Az USA világháborút akar provokálni
Még a fülemben csengenek azok a szirénhangok, amelyek Trump választási kampányát kísérték végig 2016-ban, majd folyamatosak maradtak elnöksége alatt is. Nem lepnek meg senkit, ha néhányat felsorolok közülük: micsoda veszélyt jelent, hogy egy ilyen hirtelen, az elnökségre kifejezetten alkalmatlan ember keze rajta lehet azon a bizonyos piros gombon, micsoda veszély fenyegeti a világ biztonságát, hiszen Trump egy bohóc, no meg a NATO szisztematikus gyengítésére, hovatovább szétverésére tett kísérletek minden bizonnyal hozzájárulnak ahhoz, hogy a nyugati világ ellenségei tovább erősödjenek.
Előttem ugyan nem teljesen tiszta, hogy a NATO gyengítéséhez hogyan alkalmazkodik a progresszió fejében logikailag a tény, hogy Trump minden NATO-tagtól elvárta, hogy GDP-jük 2 százalékát költsék hadászati fejlesztésekre, ezzel is mutatva, hogy maguk is a NATO teljes értékű résztvevői, nemcsak haszonélvezői, de ezt momentán hagyjuk is.
Ahogy az sem, hogy – bár igyekeztem figyelemmel követni – nemigen láttam elemzőfejedelmektől bocsánatkérést, miután kiderült, hogy Trump 4 éve a béke szigetének bizonyult, legalábbis Amerika külpolitikai szempontjából. Én legalábbis nem nagyon tudok felidézni olyan elnöki ciklust a közel- vagy akár távolabbi múltból, amikor ne robbant volna ki valamilyen fegyveres konfliktus. Mármint nem en bloc, hanem konkrétan az USA által támogatott módon, sőt, legfőképpen úgy, hogy az Egyesült Államok lerohant egy országot. Vagy alkalmasint országokat. Trump regnálása alatt ilyen nem történt. Ahogy globális, katonai konfliktus sem eszkalálódott. Hasonlóképpen elmérgesedett volt az orosz–ukrán viszony, mint 2022 elején, de mégsem tört ki háború.
Magyarán szólva elmondhatjuk, hogy Trump alatt a világ egy jóval biztonságosabb hely volt, mint manapság. Ehhez nem kell republikánus-szimpatizánsnak vagy Trump-rajongónak lenni. Egyszerűen csak fel kell tudni ismerni az objektív valóság adta jeleket. Nyilvánvalóan demokrata – világszinten meg liberális – hazugság volt az, hogy Trump megbízhatatlan vezető, ahogy az is, hogy orosz befolyás alatt áll, etc. Tényleg csak egyfajta zárójeles megjegyzés gyanánt mondom, de amikor a minap Orbán Viktort fogadta az egykori elnök, abból is kiderült, mennyire elemi érdekünk, hogy 2024-ben újra elinduljon az elnökválasztáson Trump. Még komolyabb, még nagyobb perspektívát kínálóan lehet Magyarország egyik legjobb barátja. Olyan barát, aki pontosan annyira leszarja egy beszéd körüli habverés hullámait, mint minden normális ember.
A legjobban abból derül ki, mennyire nem biztonságos hely már a világ, ha megnézzük a világ nagypapájának viselt dolgait. Joe Bidenről amúgy is érdemes lenne írni, mert nemcsak elnöki teljesítménye, de önmagában a karakter, a személyiség, a brand is közel áll a tragédiához. Azért mondom ezt, mert korábban is lehetett vele egyetérteni, meg nem egyetérteni – mint demokrata politikus, egy hazai jobboldali általában nem érthetett vele egyet –, de fajsúlyos politikus volt. Olyan ember, akinek súlya volt pártjában, az amerikai közéletben, aki remek vitázó, szónok volt és az általa képviselt ügyekben a legjobb tudása szerint járt el. Ez nem dicséret, nem felmagasztalás, de Biden magabíró, tehetséges közéleti szereplő volt. Pontosan ebből adódik a tragédia. Sajátjai ugyanis nem engedték, hogy nyugdíjas éveit élvezhesse, és sajnálatos módon feltűnően gyors mentális leépülését a sajtótól elzárva, családja körében érje meg. Nem, azt a sorsot rótták rá, hogy egyre kétségbeejtőbb egészségügyi állapotban is megfelelő báb lehessen. Nem mentem fel. Sajnálom. Neki nem a Fehér Házban volna a helye, hanem a szerettei körében.
Ezek után nem meglepő, hogy a demokrata szinten mérsékelt Bidennek gyakorlatilag semmilyen hatása nem érvényesül, se a bel-, se a külpolitikában. Nem érvényesülhet, mert ilyen, hogy Joe Biden, mára nemigen létezik. És gondoljunk róla akármit is, egy 10–15 évvel ezelőtti Biden bizonnyal nem ment volna bele olyan hazardírozásokba, amelyek nemrég történtek Tajvanban, amikor is Nancy Pelosi, a képviselőház demokrata elnöke leszállt a szigeten egy gyors tiszteletlátogatásra. Nem ez az a cikk, ahol kifejtjük Kína és Tajvan sajátos viszonyát, de aki egy kicsit is érdeklődik a külpolitikai folyamatok felé, az pontosan tudja, hogy Kína miként vélekedik Tajvanról és milyen feltűnően sértetten, egyben veszélyesen reagál arra, ha egy-egy ország nem osztja ebben a véleményét. Nem kell ezzel egyetértenünk, de tudomásul venni azért mégiscsak érdemes, hogy a világ legnagyobb országa mire érzékeny és mire nem. És persze lehet provokálni, mint ahogy tegnapelőtt tették az amcsik, meg lehet arra bazírozni, hogy a kínaiak majd mindig az arcvesztést választják – mint ahogy ez legalábbis a cikk írásának pillanatában egyértelmű, hiszen ezt a blöffversenyt az USA nyerte, lévén Kína korábban a házelnök gépének lelövését is belengette, ehhez képest a nagykövet bekéretése, hát, hogy is mondjam, némileg becsicskulás –, de egyszer véget ér a békés megoldások sora. Mint ahogy kevesen hittük, de végül Oroszország is megtámadta Ukrajnát.
A demokrata kormányzat folyamatosan provokál, ahol pedig háborút lát, ott abban érdekelt, hogy minél inkább elhúzza a konfliktust. Ezzel szemben Donald Trump egyiket sem tette. Jó lenne még kihúzni ezt a két évet anélkül, hogy világháborút provokálnak az amerikai liberálisok.
Vezető kép: MTI/EPA/USA TODAY/Robert Deutsch
