Isztambuli Egyezmény: a genderelmélet trójai falova
Miközben a kormány a koronavírus-járvánnyal szembeni védekezésre koncentrál, az (ál)híresztelések ellenére működő parlamentben az ellenzék nemcsak önmagával, hanem sok-sok igen fontos dologgal foglalkozik, pontosabban köti le temérdek idejét és fölös energiáját. Például újratöltötte a „nőellenes jobboldal” topikot, ha már a külföldről is megtámogatott „diktatúrázás” inkább növelte Orbán Viktor népszerűségét, mint hogy kormányt buktatott volna. Így elővette az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának kérdését, amely nemzetközi szerződés egyrészről a nők elleni erőszak átfogó büntetőjogi védelmét, illetve szankcionálását tartalmazza, másrészről pedig „szintet lép” a gender-ideológia evolúciójában. A parlamenti többség azonban – mivel az egyezmény aláírása és a lényegi részek kormányzati vállalása megtörtént – okafogyottá válás okán, illetve a genderelmélet társadalmi gyakorlattá tételének megakadályozása végett elfogadott egy határozatot, amelyben a ratifikációt elutasítja. Az egyezmény ugyanis olyan fogalmak „honosítását” is megköveteli, amelyek ellentétesek a magyar alaptörvénnyel és a hazai családjogi szabályokkal, nem is beszélve a kormányzat társadalompolitikai céljaival, amelyeket a polgárok jelentős többsége támogat. A „társadalmi nemek” jogi elfogadása különben sem alapvető szabadságjogi kérdés – ahogy azt a liberálnácizmus erőszakosan sugallja –, hanem ideológiai vita eredménye, tehát azt kötelezővé tenni nem lehet.
Mi is az Isztambuli Egyezmény?
A nemzetközi szerződés, amely bizonyos fogalmakat tisztáz, illetve jogi követelményeket fektet le, egyrészről
a nők elleni erőszak leküzdésének átfogó megközelítését és szabályozását teremti meg,
illetve a családon belüli erőszak megakadályozására, az áldozatok védelmére és az elkövetőkkel szembeni büntető eljárásra összpontosít. Az egyezmény 81 cikkelyből áll, amelynek bevezetése kimondja, hogy a nők elleni erőszak nem más, mint:
az emberi jogok megsértése és a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés egy formája, mely alatt értendő minden társadalmi nemen alapuló bántalom, ami a nőknek fizikai, szexuális, lelki (pszichológiai) vagy gazdasági ártalmat okoz vagy nagy valószínűséggel okozhat, ideértve az ilyen tettekkel való fenyegetést, a kényszerítést és az önkényes fogva tartást, történjen az nyilvánosan vagy a magánéletben.
Az egyezmény külön definiálja a „családon belüli erőszak” fogalmát, amely a fizikai, szexuális, lelki (pszichológiai) vagy gazdasági erőszak minden formája, ami a családon vagy háztartáson belül, illetve jelenlegi vagy volt házastársak vagy élettársak között valósul meg. Az egyezmény továbbá felsorolja, hogy milyen cselekményeket kell a büntetőjoggal megakadályozni, illetve szankcionálni. Többek közt a lelki erőszakot, a zaklatást, a fizikai erőszakot, a szexuális erőszakot, beleértve az erőszakos közösülést, a kényszerházasságot, a női nemi szervek megcsonkítását, a kényszerabortuszt és a kényszer-sterilizálást.
Másrészről az egyezmény tartalmazza a gender (társadalmi nemek a biológiai nemekkel szembeni) definícióját is, a következőképpen:
azok a társadalmilag konstruált szerepek, viselkedésformák, tevékenységek és attribútumok, melyeket az adott társadalom megfelelőnek tekint a nők, illetve férfiak számára.
A „biológiai nem” (azaz a nőnek vagy férfinak születés) mellett külön kitér a szexuális kisebbség jogaira – ami vitathatatlanul fontos része az európai jogrendnek, urambocsá’ „értékeknek” –, ugyanakkor kötelezővé teszi a tájékoztatással és az oktatással kapcsolatosan azt, hogy nagyobb mértékben és hangsúllyal jelenjen meg a genderelmélet. Ez pedig nem szuszakolható bele egyetlen közösségi értékbe vagy szerződésen alapuló elvbe sem.
Az, hogy a genderelmélet milyen szinten válik gyakorlattá egy-egy tagországban, voltaképp politikai, nem pedig szabadságjogi kérdés az Európai Unióra – így ezzel nem érvelhetnek az ellenzéki politikusok.
A magyar intézkedések
Kevesen emlékeznek rá, de a magyar kormány 2014. március 14-én, az Európa Tanács nyomására aláírta az Isztambuli Egyezményt – hisz a törekvés egy részével, a nők elleni erőszak visszaszorításával és szigorú szankcionálásával egyetértett. Egy évvel később azonban a parlamenti többség (a Fidesz-KDNP és a Jobbik is) elutasította az egyezmény ratifikálását szorgalmazó indítvány tárgysorozatba vételét, pontosan azért, mert a kormányzat (elfogadva az egyezmény szabadságjogi részét) belekezdett a lényeges részek, így a nőkkel szembeni, illetve a családon belüli erőszakkal kapcsolatos büntetőtörvénykönyvi módosításokba, szigorításokba.
Az elmúlt öt évben a kormányzat és a parlament meghozta azokat a döntéseket, elfogadta azon jogszabályokat, amelyek az Isztambuli Egyezménnyel összhangban széles körű védelmet biztosítanak az érintetteknek és szigorítják az elkövetők elleni büntetési tételeket. A magyar jogrend pedig továbbra sem közösíti ki a „más szexuális irányultsággal” élő embereket az egyenlő bánásmód elvéből, kivételt képez azonban – több európai országhoz hasonlóan – a családjogi és a gyermekvállaláshoz való jogok kérdésköre, amelyek ma már egyértelműen ideológiai és politikai kérdések, nem pedig a demokrácia fokmérői – ahogy azt az univerzalitásra erőszakosan törekvő liberálisok szeretnék.
A nők elleni erőszakkal szembeni fellépés tehát – összhangban az Isztambuli Egyezmény fogalmi és jograndi követelményeivel – mára része a magyar jogrendnek; a „más szexuális irányultságú” emberek jogai a családjogi törvények egyes pontjainak kivételével teljes körűen biztosítottak; így amikor a Fidesz-KDNP többségű parlament a ratifikáció elutasításáról szóló határozatot elfogadta, voltaképp továbbra is igent mondott a nők védelmére, de határozott nemet a gender-ideológiára.
Burjánzik a „vadgender” – mi is a vita tárgya?
Kezdetben a gender-kutatások „szelíd” mederben, hasznos témákat boncolgatva folytak. Néhány évtizeddel ezelőtt még a női és a férfi szerepek megváltozásának feltárását és a nők hátrányos helyzetének megszüntetését tűzték zászlajukra a genderelmélet kutatói.
Olyan valós problémákra hívták fel a figyelmet, miszerint a gyermeket vállaló nő könnyen lemaradhat a munkaerő-piacon, vagy éppen férfiszerepbe kényszerül, ami a speciális helyzetből adódóan párkapcsolati válsággal, rosszabb esetben pszichés problémákkal jár együtt. (Magyarországon például Kopp Mária volt ennek a legismertebb kutatója.)
Másrészről viszont – lépésről-lépésre – a liberalizmus méhében megszületett, és mára burjánzik a kutatások azon vadhajtása, amely mára egyfajta önálló ideológiává lépett elő, illetve szélsőséges követelésekhez vezeti a megzavarodott embereket. A gender-ideológia szerint ugyanis nőnek vagy férfinak születünk ugyan, de az, hogy férfiak, vagy nők leszünk, azt a társadalmi szerepünk dönti majd el. Sőt, szabadságunkban áll, hogy eldöntsük, hogy férfiak, vagy nők legyünk – születési nemünktől függetlenül! (Netán a semleges nemiséget választjuk.) Ez lett a kezdeti, „szelíd” szociológiai kutatások ideológiába torkolló genderelmélet „vadhajtása”.
A természetes közösségek persze ösztönösen ellenállnak. A család, amely biológiai és lelki értelemben is egy férfi és egy nő által létrehozott együttélési forma, s amelynek jó esetben születő gyermekek a gyümölcsei, keményen szembehelyezkedett a „vadgender”-ideológiával. De a „család” csak akkor tudja magát ebben a formában megvédeni, ha jogilag és kulturálisan is megtámogatja a politika. Ehhez pedig szándék, elhatározás és cselekvés szükséges.
A jogi liberalizáció jól megfigyelhető stációkon keresztül „fejlődik”. Először az „azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolatát”, majd a „melegházasságokat” legalizálják. Aztán következik „az azonos neműek gyermekvállalásának joga”, amelyet már nehezen vesznek be az egyébként toleránsabb kultúrájú társadalmak is. És végül elérkezünk a vadgender-ideológia csúcsára, amely párhuzamosan burjánzik a jogi vadhajtással, amikor a gyermekek nevelésébe, oktatásába is „belecsempészik” a „nemiség szabad megválasztásának” gondolatát.
Ezen a jogi és kulturális úton kezdett el növekedni a „vadgender-ideológia”, az eredetileg hasznos szociológiai kutatások „vadhajtása”. Jól megfigyelhetően a liberálisok, és a szociáldemokraták kezdeményezésére, illetve a XXI. század elején önálló téma nélkül maradt „zöld” pártok támogatása mellett. (Ma már ráleltek a klímatémára.)
Magyarországon is volt idő, amikor burjánzott a vadgender-ideológia, míg alkotmányosan és jogilag vissza nem vágta a most regnáló kétharmados többség. 2009-ben a Bajnai-kormány ugyanis elérte, hogy a parlament megszavazza a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényt, ami már kiterjed a homoszexuális párokra is. Majd következő lépésként, ugyanazon év novemberében, egy egyszerű kormányrendeletben szabályozva, a következő mondatot próbálta beemelni az Óvodai Nevelés Alapprogramba:
az óvodai nevelés gyermekközpontú, befogadó, ennek megfelelően a gyermeki személyiség kibontakoztatására törekszik, biztosítva minden gyermek számára az egyenlő hozzáférést, tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását.
Tény, hogy akkor Hiller István volt az oktatási miniszter, de érdekes módon senki, így ő sem vállalta fel, hogy a szöveg tőle származna. Majd az egészből semmi sem lett, mert jött a kormányváltás, amely elmetszette a gender-ideológia vadhajtását.
A hagyományos családmodell és a „vadgender”-ideológia híveinek küzdelme azonban tovább folytatódik. Mind társadalmi, mind kulturális, mind politikai dimenzióban – ha terjed a vírus, ha nem... Az Európai Parlamentben és nálunk is. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása azonban nem „csupán” a nőket érő erőszak elleni szigorú társadalmi fellépését jelenti, hanem az ideológiai küzdelmek legújabb fejezeteinek egyike. Mondhatni azt is, hogy az Isztambuli Egyezmény a „vadgender”-elmélet trójai falova a politikák közti vitákban.
(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)
Vezető kép: Kunhalmi Ágnes Facebook-fotó
