Előhívás – Hogyan változtathatná meg hétköznapjainkat a keresztény-konzervativizmus?

Le kell lassítanunk – mondják reménykedve, akiknek elegük van a kilátástalan mókuskerékből. Jobb emberekké kell válnunk – vetik fel tétován, akiknek valami nyomja a lelkét. Fel kell lendíteni a hazai termelést a behozatallal szemben – vélekedik sok jobboldali gondolkodó. Alapjövedelem kell! – kiáltják a nehéz felfogásúak, akik többszöri bukás után is hisznek benne, hogy a kommunizmus jó. A globális járvány okozta sokk, a teljesen új élmény hatására a legtöbben egyetértenek abban, hogy meg kell változniuk a dolgoknak, de valójában csak ebben. Mindezt a reménykedés hangjai kísérik, ami annyiból különös, hogy a sosem látott életszínvonal, műszaki fejlettség, szolgáltatási és termékválaszték sem hozta el a végtelen boldogságot és társadalmi nyugalmat.

– mondta valamikor a XX. század derekán Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen amerikai püspök, és igaza lehet, mert minden idők leggazdagabb társadalma lelkibeteg, stresszes és magányos.

A világnak túl sok összetevője van ahhoz, hogy megfejtsük, ezért érdemesebb helyben és időben is a közelben maradni. A migrációt leszámítva, most már jó ideje az oktatásegészségügy körül forog a közbeszédünk, amihez idén társult a börtönbiznisz okozta felháborodás és társadalmi vita. Nézzük, ezekről milyen negatívokat lehet előhívni!

A teletöltendő fej helyett az embert látni a diákban

A magyar oktatásügy állítólag összeomlott. A minden évben leérettségiző, egyetemre bejutó, illetve ott diplomázó tömegeket elnézve, az ilyen propagandaszövegeket aligha érdemes komolyan venni, ám gondok tényleg vannak. A türelem hiánya és a kiégés régi, hétköznapi gond a tanároknál – ezt a mostani iskolások beszámolói mellett saját iskoláséveink tapasztalatai is alátámasztják. Ezzel szemben szerencsére nem kell vaktában elképzelnünk az egyházi emberek neveléshez való hozzáállását, türelmét és alázatát; megnézhetjük, hogy Böjte Csaba testvér mit hozott össze ilyen téren három évtized alatt. Ha őt kérdezzük, minden bizonnyal azt mondja, hogy elsősorban nem az ő érdeme sok ezer utcagyerek megmentése és méltó életének lehetővé tétele, hanem az isteni gondviselésé, és ez az alázatot tükrözi. Ugyancsak fontos, hogy ő nem egyetemre akarja betuszkolni az összes gyerekét, hanem mindenkinek azt segít elérni, ahol a helye van, ahol ki tudja bontakoztatni magát. Ebbe a papi pályától a tanáron át a géplakatosig bármi beleférhet. Ez a valódi tehetséggondozás, amely az emberre és a tálentumára összpontosít, nem az erőltetett elvárásokra.

Steril tananyagsulykolás helyett sokoldalú kibontakoztatás

Most, a járvány idején, a távoktatás során is kibújt annak a közhelyes megállapításnak az igazsága, hogy a tanár szerint mindig az ő tantárgya a legfontosabb. Tele van olyan panaszokkal a közösségi média, hogy a tanárok otthoni feladatokba temetik a gyerekeket a megváltozott körülmények között, és sem rájuk, sem a most ugyancsak túlterhelt szüleikre nincsenek tekintettel. Ezzel párhuzamosan gyakori jelenség a tanári önsajnálat is, legyen szó a munkamennyiségről vagy most a távoktatásra való átállásról, miközben a tavalyi OECD-kutatás is igazolta, hogy az átlaggal megegyező munkaórát dolgoznak.

A tanárok mostani viselkedését elnézve saját maguk betonozzák be azt a rendszert, amely kizárólag a lexikális tudás sulykolásában látja az oktatás értékét. Ezzel szemben az eredeti egyházi oktatás középpontjában a holisztikus szemlélet és az emberi léptékű személyiségfejlesztés állt; megfelelő embereket akartak nevelni, nem steril tudással teli fejeket. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem voltak tanulmányi és magaviseleti elvárások, de ma is a „versenyistálló” gimnáziumok diákjai érik el a legjobb eredményeket a felsőoktatásban. A felsőoktatásban, amely a mostani fantasztikus szociológiai és gendertudományi képzések ellenére sem a nemzetközi baloldal, hanem az Egyház találmánya Európában. Eredetileg nem politikai aktivisták és social justice warriorok kiképzése volt a fő funkciója, hanem bölcsészetben, matematikában, zenében és nyelvhasználatban is magabiztos alaptudású szakemberek nevelése.

Nem elég a testet gyógyítani

Állítólag a magyar egészségügy is összeomlott már, de sem a felújított és a felújításra betervezett kórházak sokasága, sem az eszközpark, sem az egy főre eső kórházi ágyak száma nem erről tanúskodik. De természetesen itt is van gond, leginkább az évtizedek óta eszkalálódó orvos- és ápolóhiány. De ez csak a dolog egyik oldala. Az orvosokat járványhelyzeten kívül is nagy bizalom és tisztelet övezi, hiszen a betegnek nincs más választása, mint az orvos kezébe helyezni a sorsát. Ugyanakkor szinte mindenki ismeri azt az élményt, amikor csak egy darab húsnak érzi magát a szenvtelen gyógyászati eljárás közben. Az orvos – jó esetben csak – túlterhelt, se ideje, se kedve annyit beszélgetni a beteggel, hogy megnyugodjon a lelke; különben is, az ő dolga a test meggyógyítása.

Éppen ebben különbözik attól a holisztikus gyógyítási szemlélettől, amelyet az egyházi gyógyítók képviselnek. Ebből a lélek gondozása sem maradhat ki, és még ma is különbség van ilyen téren az állami és az egyházi fenntartású egészségügyi intézmények között, pedig már nem papok gyógyítanak utóbbiakban sem. Viszont még a XX. században is az apácák voltak a gyógyászati gondoskodás fő letéteményesei, ezért hívják máig nővérnek a női ápolót. Az apácák és a férfi szerzetesek az életüket tették fel mások szolgálatára; számukra a beteg lelke legalább olyan fontos, mint a teste, ezért sokkal több odafigyelést tanúsítanak, ráadásul a hitükből is erőt merítenek ahhoz, hogy túltegyék magukat az ápolóként látott szenvedéseken. Ma persze nagyon messze vagyunk attól, hogy pap-orvosok gyógyítsanak, de a vallásosságát nyíltan hirdető idegsebész, Csókay András példája mutatja, hogy már az is komoly előny, ha hívő orvosok gyógyítanak.

Azonos oldalon a vallás és a tudomány

Manapság persze divat kigúnyolni ezt a hitet, nem beszélve a különböző betegségek ellen bevetett imákról, de rögtön kevésbé lesz nevetséges a dolog, ha a lelki megtisztulást keleti filozófiákból összehegesztett tanokban kereső, ilyen tárgyú könyvek sokaságát megvásároló, agykontrollozó, csít áramoltató, meditáló, jógázó emberek tömegeire nézünk. A krónikus betegségek legfőbb okozója a szorongás, amelyet leginkább a jövőtől való félelem, illetve a lelkifurdalás okoz. Ha az isteni gondviselésbe vetett hit és az ima oldja a félelmet, a gyónás pedig a lelkiismeretfurdalást, az mindennemű ateista ellenkezés dacára is enyhíti a stresszt, tehát egészséges a testnek is.

A mindenét az anyagi létre feltevő világunkban egyébként annyi nyugtató, altató és antidepresszáns fogy, továbbá annyi öngyilkosság történik, hogy valami nyilvánvalóan rosszul működik. A rossz gyakorlat további erőltetése helyett érdemes lenne előhívni azt a negatívot régebbről, amikor ez még nem így ment. Mellesleg nemcsak a korabeli gyógyászat, hanem elsősorban a szerzeteseknek köszönhető a modern orvostudomány megalapozása is, a szemüveg feltalálásától a genetikáig. Figyelemre méltó, hogy a mostani járvány elleni küzdelemnek is első sarokpontja volt a vírus genetikai kielemzése. Erről szó sem lenne, ha egy XIX. századi ágostonos szerzetes, Gregor Mendel nem kezd bele. Hát ennyire ellentétes a vallás a tudománnyal.

Melyik igazságszolgáltatási rendszer hiteltelen?

A megmagyarázhatatlan ítéletek, az elvetemült bűnözőkkel szembeni kíméletesség és a bíróságokat körüllengő korrupciós légkör miatt érthető az igazságszolgáltatással szembeni bizalmatlanság. Finoman szólva nincs meg a társadalomban az a nyugalom, hogy az igazságszolgáltatás megvédi a veszélyes bűnözőktől. A rendszer tehát komoly társadalmi deficittel küzd. A szekuláris állam kizárólag anyagi megközelítésből ítélkezik és büntet, célja a bűnöző tárgyilagos megbüntetése, majd visszaillesztése a társadalomba. A börtönben töltött gondolkodási idő és az önkéntes képzés hatékonyságát mindenki sejti; többnyire a bemenőnél képzettebb bűnöző jön ki néhány évvel később.

Ezzel szemben az egyházi kézben levő ítélkezés és büntetés-végrehajtás fókuszában nem a megbüntetés és a szociális megjavítás állt, hanem a bűnös lélek megmentése az őszinte megbánás által. A korabeli kivégzések legtöbbjét nem egyházi, hanem (az inkvizícióval nem egyszer visszaélő) világi hatóságok intézték, de a kivégzettekre – miként ma a hosszú évekre, évtizedekre bebörtönzöttek esetében – sem okvetlenül bociszemű áldozatként érdemes gondolni, hanem sok esetben elvetemült bűnözőkként. A liberális propaganda által az emberi gonoszság csúcsaként gyalázott, előre kitervelt, kéjjel végrehajtott tömeggyilkosságnak beállított egyházi inkvizíció ráadásul minden tekintetben sokkal engedékenyebb és óvatosabb volt a középkori és kora újkori bevett gyakorlatnál. Sőt, több tekintetben a modern igazságszolgáltatási eljárás előfutára volt. A legkegyetlenebb máglyán megégetéseket éppen a „papok engedékenysége” miatt felbőszült, önbíráskodó tömeg hajtotta végre.

A bűnöző is ember, de nem úgy, mint a liberális doktrínában

Ez az egyházi büntetésvégrehajtás jogi oldala. Az emberi pedig az, hogy az elítéltben is az üdvözülésre való embert látta, akinek a lelke megmentéséért mindent meg kell tenni, még ha ő maga sem akarja. A modern világ kipróbálta, milyen az, amikor magára hagyják az elítéltet a motivációival, lelki nyomorával. Ebbe sokkal több ember pusztult bele közvetlenül és közvetve, mint az inkvizícióba. Ma a börtönpasztoráció fémjelzi az egyházi hozzáállást.

A bűnözés mögött sokszor lelki okok, illetve a tisztességes emberi minta hiánya állnak. Az ilyen embernek első körben nem arra van szüksége a börtönben, hogy leérettségizhessen vagy szakmát tanulhasson, hanem mindenekelőtt arra, hogy életében először emberként kezeljék. Ha már képes és akar tisztességesen létezni, akkor jöhet a képzése, hogy már ne bűnözőként lépjen ki a börtönkapun. Ebben segítenek nekik a papok, a szekuláris rendszernél jóval hatékonyabban. Érdemes ezzel összevetni a börtönbiznisz civil jogvédőit, akik a belső, pozitív változásra ösztönzés helyett pátyolgatják a bűnözőket – „ne változz meg, te így vagy jó!” –, és a munka helyett ingyenpénzt préselnek ki az államból nekik, és persze főleg saját maguknak.

Még egyszer fel kell építeni Európát

Az oktatásban, az egészségügyben és az ítélkezésben is azóta szorultak háttérbe a lelki megfontolások, amióta a szekuláris állam kivette ezeket az Egyház kezéből. Ez pedig egyértelmű hiányérzetet okoz az emberekben. Az általános igényre persze tömegével repültek rá a pénzt szimatoló életvezetési tanácsadók, önsegítő trénerek, boldogságcoachok, valamint a természetgyógyász kuruzslók, de a magántanárok iránti növekvő kereslet sem független ettől. Ők mindannyian elsősorban a léleknek jóleső egyéni bánásmódot ígérik, jobb esetben adják is. Korábban az Egyház adta meg ezt az embereknek, csak nem órabérért. Aztán a jakobinusok, a polgári radikálisok, a kommunisták (a nácik csak az idejük szűkössége miatt nem) kivégezték – sokszor szó szerint –, erőszakkal elvették az emberektől, de nem adtak helyette semmit.

Ma mindhárom téren a régi szint alatt teljesítenek az egyházi érdekeltségek is, hiszen az egykori, teljes rendszer romjait próbálják életben tartani. Nem a mostani Egyház a minta, hanem az a szellemi és lelki erő, amely a virágkorában lévő Egyházat és az általa fellendített Európát létrehozta. Természetesen nem a középkorba visszatérés a cél, hanem a mainál fejlettebb lelkületű középkori Európa szellemiségét kéne ötvözni a jelenlegi műszaki fejlettséggel. Ebből születhetne egy olyan európai civilizáció, amelynek nincs párja a történelemben. A konzervatív politika azt teheti hozzá ehhez, hogy engedi és támogatja.