Pedofil az is, aki a saját szexualitását reklámozza gyerekeknek

A genderideológia szerint nincs normális, illetve minden normális. A valósághoz nem kell, sőt, nem szabad alkalmazkodni, a biológia tényeit nem kell, sőt, nem szabad tudomásul venni. A szexualitás nem a biológiai nő és a biológiai férfi közös ügye a faj fenntartásáért, az egyedfejlődés szexuális tanulási folyamata nem a nő és a férfi közös és kölcsönös örömszerzésének megtanulására szolgál, hanem arra, hogy a biológiai nemiség nélküli egyént megtanítsuk az öncélú kielégülésére, amely csupán önmegvalósításának része, illetve, hogy az egyén azzá válhasson, amivé akar, bármivé.

A személyiségfejlődésünk során az ösztöneinkkel, a késztetéseinkkel, az érzelmeinkkel ismerkedünk meg és nem azzal, hogy más emberek egyedfejlődési tévútjai, kudarcai milyen választási lehetőségeket kínálnak nekünk. A kultúra célja nem az, hogy a szexualitás csoport-, közösségi, társadalmi kereteinek kialakítása során elpusztítsa az egyén biológiai lehetőségeit, hanem az, hogy támogassa azokat.

Minden emberi közösség, együttműködés egyik legnagyobb kihívása, hogy miként kezelje a szexualitást. A nők és a férfiak mindig is tapasztalták, hogy a természet nagyon erős szexuális vágyakkal áldotta meg őket, amelyek egyszerre lehetnek forrásai a legnagyobb örömöknek és a legnagyobb fájdalmaknak. Az egyedi emberi kultúrák akkor maradtak fenn, ha képesek voltak egyszerre kezelni a női és a férfi szexualitást, a két nem biológiai különbözőségét, és a megkerülhetetlen együttműködést a két nem között hatékonnyá tudták tenni. Ahány kultúra, annyi válasz. De ezek a válaszok sokszor voltak rosszak, hiszen számtalan kultúra, közösség, törzs enyészett el a semmibe azért, mert rossz válaszokat adott ezekre az evolúciós kérdésekre. Lehet ezt nagyon rosszul is csinálni.

De mi egy olyan kultúrába születtünk bele, amely több ezer éve csiszolgatta már a két nem együttműködésének kereteit, és képes volt olyan emberi együttműködéseket fenntartani, amelyekben az emberek többsége jól tudta érezni magát. De nem mindenki – egy ember élete sokféleképpen csúszhat félre. Abban a civilizációnk nem túl sikeres, hogy kezdjen valamit azokkal, akiknek nem adja meg az élet a női vagy a férfi lét örömeit. Nagy tragédiánk az is, hogy a bennünk rejlő energiák bármikor rosszra is fordíthatók. Akik szerencsések, ügyesek, sikeresek, azok elégedettek azzal, ahogy leélték az életüket, ahogy felhasználták az életerejüket. Családban születve, családban élve és a családot újrateremtve mi elfogadtuk a biológiai szükségszerűségeket, sőt, fel is ismertük, meg is tanultuk, hogy mennyi örömmel, "önmegvalósítással" jár, ha élünk azzal, amit a testünk, a természet, a biológia ad nekünk. Ha kihasználjuk a génjeink által nyújtott lehetőségeket, és nőként vagy férfiként teljesen "megvalósulunk", szeretünk és új életeket hozunk létre saját magunkból. Úgy élünk, ahogy lehet, és nem próbáljuk meg a lehetetlent, szembemenni a valóságossal és a lehetségessel.

Kultúránk szabadságeszménye – amely számunkra annyira becses és amely boldogságunk és sikerességünk alapja – azonban mit sem ér azok számára, akik az egyedfejlődésük során kudarcot vallanak. Akik rossz helyre születnek, rossz géneket kapnak, ki tudja miért, de nem tudnak élni a biológia kínált lehetőségekkel, vagy rosszul működő testet vagy elmét kapnak, és nem képesek beilleszkedni a normalitásba, azokat is hajtják vágyak, és sokuk megkapja azt a hatalmas energiát is, ami a szaporodáshoz, a gyerekek létrehozásához és sikeres felneveléséhez kell. De nem tudják arra felhasználni ezt az erőt, amire azt a természet szánta. És sajnos sokan, akik nem voltak szerencsések, ezt az energiát a saját egyéni tévútjaikra fordítják, sőt, nem kevesen mindannak a lerombolására is, amit itt és most emberinek nevezhetünk. Mindaz az energia, amit a nő a férfire, a férfi a nőre fordít és amit együtt a gyerekeikre fordítanak, az itt a semmibe hullik.

Részvétünk feléjük, tudjuk, mit veszítettek, mert nekünk, normálisoknak megvan mindez. De a szenvedés, az egyéni kudarc, a beilleszkedésre való képtelenség, a pszichiátriai problémák, a reménytelenség senkinek nem adja meg a jogot arra, hogy másokat is magával rántson a saját nihiljébe. Nem fogjuk újradefiniálni a normalitást minden józan ésszel és tudománnyal szembe menve, mert millióból néhány száz beteg ember lelki betegségeire ez némi rövid távú enyhítést jelentene. Nem fogjuk a gyermekeinket a normalitás helyett egyedi őrületek elfogadására nevelni. Nem fogunk beengedni pszichiátriai betegeket az óvodáinkba és az iskoláinkba, hogy a szexualitással és nemiséggel kapcsolatos őrületeiket a normalitás részeként erőltessék rájuk.

Pedofil az is, aki azért terjeszti ideológiaként a saját szexuális perverzióját gyermekek között, mert azt szeretné, hogy azok felnőve, az egyre lejjebb erőltetett beleegyezési korhatáron túl az ő szexuális preferenciájuk célpontja, partnere lehessenek. Ezt nem fogjuk megengedni. Itt a vége a türelmünknek. Az LMBTQ-csoportokért annyit tehetünk, hogy hagyjuk őket békében létezni a saját világukban. De a pedofíliát nem tűrjük el, semmilyen formájában sem. Itt az ideje, hogy az LMBTQ-emberek hangadói ne csak magukkal törődjenek, hanem azzal a társadalommal is, amelyben soha nem látott szabadságban élhetnek. Az LMBTQ-emberek csöndes többsége pedig végre kezdhetne valamit azzal a néhány száz elmebeteggel, akik ideológiát csinálnak ezekből a nehéz egyéni sorsokból és folyamatosan társadalmi konfliktusok kirobbantásával foglalkoznak. Persze, mint minden társadalompusztításnál, a liberális "értelmiség" és politikai elit lelkes támogatásával.

Nem mellesleg nagyon fontos, hogy a saját természetes emberi nyelvünkön beszéljünk és írjunk a saját valóságunkról, és ne a mesterséges és hamis liberális nyelven. Az LMBTQ egyik betűje sem jelenít meg valóságos embereket, hanem csak képzeteket, tüneteket. Mások tünetei nekünk nem valóságosak, csak tünetek. Csak így tudunk bármit is tenni értük, ha a tüneteiket vesszük komolyan és nem a képzeteiket.