Csak a teljesen független Magyarország lehet hű 1956 hőseihez!
A magyar- és világtörténelem egyik legdicsőbb napja október 23-a. Hatvannégy esztendeje e napon szállt szembe egy megnyomorított ország maroknyi elszánt fiatalja a világ leghatalmasabb szárazföldi ármádiájával. Ilyen a magyar virtus! Mint megannyiszor történelmünkben, megmutattuk a világnak, hogyan kell az irtózatos túlerővel birokra kelni.
A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat”
– ezek Albert Camus francia író szavai az ötvenhatos magyar szabadságharcról néhány hónappal annak vérbefojtása után. Csakhogy hiába az intelem: ötvenhatot és a magyar szabadságharcosokat bizony elárulták, a tömeggyilkosokat „igazolták”.
Az elárulók sorában első a fényességes Nyugat, amely végső kitartásra buzdította a T-34-esek ellen szinte puszta kézzel harcoló fiainkat, s még akkor is a hamarosan érkező amerikai fölmentősereggel hitegetett minket, mikor az amerikaiak már megígérték a szovjeteknek, nem avatkoznak közbe. Cserben hagytak minket. Nem holmi morális emelkedettség mozgatta a Nyugatot akkor sem – sosem –, kizárólag az érdekei. Amiben, persze, nincs semmi meglepő – legfeljebb annyi, hogy egyes honfitársaink hogyan képesek a világtörténelmen végigvilágító morális fáklyaként tekinteni a Berlin–Párizs–London–Washington-tengelyre, s folyamatosan elalélni tőle.
Az elárulók sorában második az a Nagy Imre, aki ellenforradalmároknak nevezte Pongrátz Gergelyéket, Wittner Máriáékat; aki statáriumot rendelt el, amely alapján szabadságharcosokat végeztek ki; aki október 25-én személyesen kérte a szovjet megszállókat, küldjenek újabb hadosztályokat Budapestre; és aki hivatalban lévő miniszterelnökként nem tett semmit a sortüzek megakadályozásáért, amelyeknek október 29-ig körülbelül 220 ártatlan ember esett áldozatul.
S elárulták azok a százezrek is, akik 1957. május 1-jén lelkesen ünnepelték a szabadságharcot vérbe fojtó, több száz forradalmárt kivégeztető Kádár Jánost a Felvonulási téren. Ez nemcsak árulás volt, hanem – Camus szavaival – a gyilkos igazolása is.
Minden ünnepi szónoklat/iromány kihagyhatatlan része a történelmi átkötés, az analógia. Hogy a hallgatót/olvasót rádöbbentsük, ma neki is ugyanúgy küzdenie kell valami ellen, miként őseinknek. Lám, az MSZP egyik társelnöke, (aki nem a Kunhalmi, de a nevét senki nem tudja) tegnapi „ünnepi beszédében”a következőket mondotta:
A magyar nép ma csendes szabadságharcot vív, az elnyomó hatalom neve pedig Fidesz. (...) Segíteni kell a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatóit és tanárait, akiket ma ugyanúgy rendbontó csőcseléknek nevez a Fidesz, ahogy az 1956-os elnyomók is annak nevezték az akkori, ellenük lázadó egyetemi ifjúságot.
A Fidesz tehát egyenlő Rákosi Mátyással. Az ötvenhatos egyetemista forradalmárok pedig ugyanazok, mint a nyári Soros-táborban kiképzett anarchista ripacsok, akik sokkot kapnak wifi nélkül, vagy ha a libsi beltenyészeten kívülről érkezne hozzájuk új tanár...
Látható: ez is egyfajta analógia ötvenhat és a jelen között. Egy tyúkagyból ennyire futja. A magyar nép ma annyira „csendes szabadságharcot vív” a Fidesz ellen, hogy háromszor egymás után kétharmadot adott neki. Szabadságharc, mi? Az egyetemfoglaló, az oktatást ellehetetlenítő csőcseléket pedig nehéz másképp nevezni, mint csőcseléknek. Ám olyan fene nagy az elnyomás, hogy mindennek dacára a hajuk szála sem görbül, játszhatják a blokádosdit. Diktatúra? Hát persze...
- Cseppet dühítő, vagy talán inkább vicces, hogy az ötvenhatos szabadságharc ötvenedik évfordulóján tüntetőket agyba-főbe verető, szemeket kilövető, a magyarokra lovasrohamot vezénylő, fideszes országgyűlési képviselőt eszméletlenre ütlegelő MSZMP-utódpárt elnöke magyarázza el, mi az a diktatúra...
Ha életszerűbb analógiát keresünk ötvenhattal, adja magát a nyugati birodalmi törekvésekkel szembeni, tíz éve dúló magyar szabadságküzdelem. Bár hazánkat most nem tartja megszállva idegen hadsereg, mégsem vagyunk függetlenek: egy eszét vesztett, dekadens birodalom lábtörlőjeként szolgálunk, amely a pokol fele zuhantában minket is magával akar rántani. A harmadik világ söpredékének kötelező betelepítését, államilag támogatott nemátalakító műtéteket, óvodások szexuális felvilágosítását és nemi identitásában való elbizonytalanítását követeli tőlünk. Olyasmiket, amikért épelméjű korokban diliház járt volna.
- Mivel most is ellenállunk – mint ötvenhatban, negyvennyolcban, Rákóczi és Bocskai idejében; mindig –, próbálnak minket móresre tanítani. Ezúttal T-34-esek helyett kamu jogállamisági eljárással, Sztálin-orgona helyett szénaboglyahajú holland hisztérikával, ISU-152-es önjáró lövegek helyett a nekünk (vissza)járó uniós források elvételével zsarolnak minket. Jogi csűrés-csavarással ki akarják kényszeríteni, hogy beeresszük az Európa megszállására érkező barbárokat.
Móresre tanításunkhoz nélkülözhetetlenek a Nyugat által kitartott itteni tapsoncok – az ideiglenesen Magyarországon állomásozó balliberális ellenzék. Az ötödik hadoszlop. A világ egyetlen ellenzéke, amelybe minimális nemzeti érzés sem szorult. Akik naponta követelik a Nyugat büntető intézkedéseit, rágalmazzák saját hazájukat nyugati lapokban, brüsszeli fórumokon. A legképtelenebb hazugságokkal keltik Magyarország rossz hírét, hergelik ellenünk a világot, hátha Brüsszel, a NATO vagy az ENSZ megelégeli, s megdönti végre az Orbán-kormányt. Kádár János ezekhez képest egy hazafi volt.
1956-ban legalább tiszta helyzet volt: látszott az ellenség. Most egy tébolyult birodalom láthatatlan béklyói, sátáni hálózata ellen kell küzdenünk maradék szuverenitásunkért, nemzeti létünkért, a mindent elborító őrület ellen. Miközben sokan még azt sem veszik észre, hogy hadban állunk. Nem értik meg, hogy az óvodai „érzékenyítés” hosszú távon pusztítóbb fegyver, mint kétezer szovjet harckocsi. Felmérés bizonyítja: az Egyesült Államokban, ahol már dübörög a kicsik genderagymosása, a fiataloknak csupán hetven százaléka tartja magát heteroszexuálisnak. A neoliberalizmus nem más, mint az élet, a teremtett rend tagadása, tömeges harakiri.
Jegyezzük meg Albert Camus szavait, s véssük jól a szívünkbe: csak akkor maradhatunk hűek Magyarországhoz, ha nem áruljuk el, amiért ötvenhatban hőseink az életüket adták. Vagyis: ha soha senkinek nem dobjuk oda a vérrel-verejtékkel megszerzett magyar függetlenséget – sőt, azt is visszavesszük, amiről 2004-ben naivan és önként lemondtunk.
