszerkesztő kabátjában hazatántorgó kartársról, a Liszkaynak kiküldött számlán szereplő negyvenvalahány gyümölcssalátáról, vagy arról, hogy mire jó igazán a Vombat – elnézést a beavatatlanoktól! Szódával még az is lecsúszott, hogy egy világmegváltó hajnalon a szerkesztőség helyett a Rácz kertből egyenesen a Keletibe hajtattunk és csak a Székelyföld felé robogó büfékocsiból küldtünk rövid sms-t, hogy néhány napra kimaradunk a munkából – amit aztán, azért kamatostól pótolni kellett. Később az is előfordult, hogy a menedzsment a Hír TV születésnapjára kibérelte nekünk egész éjszakára a Vidámparkot. A Kusturica-filmek elevenedtek meg a dodzsemben…
A példányszám és az olvasói bizalom egyre csak nőtt, a bájgúnár Medgyessy Péter arcára is akkor fagyott rá a mosoly, amikor a Nemzet leleplezte a D-209-es SZT-tiszti múltját. Kapott a honvédelmi pénzekkel panamázó, szürreális nőügyekbe keveredő Kovács László is. A nemzetközi fenyegetésektől sem félő Lukács Csaba vakmerően borította az MSZP-SZDSZ Mata Hari-botrányát, hogy miként fonta be Hiller Pistától Magyar Bálintig a fél kormányt egy Mucuska névre hallgató román ügynök-prostituált. Jött a paksi atomerőmű rémisztő, szintén Medgyessynek és a Gyurcsány-családnak felróható 2003-es üzemzavara, amiről csak a Magyar Nemzet olvasói ismerhették meg a valóságot. Majd a ma Karácsony Gergely csapatában focizó Bodnár Zoltán akkori államtitkár által szilveszterkor rulettre tett sokmilliárdnyi autópályapénz ügye, az emlékezetes K&H-botrány feltárása, az egyre durvább titkosszolgálati zavarkeltések, Fletó hatalomra törése, a kórházprivatizációs mutyik leleplezése, az MDF gyurcsányi lenyúlásával járó UD-botrány, és így tovább. A szerkesztőség lubickolt a sztorikban, s immár a Gyurcsány-kormány kérlelhetetlen kritikusaként szembesített és nyomozott folyamatosan.
A Hír TV-be a Magyar Nemzet fújta a lelket
Nem csoda, hogy a 2003-ban döcögve induló Hír TV is végül a Magyar Nemzet kiadójával egy cégcsoportban, a nemzetes igazságösztönnel felvértezve találta meg a saját hangját. Az a Hír TV, amely 2006-ban már naponta százezreknek, millióknak mutatta meg a véres valóságot, az 1956 utáni megfélemlítést felidéző utcai terrort és gyalázatot. Császár Attila és kollégái kapták a pofonokat, én épp a szerkesztői székből hitetlenkedve hallgattam Szarka Ágotát, amikor futva-sikoltva felhívott, hogy a „rendőrök” valamivel lövik az embereket a zsinagóga előtt! A Magyar Nemzet és a Hír TV munkatársai voltak azok, akik a politikát megelőzve már a székházostrom és a rádió udvarán történt erőszak után, a terrorizált tüntetők és a mellettük kiállók (Tőkés, Makovecz, Wittner Mária) segítségére siettek – félretolva néhány, a G-napon végül erkölcsileg odakozmált kolléga belső gáncsoskodását.
A 2006 utáni gyurcsányi rémálomban sok jobboldali fórum és közösség felbomlott, elbizonytalanodott, miközben a Magyar Nemzet és a Hír TV tette a dolgát és élvezhette az olvasók- és nézők éltető bizalmát. Ez nem volt magától értetődő, inkább bravúr, hogy minden körülmény ellenére sikerült megtartani és egyben tartani a polgári-konzervatív média bástyáit. Mindezért mi is, a közönség is hálásak lehetünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy a 2010 utáni éveket már némi arrogancia, fásultság és széthúzás rombolta e két médiumnál. Ám, mégsem lehetett véletlen, hogy azon a bizonyos 2015. február 6-i G-napon a Hír TV és a Magyar Nemzet szinte minden valamire való munkatársa egy emberként állt fel és jelentette be:
nem hajlandó a megtébolyodott tulajdonos nyomására 180 fokos fordulatot végrehajtani, elárulni az olvasóit és önmagát.
Ez sem volt magától értetődő, a legtöbben egy évtizede építgetett karrierjüket, megélhetésüket és egy picit az addigi életüket dobták oda és ugrottak az ismeretlenbe. Ők most jórészt a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t erősítik. A bátor kiálláshoz, volt kollégáinkhoz itt a PestiSrácok.hu-nál nyilatkozatunkkal rögtön csatlakoztunk.
János
2020-04-25 at 17:32
Sokan olvastuk a címe miatt:
MAGYAR NEMZET
Voltak benne jó írások, jó tollú íróktól.
Etel
2020-04-19 at 18:00
Az atkosban a Magyar Nemzet járt nekünk. A hétvégi számokat manapság is megveszem, látom ugyan, hogy nem olyan, mint volt Sesztak Ágnessel, Lőcsei Gabriella val, azt is észrevettem, hogy a kultúra nem annyira exponalt híreiben liberál propaganda kúszik a sorokba (nem közé, bele), de egy valamit sosem értettem: miért kellett a sulykolando jelmondat helyére azt írni, hogy Pető Sándor alapította X évben, de az év mostanra miért maradt le, ha egyszer olyan fontos volt?
A lexikon azt írja:
Magyar Nemzet
1938-ban indult budapesti lap.
Főszerkesztője: (1940) Pethő Sándor, Felelős szerkesztő (1938) Hegedus Gyula /újságíró/.
Volt egy másik MagyarNemzet (1899-1913), első főszerk. Jókai Mór és Beksics Gusztáv.
hozzaszolo
2020-04-19 at 17:13
2022-ben.
hozzaszolo
2020-04-19 at 17:12
A sajtóval kapcsolatban olvastam a Mandineren, hogy:
109 helyreigazítási pert vesztett a jobboldali sajtó(s)
A Fidesztől függetelen, de a szadesztől nem, bíróságokon. Mit várunk ezektől a bíróságoktól?
“Ideje lenne észhez térni, hogy a Fidesz győzzön 2 év múlva”
Nem fog menni. Ez a szavazó nép már visszakuncsorgott 4 év után a szocikhoz, 2002-ben megint, 2006-ban megint. A nem szavazó meg tojik az egész politikára, mert az életvitele vagy olyan, hogy annyi pénze van (nem állami pályázatokból, hanem a privatizációból), hogy neki tök mindegy milyen színű a kormány. A másik meg azért független a politikai széljárástól, mert az ő élete nem fog megváltozni, akárhogy szavaz. Ott vannak a példák. Budapest, Ózd, Hódmezővásárhely, Pécs, Miskolc, stb.
Kell a népnek a tapasztalás, mint a macska az orrának. Ez még nem lesz meg 2012-ben. És az aranyhal elfelejti 2006-ot is, már azt is csodálom, hogy 3 választáson vért izzadva 2/3-ot szavazott. És a választók összetétele is változik. Az új generáció lesz majd a kismacska, akinek kell a tapasztalás. Meg kell tapasztalnia, a forró sütőt(amire ugye kihallgatáskor ráültették az áldozatot), az éles kést. A dédnagypapa hányatott sorsát már nem ismeri. Ha úgy veszem, hál istennek. És neki a régi viccek (lámpavas, fekete autó, AVH, sortőz, akasztás, kitelepítés) nem mondanak semmit. Csak érdekesség neki. Mig meg nem tapasztalja.
Mátyás
2020-04-19 at 14:58
A Napi Magyarország volt az aminek “valakik” verőemberekkel szétverették a szerkesztőségét? Talán Bencsik Adrástól hallottam valamelyik műsorban, és akkor eszembe is jutott, hogy tényleg volt valami ilyen a 90-es években. Érdekes, hogy akkor az unijó még nem aggódott a magyar sajtószabadságért. Egyébként jó az írás, még akkor is ha elnagyolt, így is hosszú lett.
vélemény
2020-04-19 at 14:19
Lovas István nevének megemlítése belefért volna az írásba.
A molenbeeki gettó szomszédságában magasodó bábeli tornyokban folyó ”munkáról” szóló beszámolói,
a lap hatodik oldalán megjelent nemzetközi sajtószemléi emelték az MN színvonalát.
Visszahívása nem vet jó fényt a veretes napilapot akkoriban irányítók –
ki tudja milyen irányítottságú munkájára, ”polgári” alapértékrendjére.
János
2020-04-25 at 17:25
Igaz. ☹️
Remélem, nem szándékosan maradt ki!
Gáspár Anette
2020-04-19 at 12:17
A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) miért nem épített már fel egy fb-szerű virtuális hálót?!
János
2020-04-25 at 17:23
Hát ez az ….
Vajda Miklós
2020-04-19 at 12:11
Köszönöm Gergely!
Ez egy nagyon tömény összefoglaló azokról az időkről. A cikkben szereplő minden névről és helyszínről lehetne egy fejezetet írni, amely később sajtótörténeti (és nem csak az) dokumentum lehetne. Ezt pedig csak ti tudjátok megtenni, Stefkával és Bayerrel.
Ez a munka kitöltené az életeteket legalább a nyugdíjig, de azon túl is. Kérlek, mielőbb kezdjetek hozzá. Keményen bemutatva, hogyan fordul a köpönyeg a mindenkori széljárás szerint. Néány korábbi kollegátok pedig hogyan aljasodott el, mert nekik a lé határozta meg a tudatot. Különös tekintettel a Stefka István által megírt Ungvári kijelentés hátterére, mely szerint:
Ungvári Tamás íróval, irodalomtörténésszel beszélgettem. Egyszer csak így szólt hozzám: „…tudod Pista, amit Ti most a Magyar Televízióban csináltok, az számunkra elfogadhatatlan. A sajtó a kiegyezés óta a miénk. Most az egyszer félre néztünk. Többé ilyen nem történhet meg.” Elgondolkodtam a szavain, főként a kizárólagosságon. Október 13-a után nem tudom ki nézett félre.”
https://azoreg.hu/megint-jonnek-es-jonnek/
János
2020-04-25 at 17:22
A politikában hibákat is követ el az ember. A kérdés csak az, mennyit és kiket érint.
Nahát
2020-04-19 at 11:02
Váltáskor sosem tudhatjuk, hogy jobbra, vagy balra megyün-e tovább. A vezetőtől sok függ.
Gáspár Anette
2020-04-19 at 11:13
Amit nyilatkozott, eléggé aggasztó…
János
2020-04-25 at 17:19
Nincs ebben semmi aggasztó vagy örömteli. Egyszerű tény.
TalEle
2020-04-19 at 09:55
A nyomasztó ballib közösségi média fölény letöréséhez, azért meg kellene próbálni végre, komolyan saját lábra állni és a lehetőségekhez képest függetleníteni magunkat a Facebook-hoz, Google-hoz hasonló nemzetközi techcégektől! A „saját lábra állás” lehetne, például, az, hogy a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványnak több mint 50 média cég van a portfóliójában, ezek között – a „hagyományos” sajtó, rádió és TV csatornákon kívül – vannak: internetes levelező, internetes kereső, internetes hírportálok is, – mit ad Isten -, internetes videomegosztó nincs! Tudom, hogy ez kevés egy YouTube-hoz képest, de ha kb: 50 média cég – köztük olyanok is mint a napi 2 millió hallgatóval bíró Retro Rádió – szisztematikusan elkezdene egy helyre felpakolni, akkor az emberek egy idő után megszoknák és meg is szerethetnék, aminek 2022-ben lenne nagy jelentősége!! Itt lenne az ideje a YouTube-hoz hasonló „alakok” kiváltásának…
Győző2022
2020-04-19 at 11:06
‼️‼️‼️
????
Igazat szólsz, barátom!
Már rég fel kellett volna építeni a
közép-kelet-európai konzervatív internetes hálózatot
a fb mintájára
János
2020-04-25 at 17:17
Újabb ?????
interpretator
2020-04-19 at 12:16
Gyermeteg elképzelés.
Az iwiw és a f@szbók példája megmutatta, hogy a közösségi média műfajában nem Magyarország hódítja meg a világot, hanem a világ Magyarországot.
Ennél okosabb megoldásokra van szükség.
gyozo2018
2020-04-19 at 09:48
Oláh Kálmán!
Lőcsei egy loberálkommunista kakukkmadár volt a lapnál. Sajnos sokáig meghatározó pozîcióban, a kultúránál.
Valagány kategória.
Győző2022
2020-04-19 at 09:26
Ki volt az a megveszekedett barom, aki a rasszista, fasiszta Ungvári Tamás halálakor külön nekrológot íratott alá a miniszterelnökkel, amiben az szerepel, hogy Ungvári a magyarság hiteles krónikása volt?!
Remélem, úgy rúgták seggbe, hogy Kertész Ákos és Landeszmann után repüljön!
Andromeda
2020-04-19 at 10:02
Tudomásul kell venni, hogy Magyarország nem lehet soha független ország, csak nagyon kevés ország tud ellenállni az iszonyatos túlerőnek. Vagyis szerintem Orbán pontosan tudta, mit írt alá, csaknem tehetett mást.
tegyük helyre!
2020-04-19 at 12:05
Szerinted a miniszterelnök nem tudja, mit ír alá? Ennyire alábecsülöd? Arra sem emlékszel, amikor a Kossuth Rádióban SAJÁT SZAVAIVAL is megemlékezett Ungváriról?
Akkor segítek: ez egy tudatos gesztus volt a liberális szavazók irányába.
De az is lehet, hogy OV őszinte tiszteletet érez Ungvári iránt.
Hogy politikailag megérte-e a gesztus, az más kérdés. De mondok egy javaslatot: ENGEDD, HOGY FÁJJON! Rendben van, hogy támogatod a kormányt, de elszomorító, hogy ezt szélsőségesen kritikátlanul teszed.
gyozo2018
2020-04-19 at 09:18
Árnyaltabb a kép.
2004 körül járhattunk, amikor leváltották az online főszerkesztőt,
s felállt az egész csapat.
Majd felállították és azonnal kirúgták a fórum moderátor szerkesztőjét,
mert vitába keveredett a muszlim újságíróval, moderálni merészelte.
Aztán szépen áttolódott liberális irányba a moderálás, és szó szerint
vadásztak a jobboldali, konzervatív fórumozókra. S mikor már szinte
csak az önkéntes moderátorok (voltak vagy hárman, akiket a fórumozók közül
toboroztak), akkor bezárták az egészet.
Akkoriban még ott lebzselt Balavány, aki gyurcsányista lett, a szájából segget csinált, azóta nálam az állandó neve Valagány.
ViAM
2020-04-19 at 09:06
Ennél azért árnyaltabb a kép, mintsem:
“1956-os szabadságharcos időket leszámítva- mindvégig kommunista és posztkommunista befolyás alatt, a diktatúra, majd annak maradványai és ügynökei álkonzervatív kiadványaként működhetett csupán…”
Kiváló, nagy nevek dolgoztak a Magyar Nemzetnél – sajnos már elhunytak -, akik igyekeztek hasznos, jó, szép dolgokkal irányítani a gondolkodást régi neveltetésüknél fogva és kényszer hatására, mert ennyit tehettek. Nem mellőzhető az sem, hogy kerülgették egymást a tágas folyosón a kunbéláékat dicsérők és a volt Horthysták, akik igen magas beosztásokból kerültek például bűnügyi tudósítónak. Vagy a volt grófkisasszonyok, akik gépíróként verték a traktorzajjal járó mechanikus NDK-s Optima írógépet, szép, ápolt vonásaikon nem éppen az öröm tükröződött. No és az utolsó, gyermektelen Wesselényiné, Fedor Ágnes, akit regényes körülmények között vett el az ura. Az akkori Magyar Nemzetesekről regényt lehetne írni, oly érdekes élettörténetekkel bírtak, nemcsak a rendszer változások miatt.
Gáspár Anette
2020-04-19 at 09:18
Már az megér egy regényfolyamot, amit itt leírtál. Írd meg, el ne vesszen.
ViAM
2020-04-19 at 11:25
Hát…Anett!
Nem szeretnék abba a hibába esni, mint egyes történészek, akik szubjektív alapon irkálták meg például a magyar történelmet. Megkérdezni már nem tudom őket, a saját benyomásaim pedig lehettek tévesek is, a korom miatt, hisz én (hála Istennek) nem éltem át, amit nekik muszáj volt. Valószínűleg többen nem is nyilatkoztak volna, mert vagy nem akarták újra átélni, vagy…
Némelyikük viszont tisztelettel emlékezem.
Győző 2022
2020-04-19 at 08:43
Tehát csak sikerült hibrid sajtót csinálni a jobboldali médiumokból?
HírTV felemás, ott tombol a liberálisok színe-sava, az Echot felfuttatták, aztán beolvasztották.
Eltűrték, hogy a kretén Balog visszavonja Szaniszló kitüntetését.
Most meg piacra dobják az egészet?
Nem igaz, hogy 50-50% a liberális és konzervatîv sajtó aránya.
Jó, ha megvan az a 30%.
A kultúráról meg annyit, hogy sikerült olyan színházi megállapodást kötnie a kormánynak, hogy a magyar színháznak a fal adja a másikat.
Valami bűzlik Dániában….
oshon
2020-04-19 at 07:41
Isten aldjon Magyar Nemzet !
Zolika Lassu
2020-04-19 at 07:24
Szép munka, Gergő!