Továbbra sem tud mit kezdeni Orbán Viktorral a liberális propagandasajtó
Orbán Viktor 31 éve van a magyar politikai élet élvonalában, ebből tizennégy évet miniszterelnökként, nyolcat az ellenzék vezetőjeként csinált végig. A liberális propagandisták azonban a harmadik kétharmada után sem értenek semmit a személyiségéből, sem a karizmájából. Ahogy a saját helyzetükről sem, mert különben nem kérdezné meg egy liberális sajtómunkásokkal teli teremben egy liberális sajtómunkás, hogy mit gondol a miniszterelnök a magyarországi sajtóviszonyokról. Az ellenzéki újságíróknak idén sem sikerült egyetlen olyan kérdést feltenniük, amelyek a miniszterelnök egyedi ismereteire, tapasztalataira, geopolitikai nézeteire, tudományos tudására vonatkoznak, hanem csak olyanokat, amelyektől közvetlen belpolitikai hasznot és az ideológiai prekoncepcióik kielégítését remélték. Csak „töltött” kérdéseket tettek fel, valódi kérdést egyet sem.
A miniszterelnök sajtókonferenciája után több olyan vélemény elhangzott, hogy Orbán Viktor változtatott, „kevésbé radikális” hangot ütött meg, újra a kormányzati aprómunka fontosságát hangsúlyozta a majdnem két éves kampányidőszak után. Ez azonban Orbán Viktor tevékenységének és személyiségének liberális olvasata, amely a személye elleni, a kilencvenes évek eleje óta folytatott lejárató kampányon alapul. Mindent elmond erről az állandó karaktergyilkolási kísérletről a Bloomberg kérdése, amelyben a magyar nemzetiségű kérdező teljes nyugalommal nevezte „államosításnak” azt, hogy a Magyar Állam megvásárolt a tulajdonosoktól bizonyos cégeket.
Orbán Viktor nem változik, hanem tapasztaltabb lesz és folyamatosan új módon alkalmazkodik a változó hazai és európai helyzethez, de a személyiség ugyanaz marad. Ez ellenfeleinek és ellenségeinek nem kényelmes, hiszen állandóan új dolgokat kellene megtanulniuk, amire láthatólag nem képesek, és közben eleve azt sem értik, hogy Orbán mitől sikeres. Ahogy a nyugati, úgy a hazai ellenzéki sajtó is benne ragadt abban a politikai dichotómiában, amelyet a bal és a jobb, a jó és a rossz, haladók és retrográdok szembenállásával ír le magában. A geopolitikai felfogásuk például a korai kilencvenes éveket idézi, amikor a nyugat egyszerre látszott az ideológiai, gazdasági és katonai értelemben győztesnek. Azt hiszik, mindent a nyugati ideológiai elit szempontjából kell nézni ma is, és olyan felsőbbrendűség árad belőlük, ami egyszerre nevetséges és szomorú. Orbán Viktor a kérdésekre adott válaszok ürügyén, azokra – csak a valódiakra – reflektálva érdemben újra felrajzolta azt a geopolitikai realitásokra reagáló közép-európai politikát, amely egyszerre lép túl a XX. századon, Trianonon, kis-antanton, a Monarchián, a nyugati nagyhatalmi politikán és legfőképpen a liberális ideológián.
A miniszterelnök szavai szerint „száz évnyi magyar magány” metaforája annak a felismerésnek, hogy Közép-Európa vagy együtt él túl, vagy népei, államai, kultúrái egyenként vesznek el. Csak Isten tudja, hogy hány évszázad után lehet először újra létrehozni egy olyan közép-európai szövetséget, amely a közös túlélésre koncentrál. A miniszterelnök tulajdonképpen azt mondta, hogy Trianon már nem számít, mert sokkal nagyobb veszély leselkedik ránk: sokkal többet veszíthetünk, mint ami akkor elveszett. Orbán szomszédságpolitikája az elmúlt tíz évben kizárólag arra koncentrál – talán a reménytelen románok kivételével –, hogy bizalmat építsen a történelmi magyar királyság egykori és tágabb értelemben Közép-Európa népei között. Ez a bizalom a legfontosabb, mert ezek a relatíve kis országok együtt – jelenleg, és még évtizedekig – túl nagy falatok lesznek a gyengülő Nyugatnak és az erősödő iszlámnak. Orbán, a reálpolitikus 2002-ből megtanulta, hogy a jó kormányzás nem elég, az azt követő 8 év pedig azt mutatta meg neki, hogy egy magyar jobboldali, nemzeti keresztény pártnak nincsenek igazi szövetségesei a nyugati mainstreamben. Az elmúlt tíz év ezt fényesen igazolta. De ezt a leckét a többi közép-európai jobboldali párt is megtanulta, sőt, némely országban már a baloldal is kitapasztalhatta, hogy mennyit érnek a nyugati ígéretek a gazdasági és politikai érdekek ellen. Orbán a belpolitikában és a külpolitikában is csak olyan konfliktusokat vállal fel, amelyet megnyerhet vagy olyan kompromisszummal zárhat le, amelynél valójában nem is remélt többet. Orbán legfőbb titka az, hogy szinte sohasem tudják olyan ütközetre kényszeríteni, amelyet nem akar megvívni, de minden rákényszerített csatához tud olyan célokat rendelni, amelyekért megéri számára a küzdelem.
Tipikus példája ennek a belpolitikában az egészségügy, ahol Orbán a végsőkig igyekezett elkerülni a végső összecsapást. Az oktatásegészségügyező ellenzék és a teljesen elpofátlanodott egészségügyi multik azonban addig rázták a pofonládát, amíg a kormány elég erőt nem gyűjtött a helyzet tisztázásához. A közvélemény nem is igazán tudja, hogy bizonyos, nem a nemzeti oldalhoz kötődő érdekcsoportok mekkora zsarolási potenciált halmoztak fel az egészségügyben. A kormány ezt a csatát is akkor és ott vívja meg, amikor ő akarja, bő két évvel a következő választás előtt, és nem 2021 őszén, ahogy az ellenzék szeretné. Orbán Viktor világossá tette: neki nem fog hiányozni a választási kampány, mert az nem a kormányzás eszköze, hanem annak megnehezítője, ahogy azt is, hogy nem fog segíteni a liberális propagandistáknak a saját lejáratásában. Ezek nem újságírók, még csak nem is propagandisták, hanem trollok, azok is a legrosszabb fajtából; most sem kérdeztek tőle igazából semmit sem. És mindig, újra és újra el kell nekik magyarázni például az ország energiapolitikájának alapjait. A miniszterelnök most sem azokhoz beszélt, akik meg sem akarják hallgatni, amit mond, hanem azokhoz, akiket érdekel, hogy miként gondolkodik az ország vezetője. Ez utóbbi nem érdekli a liberális politikusokat és a politikacsináló sajtósaikat sem.
Vezető kép: MTI/Szigetváry Zsolt
