Leekens, a magyar narancs – nyeretlen, de azért elvan
Gondolatok a magyar válogatott örökké elégedett kapitányáról.
Senki sem lelkesedett Georges Leekens kinevezésekor, és úgy tűnik, megvolt az alapja a távolságtartásnak. A belga szövetségi kapitánnyal továbbra is nyeretlen a magyar válogatott, a játék („játék”) kilátástalan, és ezen semmit sem szépít, hogy most legalább egy döntetlen összejött.
Ez ugyanis nudli, semmi, porhintés, a régi sebőkvilmosi nihil.
(Külön fájdalmas, hogy utóbbi most már szakértő...) Csank János emlegetése természetesen csak egy rossz vicc, azt viszont továbbra sem értjük, miért kellett éppen egy olyan edzőt szerződtetni, akinek régóta nincsenek már eredményei, viszont hazájában is azt vallják: eljárt felette az idő. Ennyi erővel Mezey doktort is kinevezhettük volna, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.
(Igazából nem a miénk, de az enyém biztos nem. Emlegetése még poénnak is rossz, de tett ő annyit a magyarfutball lezüllesztéséért, hogy beleszőjük a nyavajgásba).
Leekensben amúgy nem is az eredmények a legszörnyűbbek – a magyar válogatott keretével elég nehéz, bár nem lehetetlen csodát tenni –, hanem a nyilatkozatai. Mintha a hazai edzőket hallanánk.
„Nagyon örülök, hogy volt a csapatnak tartása”
– mondta például a fehéroroszok elleni döntetlen után, azt követően, hogy az amúgy nem túl erős ellenfél gyakorlatilag lefutballozta a csapatunkat. Egy unalmas, fásult, reménytelenséget sugalló meccsen. Legalább maradt volna csöndben, vagy mondott volna igazat, ahogyan azt illik (halottról igazat vagy semmit).
„Még érintettként sem volt könnyű ébren végighúzni a magyar válogatott fehéroroszországi vendégszereplését, de az lehetett az ember érzése, mintha maga a csapat sem lenne különösebben érintett” – írta kollégánk, és valójában erről szólt a szerdai meccs, ebben az egy mondatban minden benne van. Ide sikerült visszajutni a futballőrület, a csodálatos Európa-bajnokság után. Gratulálunk mindenkinek! Lehet viccelődni, de amúgy fáj: szokatlan, de bizsergető érzés volt két éve pár hétig újra Futbóliában élni. Úgy, hogy már akkor – Marseille-ben, közvetlenül az Izland elleni meccs lefújása után – az járt a fejemben: most kell élvezni ezt a hangulatot, mert ennek vége lesz.
Már akkor felkészültem rá, mint ahogyan a másnapossággal is számolunk.
Mert a magyarfoci ilyen. („Ez a világ olyan világ / Mint a mogyorófa virág / Sokat ígér, keveset ád / Amit ad is keserűt ád”).
Leekens persze elvan, jól érzi magát, főleg, hogy amúgy Belgiumban él, néha átrándul ide, levezet egy-két edzést, aztán leszerepel a csapattal. A posztmodern kor gyermeke ő is, a külcsín rendben van, mindig jól fésült, csinos szemüvegében beszél sületlenséget, mi meg hallgatjuk, hiszen megszoktuk már a rosszabbnál rosszabb edzőket, volt, hogy a jó Lothar beszélt lyukat a hasunkba, máskor meg Várhidi Péter „fiatalításán” röhögött (sírt) a fél ország.
Mintha örökkön-örökké Hamvas Béla Karneválját vagy Rejtőt olvasnánk, furcsábbnál furcsább figurák jönnek, meccsek, égések egymás után, mi meg lassan leszokunk a válogatott mérkőzések nézéséről, a lényeg úgyis a nyilatkozat, egy sör mellett meghallgatjuk Leekens úr higgadt értékelését, ahogy megpróbálja eladni nekünk a szart, mert ez bizony az, szar, felesleges lenne kerülgetni a megfelelő szavakat, még akkor is, ha a teáscsészét eltartó ujjunk még beleremeg. Nem fog.
Biztos, hogy nem Leekens a világ legrosszabb edzője, még az is lehet, hogy remek szakember, de kétségtelenül a mienk. Ő maga a magyarfutball szürkesége. A semmi és mellé a nyilatkozat. Mi meg nézzük. És fizetünk érte. Elég sokat.
És ez még akkor is zavaró, ha tudjuk, nem ő a főfelelős. Nem miatta ilyen a magyarfoci, de az sem véletlen, hogy ő van itt.
Asszimilálódott. Elég gyorsan.
Storck, Dárdai Pál, hol vagytok?
Fotó: MTI
