Három baloldali nemzedék és ami utána következik
Akár egy zavaros, romlott, savanyú húsleves, amiben a zöldség már megkülönböztethetetlenül összerohadt, olyan a mai szociálliberális értelmiség gondolatisága és értékrendszere. Moslék. Ennél csak vulgárisabb jelzővel lehet azt a marxista írástudót illetni, aki úgy harmincöt évvel ezelőtt, egy reggeli kávé után, a fürdőszobai tükörbe nézve rájött: ő liberális. És minden pironkodás nélkül nézi most is önmagát. Ma ő a sajtószabadság, vagy a vallásszabadság leghangosabb védelmezője. A demokrácia felkent papja vagy lelkésznője. Ugye nem kell neveket sorolnom? Ismerjük, mert nekünk, magyaroknak, ez jutott. A rendszerváltoztatás óta immár a harmadik balliberális nemzedék árulja le önmagát és hazáját. Ez az ország igazi bal-sorsa.
A demokratikus baloldali értékrend nálunk, a liberális és a szocialista (ex-kommunista) gondolatiság nászának korcs gyermekeként látta meg a napvilágot. Három külön alomból született. Vannak először is az idős, a kommunizmusban valóban hívő, nemcsak rendszert, hanem életet is váltók. Másodsorban jöttek a Kádár-rezsimben szocializálódott, de annak értékeiben már csalódott, kiégett középkorúak, akik jobb híján a pénz felé fordultak. És utoljára érkeztek a manapság húszas éveikben járó, a Nyugat felé nyitott, de rendkívül felszínes „y és z generáció” tagjai.
A legidősebbek még hittek Lukács marxista „reformjaiban”. Ebben nevelkedtek. Pontosabban csak azok tanulhattak és élhettek később szellemi alkotóként, akik elfogadták az ideológiai alapvetéseket. (Vagy harmadik útként a szellemi menekülés várt rájuk.) Aztán a rendszerváltáskor szembe kellett nézniük a múltjukkal. Pontosabban kellett volna, hisz ez sokuknál elmaradt. Példaértékű „életben maradási stratégiát” mutatott a politika és az emblematikus Horn Gyula életútja. Ha a liberálisokkal együttműködve miniszterelnök lehet egy volt kommunista, akkor egy marxista értelmiségi számára is van járható út a demokráciában. Így ő, a tapasztalt baloldali, nem bújt el. Hagyta magát elcsábítani a beáramló liberalizmus bájától. Hisz annak logikája ismerős volt számára. Európában, hasonlóan Magyarországhoz, egy „izmus” volt ekkor a közbeszéd ura. Ott a liberalizmus, itt a marxizmus szocialista változata volt az az ideológia, ami kizárólagosságot élvezett a fogalmak és értékek definiálásában. Megmondta, mi a szabadság, mi az igazságosság, mi a feladata az egyénnek, s általában: mi a jó és a rossz. Ha valaki vitatta, az vagy vereséget szenvedett, mert beleragadt a liberális diskurzus fogalmi keretébe; vagy szalonképtelenné vált, és kiközösítették az értelmiségből. Így ez az új, „importált” liberális keret nagy biztonságot adott a volt marxistának. Mert megszokta, hogy az ellenfelet nem meggyőzni, hanem legyőzni kell. Olykor pedig a történelemből is kitörölni, elpusztítani. Mindamellett mint két egymásba fonódó szerelmespár, megtalálták a progresszivitást, mint közös tulajdonságot és alapállást. A volt marxistáknak így igen jó eszköz lett a liberalizmus is. Harminc év távlatából nézve nem is olyan meglepő az egymásra találásuk.
Ily módon sajátította ki a „hozzáértő” és a „szakértő” jelzőket az élet minden területén az "első generáció". Ma is azt terjeszti, hogy egy művész, vagy egy tudós kizárólagosan liberális lehet. Mint néhány évtizede, mikor ugyanezt mondta, csak akkor a marxizmus szót használta. Aki a másik oldalon áll, pedig bunkó, primitív. Esetleg fasiszta. (Akkor is és ma is használja ezt a stigmát.) De semmiképpen sem demokrata. Ha másként gondolkodókat látnak, elvtársaikkal szaladnak Brüsszelbe egy kis árulkodás (vagy árulás) végett. Mint azelőtt Moszkvába. Ugye ismerős játék?
A második generáció tagja egykoron még a KISZ-ben írogatta jelentéseit az egyetemi közhangulatról, de már nyugati nyelveket tanulhatott és ismerkedhetett a demokráciával. Skizofrén helyzetét fokozta, hogy az általa támogatott politikus rávetette magát a döglődő állami vagyonra. Magát épp ezért ma már pragmatikusnak tartja, de jobbára értéknélküliségét, nihilizmusát takargatja. Tragikusan kiégett, így az anyagiak felé fordul. Ő már valóban hisz az individuum kizárólagosságában. A közösség felé érzéketlen, csakis a saját karrierje és a pénz érdekli. Ő a kulturális és tudományos pályázatok kedvelt sztárja.
A harmadik, legfiatalabb baloldali generáció tagja nem volt már úttörő sem. Számára a szocializmus történelem. Valójában most kezdi igazán hallatni a hangját – életkorának megfelelően lázadó hangnemben. Így mi, szemlélődök is, csak most ismerkedünk vele. Nyugati könyveket olvas, és angolul beszél. Amerikanizálódik. Az idősebb baloldaliakat megveti, de a rendet és a harmóniát is gyűlöli. Nyitott az újdonságok iránt, viszont tragikusan vak a hagyományokra. Progresszív, mint az első generáció. Nem ismeri és nem éli meg, milyen is magyarnak lenni. Kineveti, gúnyolja hazáját, lenéz minden értéket. Okosnak tartja magát, de voltaképp nagyon felszínes. És rendkívül vulgáris. De hát mit is várhatnánk azoktól a fiataloktól, akik számára az elődök: a hazájukat áruló nevetséges vén marxisták, vagy csak a pénzzel törődő, önző felnőttek voltak?
Szegény lett a baloldal, mert koldus, ki értékek nélkül él. Immár több, mint harminc éve, három generáció együtt élve.
A szerző a XXI. Század Intézet kutatója
