A Molotov-Ribbentrop-paktum nem múlt el, csak átalakult

Nyolcvankét esztendeje ezen a napon írták alá a Molotov-Ribbentrop-paktumot. A német alkut kötött az orosszal Lengyelország együttes erővel történő szétzúzásáról, fölosztásáról. A lengyeleket eltüntették a térképről, ráadásul nem először. 2011 óta ez a nap, augusztus 23-a a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja.

E gyászos évforduló jelentősége, tanulsága egyfelől, hogy a nemzetiszocializmus és a nemzetietlen szocializmus egylényegű, alkatrészei és üzemeltetői tetszőlegesen fölcserélhetőek egymással. Természetes szövetségesek ők. Ellenségképük, kiirtandó célcsoportjaik ugyan részben eltértek, ám módszereik, észjárásuk, lelkiviláguk (már amennyiben esetükben lélekről beszélhetünk) azonos volt. Mindkettőt a haladó Nyugat-Európa termelte és szabadította a világra: a bolsevizmust Lenin-masnival fölpántlikázva, exportra az oroszoknak; a nácizmust pedig saját fogyasztásra. Bár elvileg mindkettő német földön sarjadt, utóbbi létrejöttében elvitathatatlan érdemei voltak az antant hatalmaknak is a versailles-i békerettenet révén.

Ám augusztus 23-ának és Lengyelország kiradírozásának vannak más, ugyancsak fontos tanulságai – túl azon, hogy a diktatúrák egypetéjű ikrek. Az egyik ilyen tanulság: a Nyugat, az antant hatalmak állítólagos morális felsőbbrendűségéről költött óda hamissága. Hogy úgymond ők voltak a Jók, akik legyőzték a Gonoszt. Amit mellesleg nem mulasztanak el máig napi két-három „ismeretterjesztő” és/vagy háborús filmdráma formájában az arcunkba tolni.

Aha, tényleg ők voltak a Jók...

Ők, akik ugyan Lengyelországnak segítséget ígértek, mégis: csak a németeknek üzentek hadat, a szovjeteknek, a másik agresszornak nem. Sőt, Sztálinnal baráti szövetségre léptek, küldtek neki pénzt, paripát, fegyvert. Annak az elmebeteg szörnyetegnek, aki békeidőben is milliószámra irtotta a sajátjait, és aki Lengyelország megtámadása előtt lerohanta a békés Finnországot, a kis balti államokat. A franciáknak, angoloknak, amerikaiaknak az belefért. Mi az hogy!

• Persze, tudjuk, hogy megy ez. Hiszen megmondták. Angliának nincsenek örök barátai és örök ellenségei, csupán érdekei. Az Egyesült Államoknak dettó. De akkor legalább ne zúdítanák ránk a mai napig a propagandamoslékukat arról, hogy ők micsoda erkölcsi piedesztálon álltak nyolcvan éve (és állnak azóta is), szemben a vesztesekkel, akik meg bűnösök és örökre szégyelljék magukat.

E sok évtizedes, hazug propaganda képes volt elhitetni sokakkal, hogy civilek millióinak terrorbombázása, Drezda, Hamburg, Hirosima, Nagaszaki szükségszerű, elkerülhetetlen, sőt végső soron etikus volt. A katyni erdőben tarkón lőtt lengyel tízezrek sem számítanak. Senki és semmi nem számít, csak az antant érdekei. Meg az, hogy az antant és a Szovjetunió nászából sarjadt új világrendet mindenki elfogadja, szeresse, ünnepelje (még a vesztesek is).

E logikába és erkölcsiségbe aztán simán belefért, hogy a győztes lengyelek ugyanazt kapták „jutalmul”, amit a vesztesek büntetésül: majd' fél évszázados szovjet rabigát, gulágot, embertelen terrort.

Analógia

Ami változatlan a Molotov-Ribbentrop-paktum előtti és utáni világrendben: az Közép-Európa koncszerepe. Az itt élők föláldozhatók, összeugraszthatók, nem tételek. Földjeink szabad prédák, határaink szabadon tologathatók mindenféle nyugati és keleti bölcs vezérek által. Kapcarongynak tekintenek minket.

S ami még örök és állandó: a Nyugat gőgje, felsőbbrendűsége. Mindenkor ők a haladás csúcsai, nekünk, bugris közép-európaiaknak csupán annyi a dolgunk, hogy szolgamód kövessük, amit ők előírnak nekünk. Mikor mit.

• Amikor épp a német az „übermensch”, akkor a szolganépeknek kutyakötelességük törvényeket hozniuk a zsidók megrendszabályozására. Berlin ugyanis nyomatékosan kéri.
• Amikor a migráns az übermensch, akkor büntetendő cselekmény határt védeni, tranzitzónát építeni, határsértőket kitoloncolni. Különben Berlin, Brüsszel és Strasbourg odacsap.
• Amikor meg az LMBTQ az übermensch, akkor kötelességgé teszik, hogy már az óvodákban elkezdjék érzékenyíteni, átnevelni a gyerekeket erre a csodálatos, magasabb rendű létformára. Berlin, Brüsszel és Strasbourg ezt követeli. Aki nem engedelmeskedik, attól elveszik a neki járó pénzeket, kiéheztetik.

A diktatúra akkor is diktatúra, ha népi demokráciának vagy éppen liberális demokráciának nevezteti magát. Közös nevezőjük ugyanis nem a címkéjük, hanem hogy nem engednek másként gondolkodni a világról, mint ők. Ha mégis: pária leszel, űzött vad. Ha merészelsz ellenállni, eltérsz a „népi demokrácia” irányvonalától, másként képzeled az „európai értékeket”, „fékeket, egyensúlyokat”, mint ők, ha illiberális vagy, akkor jön '56 és '68, vagy kapod a nyakadba a kötelezettségszegési eljárásokat, Sargentini-dörgedelmeket, pénzmegvonásokat. Zsarolnak, fenyegetnek, tönkre akarnak tenni. A mai diktátorok már többnyire nem hadsereggel vonulnak be a szocializmus/liberalizmus vívmányainak megőrzésére – helyette pénzügyi terrorral, NGO-hálózatok összehangolt akcióival, „színes forradalmakkal”, CIA-s Majdan-akciókkal állítják félre az útból az ellenállókat.

A történelem ismétli önmagát. Nem előre megyünk, hanem körbe-körbe.