Bízhatunk benned, Angie?

Merkel nem egyenlő Junckerrel

Angela Merkel – ellentétben a Jean-Claude Juncker-féle ’68-as balos nosztalgiázókkal – pontosan tudja, mi a dörgés. Neki nincsenek illúziói a kommunizmussal kapcsolatban. Nincsenek, hiszen keletnémetként szocializálódott. Erich Honecker elnyomó rendszerében nőtt fel, ott szerezte meg egyetemi diplomáját és a politikai eszmélése is az NDK-ban történt. Orbán Viktorhoz hasonlóan neki is 1989-ben kezdődött a politikai pályafutása, amikor belépett a Demokratikus Ébredés nevű ellenzéki mozgalomba. Az 1990 márciusában tartott első – és egyben utolsó – NDK-beli demokratikus választáson győztes kereszténydemokrata kormány szóvivő-helyettese lett. Nem mellesleg a német kancellár asszony hívő keresztény családban nőtt fel, egy evangélikus lekész gyermekeként. Mindez azért jó, mert Merkel pontosan tudja, hogy amit a májusi uniós választáson nemrég megbukott balliberális brüsszeliták iszonyúan szeretnének, az nem jó Európának. Tudja, hogy vallási, politikai, demográfiai értelemben az öreg kontinens végét jelenti, ha a kommunizmus hamvába holt kísérlete után a nagy egyenlősdit úgy valósítják meg, hogy a vallási, faji tolerancia jegyében bevándoroltatják hozzánk az Afrikából és ki tudja még, honnan érkező, javarészt muszlim tömegeket.

Brüsszel zsebre vágta a németeket

Csakhogy van egy komoly bökkenő! Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnökké választása előtt a német és más tulajdonú multinacionális vállalatok megszorongatták Merkelt, és rávették az addig bizonytalankodó politikust, hogy álljon be Juncker mögé. Amint korábban már megírtuk, ennek oka az volt, hogy Juncker luxemburgi miniszterelnökként a gigacégek amolyan kijárófiújaként adóparadicsomot működtetett számukra a Nagyhercegségben. Juncker belebukott a botrányba, az európai gazdasági elitnek viszont jó szolgálatot tett, ezért egyenesen az unió élére repítették. Merkel pedig így vagy úgy, kénytelen vagy kelletlen, de végülis beszállt a játékba. A politikai következményt ismerjük: a migránssimogatók ligájába tolta be Németországot. A második világháborús bűnbánati maszlagot pedig felmelegítette és jól letolta azt a népe torkán, annak érdekében, hogy szeressék nagyon a migránsokat. Szerintem ez Merkel bűne! Egyébként Merkelhez hasonlóan sarokba szoríthatták a másik kereszténydemokrata politikust, a csúcsjelölt, korábban Juncker utódjának kikiáltott Manfred Webert is. Német elemzői körökből az a hír kapott lábra, hogy Webert a Bayerische Landesbankkal zsarolták meg. A közepes méretű bajor pénzintézet a legnagyobb európai kitettséggel rendelkezik, azaz a leginkább függ más nagybankoktól, és a konszolidációja sem sikerült túl jól. Webernek, mint első számú bajor politikusnak megmondták: ha nem úgy táncol, ahogyan a nótát Brüsszelből húzzák neki – azaz nem lesz eléggé befogadáspárti –, akkor csúnyán megjárhatja a rengeteg betétessel rendelkező bajor bank.

Merkeli fordulók, avagy láttunk már karón varjút

Más kérdés, hogy megéri-e engedni a zsarolásnak. Az uniós voksolás ugyanis mind Merkel, mind Weber számára megmutatta, hogy az elvek feladása hosszútávon nem vezet sikerhez. Örömteli – és higgyük el –, hogy Angela Merkel politikai múltjának köszönhetően belátta, hogy rossz lóra tett. Ebből a politikai múltból talán inkább az következik, amit az augusztus 19-i soproni találkozón láthattunk, azaz, hogy Németország vezetője az európai szélsőliberálisok meggyengülésének köszönhetően – az ő szorításukból kikerülve - végre azt mondhatja, amit valójában gondol. Hogy Magyarországnak igaza van, amikor meg akarja állítani a bevándorlást. Örülünk, és mi, magyarok óhajtjuk, hogy Európa eszmei újraegyesülése kereszténydemokrata alapon, Németország és Közép-Európa kapcsolatának megújulásával kezdődjön el. Viszont nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a németek Angie-ja kőkemény reálpolitikus. Közelmúltbeli politikai pályafutása megmutatta, hogy hajlandó feladni az elveit, ha megszorítják, vagy ne adja Isten, megveszik. Ráadásul dörzsölt is. 1999-ben például a CDU pártfinanszírozási botrányát felhasználva kiszorította a pártirányításból a legendás Helmut Kohlt, majd ezt követően lett Merkel a CDU elnöke. Csak a miheztartás végett: Helmut Kohl volt Angela Merkel felfedezője és mentora. A fiatal NDK-s politikus palántát Kohl kancellár – a német újraegyesítés atyja – nevezte ki 1991-ben kormányába ifjúsági és nőügyi miniszternek. Akkoriban még azért nem volt akkor divat a női kvóta, tehát Kohl igencsak bizalommal viszonyult a fiatal politikushoz. Így ez a sztori sem annyira hízelgő Merkelre nézve.

Bízhatunk benned, Angie?

Örömteli, és bizakodásra ad okot Európa jövője szempontjából az, ami most Angela Merkelben végbemegy, viszont azért az elég ijesztő, hogy a világ legbefolyásosabb női politikusa ilyen szinten változtatgatja az álláspontját. NDK-s ellenzéki politikus és Kohl-hívő kereszténydemokrata, majd beáll a kommunizmust éltető migrációpártiak táborába, aztán most úgy tűnik, újra a konzervatív kereszténydemokratákkal ért egyet. Mindenesetre további reménykedésre adhat okot Merkellel kapcsolatban az a tény, hogy a németek egy jelentős része már nem elkötelezett a bevándorlás támogatása mellett. Márpedig Merkelnek reálpolitikusként ezt figyelembe kell vennie. Az, hogy München menthetetlenül „Kis-Isztambullá” változott, Berlin meg elesett a multikulti előtt, sok németnek nagyon nem tetszik, viszont ezen változtatni már nem tudnak. Felnyitotta a szemüket azonban, hogy hiába ígértek nekik fűt-fát a migránssimogató politikusok, hogy így meg úgy integrálják majd a bevándorlókat, meg ők pótolják majd a hiányzó munkaerőt, ebből semmi nem lesz. A muszlim tömegek nem akarnak beilleszkedni, sőt, egyenlőek sem akarnak lenni, hiába vizionálták ezt a liberálkomcsi európai támogatóik. Az iszlám lényege ugyanis, hogy a hatalma alá akar vetni mindent és mindenkit. Arról pedig, hogy pontosan minek nézik az ivarérett muszlimok a német nőket, Köln vagy Hamburg utcáin sokat tudnának mesélni. Az európaiak jelentős része rájött, hogy az a legjobb, ha ők ott maradnak, ahonnan elindultak, mi pedig itthon maradunk. A németek szemét felnyitotta a visegrádi országok politikája is. A soproni találkozó és az ott elhangzottak azt bizonyítják, hogy Angela Merkel megértette a hátországa hangulatát. A kérdés csak az, hogy vajon a német belpolitika és a visegrádi országok, vagy pedig a májusi vereségbe valószínűleg nem belenyugvó európai liberális és pénzügyi körök nyomása lesz-e rá nagyobb hatással? Ez ugyanis döntően meghatározza majd Európa jövőjét.