„Hiszen magyar voltom könnykeresztjét hordom” – Emlékezzünk az ellenállókra, a Kádár-rezsim elsüllyesztett költőire
1.
„Ember vagyok: hiszek,
Vallom mindenkinek.
Hiszen ember voltom,
Ködkeresztjét hordom.
Hiszen magyar voltom,
Könnykeresztjét hordom.
Hiszen igaz-voltom,
Kínkeresztjét hordom. <...>”
A fenti verset Derzsi Sándor írta. Nem véletlen, ha nem hallották a nevét. Derzsi egy elsüllyesztett ember. Műveit és őt is eltüntette a diktatúra.
Obersovszky Gyula és Gáli József sokkal ismertebb. Ők szerkesztették 1956. október 25-étől az Igazság című lapot, majd Kádárék hatalomátvétele után az Élünket. Utóbbit már illegálisan. Derzsi az ő társuk volt.
Derzsi Sándort csak 1958 tavaszán tudták elkapni, sokáig a Róbert Károly körúti kórházban bujkált. Más forradalmárokkal és szabadságharcosokkal. Az ismert és közkedvelt pszichiáter, Haitsch Emil vezetésével rejtegették őket. Fantasztikus ember volt Haitsch Emil, igazi régimódi polgár, Weöres Sándor barátja.
Derzsi Sándorra Kristó Nagy István kritikus hívta fel a figyelmet, aki „Juhász Lajos” fedőnéven szorgalmas ügynökként munkálkodott. Beépítették az egyik alorvost, majd a háló egyre szorosabb lett, végül Derzsi börtönbe került. Volt orvos, aki bolondnak, más épelméjűnek vélte, a lényeg, hogy a börtön után Intapusztára került, de erőszakkal bevitték a Lipótra is.
Intapusztán egy másik lelkiismeretes orvos, Goldschmidt Dénes tartotta ott. Utóbbit kutatásom szerint éppen Derzsi miatt jelentette fel egy ott dolgozó alkalmazott. Ezután Goldschmidtet is beszervezték. Ezért is kell óvatosan bánni az ügynöközéssel. Ezek sokszor a látszatnál jóval bonyolultabb történetek.
Goldschmidt Dénes egy bizonyos „Dzerzsinszkij”
Derzsit végül otthagyta a felesége, aki a hatóság és a hatalom nyomása és zaklatása miatt elvált a férjétől. Festőnő volt. Festeni akart. Megjelenni. És nem bírta már. Pedig levelei szerelemről, szeretetről tanúskodnak.
Derzsi szinte teljesen magára maradt. A fizikai munkát megtört teste nem bírta (bár próbálkozott), sokat írt (az asztalfióknak), de igazából már sohasem jött rendbe. Halála előtt testvéreivel szülőföldjére, Erdélybe ment. Majd csendesen meghalt. Elaludt. Fivére visszaemlékezése szerint nagyon boldoggá tette az az utolsó út.
Derzsi Sándor következetesen lázadt és nem hagyott fel az „üvöltéssel” akkor sem, ha közben elektrosokkolták, feljelentették, megfigyelték, ellehetetlenítették. Emlékkönyve már a rendszerváltás után jelent meg. És milyen a sors – a versei közül többet éppen az állambiztonság „óvott meg”. Persze nem szándékosan. Bűnjelként. Például a következőt:
„Gazok fia, gonosz fia
Kígyó fia, komédia
Komédia be görbe szó
Be kígyószó be kígyózó
Kígyózva kuszik mindenen
A hangokon a szíveken
A szívekben az arcokon
S mindent befog, mindent befon
És ráigéz mindenkire
Hogy parancsra kell élnie
Nevetnie és sírnia
Hazudnia, hazudnia
Hazug kígyó-emlékezem
Mint fogta be lábam, kezem
Mikor kivetve hontalan
Keresni kezdtem önmagam
Nem is találtam meg soha
Nem is jutottam sehova
Talán már nem is élek én
Talán még nem is élek én
Csak azt hiszem, csak azt tudom
Hogy valami befog, befon
Miért kellett rámfonódnia
Komédia, komédia.”
2.
Lássunk egy másik kitörölt költőt: Nyugati Lászlót. Fiatal korában kommunista volt. Háborúellenes verseit az ellenállásban terjesztették. Aztán felébredt. És a börtön után sem akart beilleszkedni. Kussolni. Na, az „ilyet” szeretik a legkevésbé. Ő ötvenhatban a Magyar Függetlenség című lap irodalmi szerkesztője volt. Letartóztatták, elítélték, kiszabadult, üldözték. Nyomorgott. Egy jelentésben ezt írta róla az állambiztonság:
„Nyugati László volt elitélt. Jelenleg Bicskén lakik. Krassóval levelezésben van. Un. »hőbörgő« típus. Izgatásért már többször elítélték.”
„Hőbörgő” és „izgága” – a hatalom szavai azokra, akik nem hajlandóak lapítani. Akik mondják akkor is, amikor nem szabadna, amikor puskacsövet tartanak a fejhez, injekciót a vénához és így tovább. Nyugatit is bevitték a kórházba, volt, hogy elbújtatni, volt, hogy kezelni. Hátha megjavul, mint egy meghibásodott bábu, akár egy elromlott gépezett.
Nem javult meg. És igen, Krassó György barátja volt. Utóbbi nem tartotta különösebben jó költőnek, de annál fontosabb személyiségnek. Temetésére – nyolcvanas évek – Londonból természetesen nem tudott hazajönni. Ezt írta a végén:
„Nyugati László egyik ítéletében »antiszemita uszítás« is szerepelt, mert azt hangoztatta, hogy aki zsidó, értelmiségi és volt kommunista, annak Magyarországon háromszorosan is tisztességesen kell viselkednie, hogy visszaszerezhesse e csoportok becsületét. Nyugati Lászlónak megadatott, hogy halálával is ezt az életcélját szolgálja.”
Milyen őszinte és lényeglátó szavak. És milyen groteszk vád. Antiszemita uszítás. Mert kimondta az igazat.
S most gondoljunk a sok-sok megjavult kommunistára, zsidóra és nem zsidóra, hogy melyikük viselkedett később közülük tisztességesen? Melyikük nézett valóban szembe önmagával? Melyikük tépte meg a mellét és szakított a régi elvtársakkal?
Ki vállalta a nyomorgást, az elfeledést, a kilátástalan harcot? Ki nem bújt meg bőrfotelek mélyén magát mentegetve? Újra és újraírva a múltját.
És mi járt azoknak a Legvidámabb barakkban, akik a régi erkölcsük, humanizmusuk szerint akartak élni? Elmondom: kitörölték őket a történelemből.
Nyugati László nevét szinte senki sem ismeri. Derzsi Sándorét talán többen, lehet párszáz ember is. Pedig abban az időkben mutattak tartást, amikor már könnyebb volt beállni a sorba.
Nem a bolsevizmus második hazai évadában (Rákosi), hanem a hosszú, hosszú harmadikban, amelyben Kádár és Aczél okos, szisztematikus munkával hamisgulyást főzött a magyar népből.
Kevés értelmiségi volt, aki nem vett részt az árulásban. Kevesen mertek nem társutasok vagy kollaboránsok lenni. Emlékezzünk rájuk Mindenszentek napján. Mert, ha szentek nem is voltak, az ellenállás, ellenállásunk mártírjai lettek.
