Az árulás természetrajza
Az árulás örömét, az árulás ízét legtöbbször az irigység, a bosszú- és hatalomvágy, a pénz megszerzése sarkallja. Az árulás fokozatai közül a legaljasabb, amikor valaki, valakik a hazájukat árulják el, amikor elárulják népüket, hagyományaikat, kultúrájukat, áruba bocsátják mindazt, amiért egy nemzet évszázadokon vagy ezredéveken keresztül harcolt, küzdött, feláldozva akár az életét is. A magyar történelem sok ilyen esetet ismer, sok ilyen gazembert, akik idegen érdekekért, hamis eszmékért – természetesen a sajátjáért is – elárulják fajtájukat, nemzetüket. Petőfi Sándor a Nemzeti Dal című versében erről már 1848-ban megfogalmazta egy nép véleményét: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete...”
Az árulók korszakonként, nemzedékről nemzedékre újratermelődnek, de előfordulhat az is, hogy családról családra öröklődnek. Olyan ez, mint a stafétabot, amit egymásnak átadnak. Magyarország elárulása az 1919-es véres Tanácsköztársaság óta folyamatos, máig tart. Szociológiailag, társadalompolitikai szempontból a haza elárulása – legalábbis Magyarországon – mindig balról indul a kommunisták vezetésével, amelyben részt vesznek olykor az elvtelen liberálisok – ma már nevezhetjük őket neoliberálisoknak, globalistáknak, kozmopolitáknak, akár brüsszelitáknak. Ez az ideológia métely, vírusként fertőz, rombol, pusztít. Az emberi méltóságot gyalázza meg.
De azt is érdemes megfigyelni, hogy az árulókat legtöbbször nem a félelem, a kényszer, hanem a pénz és hatalom megszerzése motiválja. Gondoljunk csak a véres magyar Kommünre, a 133 napra, amikor is egy maroknyi csoport Kun Béla, Szamuely Tibor, Pogány József, Korvin Ottó, Kunfi Zsigmond, valamint Lukács György, Jászi Oszkár – Szabó Ervin a lelkiekben – szellemi vezetésével és még néhányan majdnem elpusztították Magyarországot. Ehhez kellett persze egy degenerált, áruló arisztokrata, Károlyi Mihály, aki a vörös bolsevik terror leverésével a fent nevezett társaival együtt tovább áskálódtak Magyarország ellen a Népszövetségben, Franciaországban és számos más európai államban. Károlyi még a cseh Benešt is biztatta, hogy még több felvidéki területet vegyen el Csehszlovákia számára. A háttérben persze itt is a pénz, az USA és Nyugat-Európa bankárjainak, multimilliárdosainak, multinacionális üzletembereinek támogatása állt, akik pénzelték Lenint és a szovjet-bolsevik forradalmat.
A magyar baloldal, a kommunisták árulása 1945 után is folytatódott. Csak most könnyebb volt a helyzetük, mert a szovjet hadsereg megszállta Magyarországot. A Tanácsköztársaság harcosai visszatértek a Szovjetunióból – Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Münnich Ferenc, Lukács György, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Révai József és sokan mások –, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Terror, kivégzések, államosítások, a magántulajdon felszámolása szovjet mintára, úgy, hogy kifosztották, kiárusították a kommunista Szovjetuniónak Magyarországot. Miközben vasúti vagonok ezreivel szállították hazánkból a modern gépipari és mezőgazdasági termékeket, nem beszélve a bányakincseinkről, a többi között a bauxitról. Rettegés, félelem, könny, fájdalom, a tehetetlenség érzése mindenhol. Magyarország kiéheztetése, a kommunista önkény, a szellemi és fizikai erőszak olyan feszültségeket gerjesztett, hogy az elégedetlenség 1956-ban forradalomba torkollott.
Tizenegy év alatt tehát kik árulták el Magyarországot? A kommunisták, a teljhatalmú „négyesfogat”: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – azaz a szűkebb „trojka”: Rákosi, Gerő, Farkas. Természetesen hosszú a névsor, a Magyar Dolgozók Pártjának vezető politikusai, funkcionáriusai, a központi vezetőség, a megyeri pártbizottságok, a politikai rendőrség, az ÁVH, akiknek irányításával a nyomor, a nélkülözés Magyarországon mindennapi lett. Másfelől a kommunisták és támogatóik gazdagodtak, gyarapodtak. Leszármazottaik máig élvezik az elrablott vagyonok hasznát, a rekvirálás örömét, kényelmes villákban, házakban, nyaralókban terpeszkednek, míg családjuk mindenhez ingyen jutott, nem dolgozott meg érte. Érdekes lenne feltérképezni, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszerben hány politikai vezető családtagja élhetett a rózsadombi, svábhegyi, avagy a kiemelt üdülőövezetben elzabrált ingatlanokban. Kár sunnyogni, elhallgatni, félremagyarázni, meghamisítani a magyar történelmet, amelynek halottai, kárvallottjai, elszenvedői magyarok milliói voltak. Leszármazottaik viszont szintén emlékeznek.
A szovjet invázió
A legnagyobb árulás mégis 1956 november 4-én történt. Ekkor sem mások, mint a kommunisták árulták el hazájukat, a magyar nemzetet. A forradalom és szabadságharc leverésére behívták a szovjeteket. Igen, november 4-e volt az a nap, amikor elárulták a magyar népet. A világ legnagyobb szárazföldi hadserege, a szovjet kétszázezer katonával, kétezer tankkal, légi támogatással hajnalban megtámadta Magyarországot. Egy maroknyi, néhány ezer forradalmár védte Budapestet, néhány száz, a felkelőkhöz átállt katona vette fel a harcot a gigantikus szovjet haderővel szemben, és azok a pesti és budai srácok, egyetemisták, bányászok, munkások, akik úgy érezték, hogy az alig megszerzett szabadságot nem adhatják fel. Dávid harcolt Góliát ellen, a százszoros túlerővel szemben. Tudták, hogy a forradalomnak és a szabadságharcnak vége. De megpróbálták a lehetetlent. A szabadságharcosok meg akarták állítani a „Forgószél” hadműveletet, a „Mennydörgés–444”-et, amely Grom–444 jelszóval indult a szovjet rohammal.
Harminckét év alatt több mint háromszáz túlélő ötvenhatossal készítettem interjút (Stefka István: Ötvenhat arcai, Ötvenhat 50 éve, Ötvenhat lővészárkai). November 4-ről, erről a napról érdemes néhány emlékező gondolatait visszaidézni.
Pongrátz Gergely, a Corvin köz főparancsnoka:
...hajnal négy óra lehetett, amikor a fiúk azzal ébresztettek, hogy Bajusz, itt vannak az oroszok! Akkor még lehettünk vagy kétezren, mert amikor győzött a forradalom, mindenki corvinista akart lenni, és sokan hozzánk csapódtak. Amikor viszont megindult a támadás, sokan elinaltak, így maradtak azok, vagy nyolcszázan, akik eddig is harcoltak. November 9-ig, késő délutánig tartottuk magunkat. A Corvin köziekből csaknem 500-an elestek... Addig, amíg Marispusztán itt van ez a múzeum, az '56-os kápolna és a márványtáblákon a nevek, 338 felakasztott hős neve, addig nem lehet letagadni az igazságot. Ez kötelez engem.
Fónay Jenő, a Széna tér parancsnokhelyettese:
...november 4-ei aknatűz minket a Széna téri metróépítkezés tervezőépületének pincéjében ért. Az utcán felborulva feküdtek a vagonok, jöttek a szovjet tankok, utat vágtak maguknak és lőttek. A Margit körutat szétlőtték. Vagy kétezer harcossal ellenálltunk a Déli pályaudvarnál, a Széna téren és a Hüvösvölgyben is, de sokáig ezt nem lehetett tartani. Szomorúan állapítottuk meg, hogy vége, november 7-én már nem láttuk értelmét a védekezésnek. Szabó bácsi először a gyerekeket küldte el, majd mi is elváltunk...
Fónay Jenő a Kisfogház emlékhely című könyvének megrendítő sorait nekem is elmondta, hogy mi történt ezután:
...öltek, lőttek, agyonvertek a Gyorskocsi utcában, a Markóban, a Tolnai Lajos utcában, a Gyűjtőben, fővárosban-vidéken egyaránt, ma sem tudni hányat és csak részben, hogy kiket...
Fátyol István, a Déryné színház világosítója, felmenői híres muzsikusok voltak, a Tanács körút és a Király utca felkelőinek vezetője. A cigányok, és a magukat zsidónak vallók is harcoltak vallja:
...november 4-én mi is kint voltunk a barikádokon. November 7-ig harcoltunk, de tovább nem láttam értelmét a küzdelemnek. Közben átmentem Angyal Pistához és megbeszéltem vele: csúzlikkal csak verebekre lehet lődözni, tankokra nem...
Tollasi Ilona munkás, életfogytiglanra ítélt, a Baross téri forradalmárok élelmezésére felügyelt több lánnyal együtt. Aljasnak tartotta, hogy Eörsi István író szerint ők utcalányok voltak. November 4-re így emlékezett:
...azonnal szétváltak a Baross tériek. Egy részük fegyverrel ment más helyszínekre, mi jó néhányan a házak padlásain keresztül menekültünk egyik házból a másikra, végül eljutottunk a Péterfy Sándor utcai kórházba. Röpcédulákat gyártottunk. A betegek fent voltak, mi a pincében. Néhány hét múlva valaki beköpött bennünket. Egyik hajnalban razziát tartott a rendőrség a kórházban, engem a VIII. kerületi rendőrkapitányságra vittek...
Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka:
...A Deák téren voltam. K telefonon óránként beszéltem a miniszterelnökkel, Nagy Imrével, és folyamatosan jelentettem neki a harcok helyszíneit. Amikor már Dunántúlról is érkeztek a tűzharcról szóló jelentések. Olyan méretű volt a szovjet beavatkozás, ami minden tekintetben kimerítette a háború fogalmát. Azt javasoltam Nagy Imrének, hogy jelentse be a rádión keresztül, hogy háborúban állunk a Szovjetunióval. Ekkor Nagy Imre még letorkolt azzal, hogy nem állunk háborúban a Szovjetunióval, különben is mellette áll Andropov szovjet nagykövet. Persze őt azért küldték be a parlamentbe a támadás pillanatában, hogy ha a magyarok meglincselik, még inkább indokolttá váljék a szovjet beavatkozás. Végül két órával később Nagy Imre azt tette, amit javasoltam. Világossá vált számára, hogy a szovjetek nem alkudoznak, támadnak. Nagy Imre november 4-e reggelén végül eldöntötte, hogy munkatársaival (Bíbó István kivételével) elfogadja a jugoszláv nagykövetségre a menekülés útját...
Száz és száz ilyen sorstragédiával lehetne folytatni a belső és külső árulásokat.
Akkor vegyük sorjában. Kik árulták el Magyarországot 1956-ban?
Elárulta elsősorban az a kommunista elit, akik ezer szállal kötődtek a Szovjetunióhoz.
A többi között Münnich Ferenc, szovjet NKVD-ezredes, a Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa, a Nagy Imre-kormány belügyminisztere.
Apró Antal, aki „fasiszta csőcseléknek” nevezte a forradalomban résztvevőket és az MDP KV Katonai Bizottság tagjaként jelentős szerepe volt a Kossuth téri sortüzekben, a tömeggyilkosságban.
Marosán György, „Buci Gyuri”, aki 1948-ban elárulta a szociáldemokráciát, majd elárulta 1956-ot, híres mondata: „Mától kezdve lövünk!”
Biszku Béla, aki belügyminiszterként közvetlenül irányította a karhatalmi megtorlást és követelte a még több akasztást.
Dobi István, a Kisgazdapárt kiárusítója, aki a Minisztertanács elnökeként bódult állapotban minden halálos ítéletet aláírt, de Kádár János kinevezését is, és sorolhatnánk hosszan tovább a névsort.
Kádár János főáruló, a Nagy Imre-kormány tagja október végén eltűnt. Münnichhel együtt elmenekültek, és Moszkvában, Hruscsov előtt fejet hajtva vállalták az új Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány, az MSZMP megalakítását, a szovjet beavatkozást, amit Kádár az ungvári rádióból, a szolnoki rádió hullámhosszán november 4-én hajnalban be is jelentett. Kádár János annyira félt a forradalmároktól, hogy csak november 7-én érkezett meg szovjet tankokkal a szétlőtt Budapestre Apróval. A hős Kádár szabad választásokon soha nem lehetett volna Magyarország kommunista diktátora, ha nem a 200 ezer fős szovjet hadsereg vigyázta volna 33 évig a hatalmát.
A forradalmat elárulta a szovjetek szószegése. Akárcsak a török 1541-ben csellel, árulással elfoglalta Buda várát és foglyul ejtette a magyar vezéreket, a szovjet hadvezetés ugyanezt megtette Tökölön 1956. november 3-án. A parlamentből a tárgyaló küldöttség Tökölre ment, a szovjet katonai főparancsnokságra, Erdei Ferenc államminiszter, Mecséri János ezredes, Kovács István vezérőrnagy (vezérkari főnök), Szűcs Miklós, a vezérkar hadműveleti csoportfőnöke kíséretében, és számos más taggal együtt érkeztek a szovjet bázisra. Maléter, mint egykori horthysta tiszt, még hitt a szovjetek katonai becsületszavában. A szovjet küldöttséget Malinyin hadseregtábornok vezette.
A tárgyalás még el sem kezdődött, amikor kivágódott az ajtó, s a berobbanók élén egy kis alacsony férfi, Szerov altábornagy lépett be (egyébként a Kossuth téri sortűzben is vezető szerepet játszott – a szerk.), továbbá vállas, válogatott, géppisztolyokkal felszerelt, KGB-s tiszthelyettesek, akik kijelentették, hogy le vannak tartóztatva. Malinyin és Maléter is az ajtónak háttal ült. Maléter tiltakozni akart, de ügyet sem vetettek rá, hiába kezdett oroszul beszélni. (Kovács István vezérőrnagy visszaemlékezése Kő András és Nagy J. Lambert Tököl című könyvében)
Mint annyiszor, a szovjetek itt is becsaptak bennünket. 1945-ben a felszabadítás helyett a rabságot hozták. 1956 után a Vörös Hadsereg kivonása és a rövid szabadságunk helyett az újabb kommunista terrort, a leszámolást és az évtizedekig tartó megszállást kaptuk a nyakunkba. A magyar forradalmat és szabadságharcot elárulták a nyugati demokráciák, az Egyesült Államok és a hitegető Szabad Európa Rádió.
A diadalittas adások még akkor is folytatódtak az amerikai beavatkozásról, segítségről, amikor a pesti és budai srácok, a forradalmárok élet-halál harcukat vívták. November 5-én a Szabad Európa Rádió ezt harsogta:
„Tartsatok még ki három napig!”
A nagyhatalmi érdekek mindennél előbbre valók voltak egy kis nép szabadságánál. Ötvenhat tapasztalata legyen mementó mindannyiunk számára. A belső hazai árulók, a labancok és a velük együttműködő külföldi karvalytőke mindig veszedelmet jelentettek, jelentenek Magyarországra. Az a fontos, hogy a magyar társadalom becsületes döntő többsége felismerje ezt a magyar nemzetet pusztító szándékot. S az jelenjék meg bármilyen arcban, nyelvezetben, bármilyen mezben, mert egyet akarnak: Magyarország felszámolását.
