Olyan nagyon azért ne rendezkedjenek be a megszállt területeinken!
Hogy mit szólok Trianonhoz? Minden diktátum elporlad egyszer. Trianon sincs már, helyette a '47-es párizsi diktátum van, de az sem örök. Egyetlen határ sincs kőbe vésve. Csak az vész el, amiről önként – gyávaságból, lustaságból, hitetlenségből – lemondunk. A történelmet a bátrak írják. Egy gyarapodó, életerős, önmagában bízó, Istenben hívő nemzet bármit elérhet, amit akar – „csak” elszánás, kitartó munka, nagyhatalmi szövetséges(ek) és kedvező széljárás szükséges hozzá. Hiszem, hogy eljön a mi időnk!
1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában – budapesti idő szerint 16 óra 32 perckor – Benárd Ágoston küldöttségvezető és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ látta el kézjegyével minden idők leggyalázatosabb, legigazságtalanabb papírfecnijét, amellyel elvették tőlünk hazánk területének kétharmadát, és három és félmillió magyar testvérünket kényszerítették idegen, ellenséges uralom alá.
Trianon a Nyugat gátlástalanságának, barbarizmusának mementója. Megbocsáthatatlan bűn – igaz, bocsánatot sosem kértek érte, jóvátenni meg sem próbálták. Franciák, angolok és amerikaiak több tucat ország határait rajzolgatták, tologatták már az elmúlt évszázadokban önös érdekeik szerint, de olyan szintű csonkolást, mint rajtunk, senki máson nem hajtottak végre. Hogy miért tették, nem titok. Három és fél hónappal a diktátum aláírása előtt, 1920. február 16-án Hohler budapesti angol főmegbízott megkapta a brit álláspontot:
Ami a brit birodalom biztonsági érdekeit illeti: a csehszlovákok, románok és jugoszlávok együttesen negyvenmilliós blokkot fognak alkotni, amely – úgy reméljük – jobb gátnak bizonyul Németországgal szemben, mint hét- vagy akár tízmillió magyar.”
Ennyi. Színtiszta hatalmi számítás, semmi más. Mit érdekelte őket az igazság, a történelem, az etnikai elv! Számított is nekik, hogy az új határt magyar és magyar közé húzzák. (Olykor a település közepén!) Hogy legkevesebb kétmillió magyar közvetlenül a gúnyhatár túloldalára és további legalább másfél millió is ellenséges megszállás alá kerül. A Nyugatot csak addig érdekelte az „önrendelkezési jog”, ameddig földaraboltak minket – ám ezt a jogot egyből meg is tagadták tőlünk, hiszen Sopront leszámítva nem engedtek népszavazást kiírni az elvett területeinken. (Sopron a példa rá: akarattal, elszánással igenis változtathatunk bármin!)
- Önrendelkezési jog, mi? Ugyanaz a hazug maszlag, mint manapság az „európai értékek”.
Valamiféle gyilkos indulat is mozgatta a határt rajzoló francia Clemenceau és a többi gazember kezét. Úgy okoskodtak: ha a térképasztalnál létrehozott műállamok – Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia – jelentős magyar kisebbséget kapnak, folyton rettegniük kell majd a jogos revíziós igényeinktől. Ez a félelem pedig örökre a franciák szövetségesévé teszi őket. Ezért aztán gondosan ügyeltek rá, ne csupán néhány ezer magyar kerüljön az ellenség kezére, hanem több millió. Elképesztő cinizmus és gonoszság rajzolta a határokat, mérhetetlen fájdalmat és szenvedést hozva ránk.
- A versailles-i „béke” (köztük a trianoni) kíméletlensége vezetett aztán az elsőnél is sokkal pusztítóbb második világháborúhoz. Egy méltányos békerendszer talán véget vetett volna az európai ellenségeskedésnek – ám a versailles-i diktátumokba nem lehetett beletörődni. Sem akkor, sem most. Mert ami igazságtalan és elfogadhatatlan volt 1920-ban, az igazságtalan és elfogadhatatlan 2020-ban is.
Olvasom mások trianoni gondolatfüzéreit. Az is csoda, hogy megmaradtunk, egyáltalán vagyunk – írják. Ami persze igaz. Ám a létezés minősége is legalább oly fontos, mint maga a létezés. Nem mindegy, hogy emberként, magyarként, egyenes gerinccel élünk-e a Kárpát-medencénkben – vagy kivert kutyaként kergetnek minket nap mint nap őseink földjén a megszállók. Utóbbi is egyfajta létezés, mégsem méltó hozzánk. Mi egy szabadságharcos nép vagyunk, hősök ivadékai, kiemelkedő kultúrnemzet. Évszázadok honvédő harcaiban edződtünk (és fogyatkoztunk meg). Nem közlekedhetünk szégyenszemre a Kárpátok lábtörlői alatt!
Számos magyart ismerek, akik fásultak, lemondtak már az igazságtételről. „Ez már így marad!”„Nincs remény!” Satöbbi. Nekik üzenem: egyetlen diktátum sem örök. Birodalmak jönnek-mennek, a határok pedig változnak. Aki azzal érvel, nem lehet csak úgy határokat tologatni, annak jelzem: magam is hiszek az országok területi integritásában. Például a Trianon előtti Magyar Királyságéban, amit 1916-ban és 1918-ban Románia orvul megtámadott. De a bécsi egyezményekkel megnövelt Magyarország területi integritásában is mélyen hiszek.
- Ha a mi határunk nem volt szent és sérthetetlen, akkor másoké miért az? Ha egy ezeréves állam határait szíre-szóra szét lehetett zúzni, akkor százévesekét miért ne lehetne?
Mindez persze csak akkor következik be, ha megváltozunk, hiszünk végre önmagunkban. Ha leszámolunk az elmúlt száz év „kis ország”-mentalitásával, és újra úgy tekintünk magunkra, ahogyan eleink: semmitől sem félő, a túlerővel is bátran szembeszálló és diadalmaskodó hős nemzetként. Hiszen az vagyunk!
Szeptember 11-én lesz a nyolcvanadik évfordulója Horthy Miklós híres beszédének, amelyet a második bécsi döntéssel visszatért Kolozsváron mondott. Úgy fogalmazott:
Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit. Huszonkét évi megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem.”
Nem szűnt meg bízni egy percre sem! Pedig mennyivel látszott több remény Trianon revíziójára 1920-ban, mint most a '47-es párizsi diktátuméra? Semennyivel. Ám Horthy és egész Magyarország 1920-tól következetesen készült arra, hogy amikor majd változnak az erőviszonyok, lecsapjanak a kínálkozó lehetőségre. 1938-ban, 1940-ben és 1941-ben aztán le is csaptak. Más kérdés, hogy a világháborúba sodródást sajnos nem úszhattuk meg, s utána minden odalett. Ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a revíziós követelések jogosak voltak: ami a miénk, ahol magyarok élnek, az visszajár – de legalábbis a magyaroknak is joguk van az önrendelkezéshez! Nemcsak húsz, hanem száz vagy kétezer év elmúltával is!
Minden diktátum elporlad egyszer. Trianon sincs már, helyette a '47-es párizsi diktátum van, de az sem örök. Egyetlen határ sincs kőbe vésve. Csak az vész el, amiről önként – gyávaságból, lustaságból, hitetlenségből – lemondunk. A történelmet a bátrak írják. Egy gyarapodó, életerős, önmagában bízó, Istenben hívő nemzet bármit elérhet, amit akar – „csak” elszánás, kitartó munka, nagyhatalmi szövetséges(ek) és kedvező széljárás szükséges hozzá. Hiszem, hogy eljön a mi időnk!
