A vörös cár – Ki is az a Vlagyimir Putyin? (I. rész)
A huszonegyedik század meghatározó történelmi figurája kétségkívül Vlagyimir Putyin. A hírszerzőtisztből lett politikus a világ egyik legbefolyásosabb vezetője, az „orosz férfi” origója, Moszkva presztízsének megmentője. Putyin nem csupán helyreállította Oroszország tekintélyét, de megalapozta Moszkva visszatérését a világpolitikába. Tette mindezt úgy, hogy a Szovjetunió tekintélyét és a cári Oroszország világképét ötvözte. Sorozatunkban azt tervezzük bemutatni, hogyan vált egy szentpétervári szegénylegényből „vörös cár”. Elsőként tekintsük át, hogyan lett Putyinból a KGB drezdai ügynöke, és hogyan kezelte a berlini fal leomlását.
Elsőként el kell, hogy oszlassak minden félreértést: a vörös cár jelzőt nem azért használom, mert szeretném a jelenlegi orosz elnök politikáját összekötni a bolsevik értékrenddel. A későbbiek során egyértelművé válik, hogy ez miért is volna lehetetlen. A jelzőt elsősorban a fent röviden leírtaknak tekintetében tartom jogosnak: az átlag orosz honpolgár ugyanúgy tekint a cári idők pánszlávizmussal átszőtt nacionalizmusára, ahogyan kellemes nosztalgiával emlékszik a Szovjetunió által képviselt hatalomra. Ez a két eszmeiség keveredik az orosz néplélekben, a „Душа”-ban, és ez alapozza meg a putyini politikát. Nem véletlenül.
Tigrisszelídítés előtt patkányvadászat
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin 1952. október 7-én született Szentpéterváron (akkor még Leningrád) – ahogy akkoriban mondani szokták, munkáscsaládban. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy bár a korhoz képest nem volt szegénynek mondható a családja (nagyapja előbb Lenin, majd Sztálin szakácsa volt, ami kifejezetten bizalmi pozíciónak számított), mai szemmel szerény körülmények között éltek. Lakásukban nem volt fűtés, sem meleg víz. Két testvére még születése előtt életét vesztette. Maga Putyin saját bevallása szerint későn érő, gyenge gyerek volt – ehhez hozzájárulhatott az, hogy két bátyja korai halála miatt kissé elkényeztették, például barátai közül ő volt az első, akinek karórája volt. Édesanyja, aki mélyen vallásos volt, apja tudta nélkül titokban megkereszteltette. Putyin gyermekkori élményei közül érdemes megemlíteni egy anekdotát, amit önéletrajzi kötetében mesél el: gyerekkorában barátaival gyakran kergették a lépcsőházban élő patkányokat. Egyik ilyen alkalommal egy sarokba szorított rágcsáló, amikor nem volt hova menekülnie, rátámadt, és belőle vált üldözött. Putyin elmondása szerint ez az eset meghatározta későbbi életszemléletét és megtanulta, hogy mennyire veszélyes az, akinek nincs vesztenivalója.
A fiatal Vlagyimir, ahogyan ő is visszaemlékezett, meglehetősen élénk, nehezen kezelhető gyerek volt. Mondhatni, adrenalinfüggő – volt rá példa, hogy barátaival versenyt rendeztek, melyikük bírja tovább a jeges vízben. Hogy energiáit lekössék, szülei úgy gondolták, a sportok felé terelik a fiú figyelmét. Így ismerkedett meg a cselgánccsal, és edzőjével, Anatolij Raklinnal, aki egyik legközelebbi bizalmasa lett. Ekkor, tizenkét évesen határozta el, hogy a KGB kötelékében szeretne dolgozni. Raklin nagy hatással volt a fiúra. Az orosz elnök második apjaként emlékszik edzőjére, akivel egészen haláláig közeli kapcsolatot ápolt. Raklin amolyan mesebeli mentorként kísérte végig az elnök kamasz éveit, és annak hatalomra jutása után is gyakran megjelent a közelében, azonban soha nem lett belőle sem politikai, sem gazdasági funkcionárius.
Putyin gyermekként rajongott a kémtörténetekért. A hírszerzés világa tehát már kamaszként beszippantotta – ezt edzője is megerősítette benne, aki úgy gondolta, a fiúban nagy lehetőségek rejlenek.
Анатолий Соломонович меня с улицы выдрал, из двора. И, дав возможность заниматься спортом, существенным образом изменил мое сознание и приоритеты жизненные, в этом смысле повлиял на мою судьбу. (Anatolij Szolomonovics hozott ki az utcáról, lehetőséget adott arra, hogy sportoljak, életcélt adott nekem. Megváltoztatta az életem és a gondolkodásomat)
– mondta mestere temetésén az orosz elnök. Vlagyimir Vlagyimirovics tehát Raklin útmutatását követve, amint leérettségizett, be is sétált a KGB felvételi osztályára, ahol azt tanácsolták számára, hogy előbb szerezzen diplomát. Putyin, aki egyébként nem számított kifejezetten jó tanulónak, megfogadta a tanácsot és jelentkezett a Leningrádi Állami Egyetem jogi karára, ahol nemzetközi jogot és német nyelvet tanult. A tanulmányaiból látszik: nem készült kompromisszumra, egyértelmű volt számára, hogy a hírszerzésnél fog dolgozni.
Apró érdekesség: egyetemi évei alatt Putyin kaszkadőrként dolgozott és több szovjet háborús filmben is német katonát alakított.
Az ügynök születése
Putyint már az egyetemi évei alatt beszervezték a titkosszolgálatok: eleinte a kémelhárításnál dolgozott, majd nem sokkal az esküvője után került az NDK-ba, ahol hivatalosan a Drezdában működő Barátság Házának igazgatója volt, valójában azonban hírszerzőként tevékenykedett. Az intézmény egyébként amolyan kulturális nagykövetségként működött, gyakorlatilag azonban itt cseréltek információkat a KGB és Stasi ügynökei. A Barátság Házának igazgatójaként Putyin – fiatal kora ellenére – tulajdonképpen a Szovjetunió németországi (mind az NSZK-ban, mind pedig az NDK-ban tevékenykedő) ügynökeinek feje volt, ezen kívül a nyugati szovjet csapatokat érintő hadiparancsok és információk is az ő kezén mentek keresztül.
A későbbi elnök pontos tevékenysége természetesen sosem volt és sosem lesz nyilvános, az azonban tény, hogy valamit nagyon jól csinálhatott: felettesei annyira elégedettek voltak a munkájával, hogy elő akarták léptetni, amit azonban Putyin valamiért nem fogadott el. Állítása szerint a családja miatt nem akarta elhagyni az NDK-t, itt született ugyanis két lánya.
Két kisgyermekem volt és idős szüleim, akikkel mind együtt éltem. Nem hagyhattam magukra őket, márpedig ha elfogadtam volna az előléptetést, Moszkvába kellett volna költöznöm
– mondta egy interjúban Natalija Gevorkjanának. Az indoklás meglehetősen gyenge lábakon áll, a lányok ugyanis még nem jártak iskolába, semmi okuk nem volt arra, hogy Drezdában maradjanak, Putyin szülei pedig, akik nem tudtak németül, nyilván szívesebben tértek volna vissza hazájukba. Akármi is állt azonban a döntés mögött, az tény, hogy a szovjet és a későbbi orosz hírszerzés jól járt vele, nemsokára ugyanis nagy változások köszöntöttek Németországra.
1989. november kilencedikén eljött az, amire még a CIA sem számíthatott: leomlott a berlini fal. Az események gyorsan eszkalálódtak. Egész Németországban (Keleten és Nyugaton is) tüntetések sora ütötte fel a fejét. Így történt Drezdában is. A demonstrálók tömege először a Stasi épületét foglalta el, majd elindult a Barátság Háza felé, amiről köztudott volt a városban, hogy valójában milyen funkciót tölt be. A helyzet orosz szemszögből kritikus volt: Putyinon kívül négy ügynök foglalt helyet az épületben, rájuk hárult minden dokumentum védelme, a közelben állomásozó szovjet csapatok nem voltak hajlandóak megtámadni a tömeget, Moszkva pedig nem válaszolt. Putyinnak lépnie kellett. A tüntető tömeg egyáltalán nem volt agresszív, inkább lelkesedtek, forradalmi eufória uralta őket.
Ezt használta ki Vlagyimir Vlagyimirovics, aki egyenruhában lépett ki eléjük és nyugodt hangnemben közölte velük, hogy a bent tartózkodók fel vannak fegyverkezve, Moszkva utolsó parancsa pedig az, hogy a Barátság Házát meg kell védeni, ő azonban, bár a parancsot nem tagadhatja meg, szeretné elkerülni a vérrontást, így megkéri őket a távozásra. A legendák szerint Putyin közölte a tömeggel, hogy van van nála egy pisztoly tizenkét tölténnyel, egyet magának szán, de előtte mindenkire tüzet nyit, aki megpróbál betörni az épületbe. Ezt maga az elnök is cáfolta. Amikor akkori fellépéséről kérdezték, úgy válaszolt:
Миссия переговорщика была у меня. Я вышел к людям, спросил, чего бы они хотели. Они сказали, что хотели бы досмотреть здание. А я ответил, что это здание принадлежит Советской армии, оно не принадлежит досмотру в соответствии с межправсоглашением. (Én közvetítő voltam. Kimentem közéjük, megkérdeztem miért vannak itt. Azt válaszolták, szeretnék átkutatni az épületet, én elmondtam, hogy az épület a szovjet hadsereghez tartozik, nem vonatkoznak rá a nemzetközi szerződések, ezért ezt nem engedhetem meg, a tüntetők megértették)
– nyilatkozta az elnök, ami bár unalmasan hangzik, de minden valószínűséggel közelebb áll a valósághoz, mint a kémfilmekbe illő anekdota. A tüntető tömeg ugyanis teljes nyugalomban távozott, így a KGB ügynökeinek bőven volt ideje megsemmisíteni vagy kimenekíteni az értékes dokumentumokat. Putyin bevallása szerint ez volt az a pillanat, amikor érezte, hogy a Szovjetuniónak vége.
Forrás: Natalija Gevorkjana: Szemtől szemben Putyinnal, Pravda.ru, Múlt-kor, pbc.ru, championat.ru; Fotó: MTI/EPA/Makszim Sipenkov
