Drezda a jelképe, hogy nincsenek Jó Emberek
Drezda 77 évvel ezelőtti elpusztítása nem egyszerűen szégyenfoltja a szövetségesek hadászati tevékenységének, hanem az az esemény, ahol a progresszív, baloldali véleményformáló réteg sem képes a kimért magyarázkodásra, inkább háttérbe vonul és igyekszik kibekkelni a témát. Drezda ugyanis jelképpé vált. A hideg, mérnöki szemmel elvégzett pusztítást látjuk benne.
A város lerombolásában nem elsősorban egy pótolhatatlan szépségű barokk város szűnt meg, de a közvélemény számára is a szövetségesek magasabb erkölcsi ethosza. Mikor Churchillről, erről a véreskezű, háborús bűnösről látunk újabb és újabb tirádákat – a legutóbbit éppen pár éve mutatták be a mozikban –, mindig az az ultima ratio, hogy a szövetséges haderők, ha tettek is megkérdőjelezhető erkölcsiségű dolgokat, ám ők voltak a Jók. Itt állnak előttünk ezek a történelmi személyek, akiket feltétlen tisztelet illet, mert a szabad világ apostolaiként küzdöttek. A Jók ugyanis a Jó Eszmék oltárán bármennyit áldozhatnak. Ha a távoli cél, amiért küzdenek, Jó, akkor minden meg van bocsájtva.(Különben itt megfigyelhetjük a progresszió teljes átitatottságát a marxizmussal. Tudniillik a végén majd nagyon jó lesz, addig meg csak eljutunk valahogy.) Tragikomikus, ahogy sikerült a társadalmat addig domesztikálni, még inkább kasztrálni, amikor már természetesnek veszi, hogy a katonai ellenségnek drukkol. Milyen jó, mondják, hogy az antant győzött! Milyen jó, mondják, hogy a szövetségesek győztek! Miért? Mert ők a Jót akarták, mi meg a Rosszat! Ilyen egyszerű, nincs itt semmi látnivaló.
Gondolkodó ember számára nem kétséges, hogy háborús bűnöket nem a Jók és a Rosszak tudnak elkövetni, hanem a háború természete. Nagyon egyszerű és bugyuta hozzáállás abban bízni, hogy akik nekünk kedvesek a politika színpadán, azok feddhetetlenek is. A szappanoperák világát ne emeljük be a történelem és a politika színpadára.
Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy amennyiben más kimenettel fejeződik be a háború, úgy a legkisebb kétely nélkül állíthatták volna bíróság, majd a hóhér elé Rooseveltet, Churchillt és Sztálint. Könyves Kálmán is azért lett púpos, csúf alak a történelem emlékezetében, mert unokaöccse és követői vezették a korábbi események leíróinak tollát.
Mennyien égtek el a drezdai pokolban? Ma sem tudjuk a pontos számokat. Hamuvá változott embereket nehéz összeszámolni. Nagyjából 1 millióan lehettek a bombázások idején a városban; a mai, legelfogadottabb becsléseink 150–200 ezer fő közé teszik az elpusztultak számát. Milyen rátának számít ez? Hiszen más tragédiák kapcsán olyan sokszor a terror ridegségén, ipari megtervezettségén viszolygunk. Azon, ahogy a modern gyártósorokhoz hasonló módon öltek. Drezdában egyetlen éjszaka alatt elégett majdnem negyedmillió ember. Ki merészelhet ezek után arról beszélni, hogy a szövetségesek bármiben is különbek, jobbak, magasztosabbak más bűnösöknél?
A véralgebrát bírja és kívánja a progresszió amúgy is, nem igaz? Borzalmat hasonlítani a borzalomhoz, mérni próbálni a mérhetetlent, osztályozni a tragédiákat. Arthur Harris hideg elhatározása – a háttérben Churchill beleegyezésével – a polgári lakosság tudatos mészárlására hogyan magyarázható? Ki merészelhet ebben a műveletben relációjelet használni? A drezdai tereken emeletes házak magasságáig felhalmozott, elszenesedett holttestek képei miért nem azt az utat járták be a közvélemény lelkében, amit be kellett volna? És miért kéne úgy tennünk, mintha elfelednénk, hogy a bombázást követő napokban, az Elba mentén menekülő civileket szisztematikusan, gépfegyverrel lőtték az angol és amerikai gépek, további ezreket kivégezve?
Drezdára emlékeznünk kell, mert annak a mementója, hogy Ti sem vagytok jobbak. Se jogotok, se erkölcsi alapotok nincs a felelősségre vonásra.
"Láttam Drezda pusztulását. Láttam a várost előtte, aztán kijöttem az óvóhelyről, és láttam utána, és kétségtelen, hogy az egyik reakcióm a nevetés volt. Isten a megmondhatója, így próbál a lélek egy kicsit megkönnyebbülni."
Kurt Vonnegut
