Nagy Ervin: Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt
Amely civilizáció tétlenül szemléli, hogy saját hagyományait és kulturális értékeit idegenek pusztítják; amely flegmán vállat rándít, miközben hitbéli közösségének tagjait bárhol a világon legyilkolják – halálra van ítélve. Azok pedig, akik kihasználják ennek a kulturális közösségnek a gyengeségeit, akik látva a felnőttek tehetetlen vergődését, kinn és benn is egyre csak rohasztják a közösség tartópilléreit – történelmileg a győzelem felé menetelnek ugyan, bár attól még gyáva rongyemberek! Morálisan vesztesek. Haszonlesők vagy árulók. Húsvét az utolsó szakrális ünnepeink egyike az erkölcsi értelemben egyre pusztuló keresztény Európában. Ha úgy tetszik, az egyik, még mindig létező és meghatározó civilizációs mentsvárunk. Vigyázzunk rá, óvjuk! És ahogy Jézus is képes felkelni a poros földről, majd a keresztet ismét a vállára venni és folytatni útját, úgy nekünk is kötelességünk követni e példát.
Mikor Jézus harmadszor, egyben utoljára esik el a kereszt súlya alatt, a sokaság kíváncsian figyeli őt, lesz-e még ereje felkelni. És lesz. Mint az európai civilizációs és benne a magyar nemzet, mely oly sokszor esett már el a saját keresztje alatt, de mindig újra és újra felkelt. Felkeltünk. Ma az a kérdés, hogy ha ismét megrogyunk a globális problémák súlya alatt, akkor lesz-e még újabb erőnk arra, hogy feltápászkodjunk? Lesz-e még erőnk ismét folytatni az utunkat? Lesz-e még Európa, vagy több lehetőségünk már nincs... És jönnek a zöld, a fekete és a vörös majmok – az iszlám, a bevándorlás és a marxista fellángolás forradalmárai, kik ránk törnek. (Cseh Tamás után szabadon...)
A húsvét és minden más keresztény ünnepünk őrzése erről is szól. Hisz a legfontosabb az, hogy ezeken a napokon képesek vagyunk közösségként létezni. Együtt valamit tenni. Ha kell, akkor óvni és őrizni saját életterünket. De kérdés, hogy képesek vagyunk-e még felkelni? Tudunk-e együtt Jézussal és a kereszt súlyával a vállunkon tovbbmenni?
Ha vallásos valaki, ha nem; ha hisz Istenben, ha nem; ha jár misére, ha nem; ha támogatja az egyházat, ha kritizálja – egy biztos: a keresztény értékeken és hagyományokon alapuló európai szellemiség talaján áll. Ennek legjobb példája a húsvét. Lehet, valaki misére, keresztútra megy; lehet, valaki locsolkodni; lehet, hogy valamelyik család együtt ebédel vagy kirándul – oly mindegy. Szent vagy profán? Ebben az esetben a lényeg az, hogy együtt vagyunk, közösen teszünk valamit. És erre kitűnő alkalom a húsvéti ünnep. Mind a szűk családi körben, mind a nemzeti és az európai együttlétben.
Ilyenkor azt a piciny szikrát igyekszünk felszítani, ami még megmaradt a szellemi értékeinkből; azon világító fényt szeretnénk meglátni, melyet még nem burkolt gonosz sötétségbe a szerzés és a birtoklás önző gyönyörének végtelen vágya. De a húsvét azoknak a rajtunk túli, transzcendens normáknak is az ünnepe, melyek a természetes közösségeinket összetartják, melyek összehozzák az embert az Istennel, az embert az emberrel. És végül, ilyenkor van arra lehetőségünk, hogy óvjuk azokat az erényeinket, melyek követése egy minőségi, boldogabb élet reményét ígérik nekünk.
De úgy tűnik, hogy jelenleg nem őrizzük az értékeinket elég bátran. Nem vigyázunk rájuk úgy, ahogy kellene. Hagyjuk inkább elsorvadni azokat. Így nem csoda, hogy a gonosz az arcunkba röhög. Hogy ma is számos ázsiai és észak-afrikai – leginkább muszlim országban – keresztényeket hitük miatt gyilkolnak. Húsvétkor is...
Nem mondom azt, hogy morálisan felsőbbrendű lenne az, mikor az Egyesült Államok repülői ramadán idején bombáznak arab országok fővárosai felett. Nem, mert az is ugyanolyan mocskos dolog. A legjobb az lenne, hogy a szakrális ünnepeket tiszteletben tartva ilyenkor fegyvernyugvás lenne. Akár az ógörög városállamok közt az akkori olimpiák idején. Persze, ez ma már naiv elképzelés... De beszélni lehetne róla.
Ne csodálkozzunk hát azon, ha ezek után, még ha nem is Európában történik a legtöbb rémtett, sokan a civilizációnk végnapjait látják a húsvétot ünneplő keresztények kegyetlen lemészárlásában és abban, hogy voltaképp tehetetlenül állunk a tetemek felett. Sőt, Európa egyes vezetői tovább magyarázzák a magyarázhatatlant, s tárt karokkal hívogatják valamiféle hamis humanista illúzióra hivatkozva az ellenségeinket otthonainkba. Ha nem teszünk semmit a belső morális erózió és a külső iszlám invázió ellen, ha tovább ücsörgünk elkényelmesedett anyagi létünket sajnálva, ha nem akarjuk valójában megvívni a harcot – akkor tényleg befellegzett nekünk.
Tényleg azt gondoljuk, hogy jobban tesszük, ha elfojtjuk kollektív érzéseinket? Ha nem beszélünk róluk? Ha hagyjuk elveszni valamiféle politikailag korrekt közbeszéd diktatórikus hatalmától való félelmünk miatt? Hát nem! Ezerszer, egymilliószor sem!
Jézus nemsokára feltámad.
Vezetőkép: Mel Gibson Passió című filmjéből
