Töprengés a demokráciaféltés mögötti filozófiáról, avagy a liberális-balos-álkonzervatív furkósbot (Nagy Ervin írása a PS-nek)
Számos igaztalan és sértő kritika, nemtelen támadás érte Magyarországot az elmúlt hetekben. A koronavírus-törvény ürügyén aggódtak a demokráciáért először itthon, majd Európa-szerte; féltették a jogállamiságot liberális, balos, illetve az előbbieknek megfelelni akaró hazátlan „konzervatív” felebarátaink, miközben láthatatlan ellenségünkkel, a COVID-19-cel vívtuk és vívjuk az új évszázad első nagy háborúját. Mintha nem lenne fontosabb ennél... persze „a show-nak folytatódnia kell”! A politika nem pihen, ahogy az elméleti vitáknak is megvan a maga helye. A most újraéledő „demokrácia-féltés” azonban nem csupán a régóta tartó filozófiai vita mellékterméke, hanem egy eszköz is, melyet a liberálisok mellett ma már a szabadelvűségnek helyt adó balosok és az ethosznak megfelelni akaró álkonzervatívok is furkósbotként használnak a kulturális háborúban. Egy olyan háborúban, mely a szavak jelentéséről szól és arról, hogy ki mondhatja majd meg azt, hogy mi a demokrácia és mi a jogállamiság. Mert aki a szavakat uralja, az a világot is uralni fogja. Nézzük csak!
Mi is a demokrácia?
A demokrácia az a kormányzati forma, amelyben a hatalom „a nép által és a népért cselekszik”.Egy demokráciában senkitől és semmi mástól nem eredeztethető a politikai hatalom, csak és kizárólag a néptől. Igazságos vagy nem, boldogulunk benne vagy sem – egyelőre jobb „közösségi rendszert” nem találtunk fel történelmünk során. Ha vannak is hibái, ha nem is tud manapság a válsággal egy az egyben megküzdeni, ha sokszor szélsőséges liberális eszmékkel is töltődik fel – nem elvetni, hanem javítani kell. De igaz az is, hogy nem elég csupán megteremteni a feltételeket, fenn is kell tartani a működést. Így a nép hangjának megértése, kérésének követése nélkül nem is lehet demokratikusan kormányozni. (Még akkor sem, ha „a nép akaratának megértését” szokás manapság populista jelzővel elintézni!)
Abraham Lincoln gettysburgi beszédének részleteit sokféleképpen ragadták már ki az eredeti szövegkörnyezetből. A klasszikus mondat valóban számos lehetőséget ad; tartalmi értelmezése azonban aktuális tanulságokkal is szolgál. A „nép által” és a „népért” kormányozni, a konkrét politikai cselekvéseket az emberek igényeihez igazítani nem más, mint a demokrácia megőrzésének fundamentuma. Ebben az értelemben az, hogy ha egy rendszer a liberális értékeket igyekszik kizárólagos gyakorlattá tenni, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a rendszer pusztán ettől demokratikus lenne. Sőt! Ha az emberek nem akarják a liberalizmust, mint közösségszervező ideológiát látni a hatalomban, akkor nem is lesz ott – de attól a többségi döntés még megtörténik.
Vegyük a képviseleti demokrácia minimális fogalmát! A nép közvetett hatalomgyakorlása szabad választások útján. A démosz adja és veheti el. A demokrácia igényének más definíciói csak jelzős szerkezetű vita és felfogások kérdése. Nézzük a liberalizmus alapelveit! Az emberi és állampolgári jogok érvényesülése; a pluralizmus; az egyén szabadságának hangsúlyozása; végül az állam társadalmi és gazdasági beavatkozásának minimalizálása. Azaz a demokrácia és a liberalizmus mást jelent, más a történelmi gyökere.
Milyen egy demokrácia?
A demokrácia kifejezés ma afféle ősrégi szemétdomb, amelyre két és fél ezer év óta megállás nélkül hajigálják ki a konyhai hulladékot
– írja Robert A. Dahl A pluralista demokrácia dilemmái című könyvében. A szerző célja nem a demokrácia végleges elvetése, nem a rendszer szapulása, hanem sokkal inkább a „jobbító” szándék vezérli. Ugyanis a rendszer kritikájára adott gyakorlati válaszok „jobbá”, „élhetőbbé” tehetnek egy mesterséges közösséget. A felvetett dilemmák az állam működésének „javítgatására” sarkallhatják a politikusokat. Nos, ez egy morálisan is támogatható kiindulópont. A kérdés viszont az, hogy hová is jutunk el, mikor egy „jobb”, illetve „élhetőbb” demokráciát szeretnék megfogalmazni?
A „demokrácia” szót ma már nemcsak rendszert leíró fogalomként használjuk, hanem elérendő eszményt, vagy mértéket is értünk rajta.„A demokrácia gyakorlata a „kell” és „van” szintkülönbsége között, az eszményire való törekvés által kijelölt pálya mentén fejlődik” – véli Giovanni Sartori, kortárs olasz filozófus a Demokrácia című művében. Így, amikor demokráciáról beszélünk, valójában „leíró”, illetve „előíró” elemeket keverünk össze. Ami nem feltétlenül probléma, viszont fontos, hogy mindig tisztázzuk a különbséget.
Ha a „leíró” oldalt nézzük, akkor a problémát történetileg, illetve rendszerelméletileg közelíthetjük meg. Az első esetében a történelem során kialakult államtípusokat boncolgatjuk; a másodikban pedig a mai alkotmányos szabályokat, illetve a tényleges működést írjuk le. Mindkettőnek létjogosultsága, illetve gyakorlati haszna van. Ha az „előíró” oldalt tekintjük, akkor viszont átlépjük az objektivitás határait, hisz normákat állítunk fel, amihez képest a történeti, illetve a létező demokratikus államok működését méricskéljük. Ez szubjektív, világlátástól egyáltalán nem független tevékenység. Így másmilyen értékeket fog hangsúlyozni a liberális, s másmilyent a konzervatív, vagy a szocialista. Így óhatatlanul filozófiai vitákba torkollnak a demokráciaelméletek. Megjegyzendő, hogy ezeknek a spekulatív vitáknak politikai dimenziója is van. Sokszor kerülnek elő pártok programjaiban, vagy az egyes politikai vitákban. És természetesen tükröződnek a jogszabályokban is.
De ezzel sincs különösebb baj! Valójában a demokrácia alapkövetelménye, amely minden ideológia felett kell, hogy álljon: a különböző vélemények tisztelete. A másik szavainak meghallgatása, illetve elfogadása vagy kritikája.
A liberális gőg
Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodók – ennek köszönhetően az őket olvasó politikusok is – kizárólagosságra törekszenek. A kortárs John Gray a Liberalizmus című művében négy olyan alapelvet említ, amely a liberális elméletek összeköti. Eszerint
- a liberalizmus mindig individualista, egalitárius, univerzalista és meliorista. Azaz „a személy erkölcsi szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta társadalmi közösség követelésével szemben”.
- Egyenlő, mert „minden embernek ugyanolyan erkölcsi státust biztosít”.
- Univerzalista, ami ezúttal azt jelenti, hogy „az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekinti”. Illetve a szándék, hogy a liberalizmus mindenhol kizárólagosan terjeszthető.
- Végül meliorista, azaz „állítja, hogy az összes társadalmi és politikai intézmény jobbítható”.
A kortárs liberális gondolkodók ezzel általában egyetértenek. Vitatják ugyan az arányokat, az egyes jellemzők hangsúlyait, de az említett fogalmakat mindannyian olyan fontos normáknak tartják, melyek élesen megkülönböztetik őket más ideológiák követőitől.
A felsoroltak közül érdemes kiemelni a kizárólagosságra törekvést. Azt, hogy a liberálisok maguknak vindikálják a „bölcsek kövét”. Az előző fejtegetések szerint kizárólagosságra törekednek abban, hogy ők mondják meg, mi kerüljön a demokrácia „leíró” elmélete szerinti „kell” fogalom alá. Ők mondják meg, hogy milyen értékek alapján mondhatjuk ki egy működő rendszerről, hogy az valóban „demokratikus”. Robert A. Dahl úgy fogalmaz, hogy ha
a demokrácia nézőpontjából indulunk ki, a liberalizmus eszmei magjához jutunk. A demokrácia és a liberalizmus egymásra van utalva.
Így a liberális elmélet a sokszínűség lehetőségét zárja végül is ki. Égbe kiáltó ellentmondás!
Ahogy Molnár Tamás A liberális hegemónia című könyvében találóan megjegyzi:
Más ideológiákkal szemben a liberalizmus azzal az előnnyel rendelkezik, hogy nem ideológiának, hanem a normális létezésnek tünteti fel magát.
A viták tartalmi részétől függetlenül a gyakorlat valóban ez.
A „kizárólagosság gőgje” az élet számos területén jellemzi a liberális gondolkodókat. A politikai gyakorlatban azonban a leginkább tapasztalható folyamat az egyéni szabadságjogok deklarálásában és terjeszkedésében látszik. Ugyanis azt a hazug toposzt, miszerint a szabadság mennyiségi növelésétől egy állam „jobbá”, az emberi élet pedig „boldogabbá” válna, a liberális politikusok hamar történelmi gyakorlattá tették.
Liberalizmus vs. konzervativizmus
Viszont felbukkan egy más jellegű vita az ideológiák között. A konzervativizmus a közösségeket valóban létező, tulajdonságokkal rendelkező, értékhordozó „lényeknek” tekinti. Épp ezért véli úgy, hogy megilletik bizonyos jogok is. Konzervatív kezdeményezés a család – mint értékadó alapközösség – alkotmányos védelme. De a nemzet, mint államalkotó kollektív létező is kaphat bizonyos előnyöket. A liberálisok ezeket megkérdőjelezik vagy elutasítják, mert a közösséget pusztán egyének atomjaiból álló csoportnak tartják, melyeket valamiféle véletlenül egybeeső egyéni magatartás, vagy cél rendez egybe. Nem védendő kollektív létezőknek definiálják, hanem az egyének által alkotott változó, laza csoportnak. Épp ezért szerintük annyiban kell csak védeni, amennyibe az egyéni szereplőjét is védeni kell.
Pierre Manent szerint:
A liberalizmus egyik alapvető „eszméje” – mind tudjuk – az „egyén”. (...) Az sem kétséges, hogy ez a nyilvánvalóan képzeletbeli lény egyre inkább valósággá és megtapasztalhatóvá válik: a mai politikai alakulatok lakói mind nagyobb autonómiára tesznek szert, mindinkább egyenlőek egymással, s egyre kevésbé érzik úgy, hogy családi, vagy társadalmi hovatartozásuk határozná meg őket.
John Gray, kortárs filozófus állítja, hogy minden liberális individualista, azaz
a személy erkölcsi szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta társadalmi közösség követelésével szemben.
Ennek a vitának fontos gyakorlati következményei vannak. Nem mindegy ugyanis, hogy mit gondolunk a család fogalmáról. Hogy védeni akarjuk-e alkotmányosan azt a természetes testi-lelki-gazdasági közösséget, amely egy férfi és nő házasságából keletkezik. Vagy ezzel ellentétesen cselekszünk, azaz inkább helyezkedünk az egyén pártjára és megengedjük – a szexuális orientáció szabadságjogára hivatkozva – az azonos neműek házasságát, illetve gyermekvállalási jogait is. És a vita hosszasan folytatható, illetve folyik ma is.
Ahogy vita folyik arról is, hogy mit jelent a demokrácia... Illetve vitának kellene ténylegesen is folynia, nem pedig kisajátítani egy-egy szó értelmét.
A liberális véleményformálók, mikor kizárólagosságot hirdetnek, önleleplező módon buknak meg; a szabadelvű politikusok jól tapasztalhatóan nem is engedik lefolytatni a legtöbb vita tartalmi részét. Inkább sütnek maradi, urambocsá' fasiszta (újabban populista) bélyeget annak homlokára, aki nem ért velük egyet. Mert így könnyebb. A demokráciák tartalmi elemiről lehet és kell is vitatkozni. Szerencsésebb lenne azonban, ha ezeket a vitákat azelőtt le lehetne folytatni, hogy bárkire, aki nem liberális, de demokrata, rá lehessen sütni a diktatúra, önkényuralmi jelzőket. Abszurd, de mára azok váltak ennek a vitának a valódi akadályaivá, kiknek elődei pontosan a véleménynyilvánítás szabadságáért harcoltak. Vagy éppen életüket áldozták érte...
(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)
Fotó: Gerd Altmann/Boston Review
