Magyarbérencek vagyunk és ebből soha nem engedünk
Különösebben soha nem láttam értelmét azzal foglalkozni, hogy mit állít vagy éppen nem állít a baloldal – töretlenül azon a véleményen vagyok, hogy nekünk, jobboldaliaknak ez mindenféleképpen olyan tényező, amire látványosan tennünk kell –, de időről időre bizony foglalkozni kell azzal, amit mondanak.
Nem maguk miatt, az édesmindegy, hanem a kijelentéseiket figyelők miatt. Mert azokra reflektálni, akik a balos hazugságokat állítják, már csak azért is fölösleges, mert ők pontosan tudják, hogy hazudnak. Nyilván akad köztük olyan, akinek meggyőződése a baromság, de java részük azért kétségtelenül tudja, hogy mit cselekszik. Szavaik azonban károkat okozhatnak, és a károkat okozó szavakból keletkeznek – hacsak azokra idejekorán nem reagálunk – a károkat okozó cselekedetek.
Ezek közé tartozik annak folyamatos emlegetése, hogy valakik éppen milyen bérencek. Lássunk tisztán: egy háborús helyzetben csak akkor kell oldalt választani, ha abban a háborús helyzetben az ember hazája érintett. És hangozzék ez bármilyen meglepően is elsőre, akkor sem feltétlenül a hazája mellett kell lándzsát törnie.
Mert én éppenséggel megértem azokat az emigráns németeket, akik a nácik sokadik éve tartó, hódító háborújában nem támogatták Németországot, ahogy megértem azokat a magyarokat is – és nem hiszem, hogy a pártalkalmazottakon kívül sokan lettek volna eltérő állásponton –, akik nem tartották jó ötletnek a csehszlovákiai bevonulást. Ugyanígy azokat az oroszokat is, akik nem osztoztak azon ötlet nagyszerűségében, hogy jó ötlet lerohanni Afganisztánt. Mi több, alapvetően – és itt nem a hippimozgalom elállatiasodott mivoltáról, vagy a veteránok ocsmány szidalmazásáról és sok esetben társadalmi kitaszítottságáról beszélek, akik ott és akkor egy hódító háborúban is a hazájukat szolgálták – azokat is megértem, akik élesen ellenezték amerikai állampolgárként mondjuk a vietnámi vagy iraki háborúkat.
Kötelezettsége annak van a hazájával szemben, aki passzív fél egy háborúban. Akit lerohannak. Hiába van véleményem az ukrán állam vezetőiről, akik 2014 óta szisztematikusan nyomják el a kisebbségben élő magyarságot, hiába gondolok bármit is Zelenszkijről, hiába tartom gyomorforgatónak azt, ahogy a magyarországi baloldal az elmúlt években is kritikátlanul az ukránokon lógott, alázhatták meg azok bármennyire is a kárpátaljai magyarságot, most az ukránok a megtámadott nép. Az ukrán államiság fundamentumát vonták kétségbe az oroszok, és Oroszország indított háborút ukrán területek ellen, nem fordítva.
Mi pedig a nyugati érdekszféra tagjai vagyunk. Azon szféra képviselői, akik minden meglévő politikai, történelmi, ízlésbéli különbség ellenére az Egyesült Államok, Németország, Franciaország vagy éppen Nagy-Britannia szövetségesei. Ebben és csak ebben a relációban – ami azért háborúban nem éppen elhanyagolható tényező – félrerakunk egy csomó tényezőt. Nem elfelejtjük, nem úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Nem mentünk fel senkit, de érthető és akceptálható okokból azt mondjuk, hogy ezzel számottevően majd békeidőben foglalkozunk újra.
Ez az, amit az ideiglenesen Magyarországon állomásozó baloldal képtelen felfogni. Mert náluk a világ pont olyan fekete-fehér, mint egy 90 évvel ezelőtti film. Sem árnyalatnyi különbségek, sem finomhangolásos megértések nem férnek bele. Ez valami történelmi meghatározottság lehet, ezt örökíthetik tovább a politikai vérvonalon. Hiszen ők mindenkoron úgy szocializálódtak, hogy lehetett bármilyen segg is, de azt aztán a lehető legalaposabban, kérdés nélkül ki kell nyalni. Semmi kifogás, csak izomból propaganda. És mivel ők ezt soha nem csinálták máshogy, szubjektív szempontból érthető, hogy maguk sem képesek annak belátásra, hogy ezt máshogy is lehet művelni.
Mondjuk úgy, hogy szövetségbéli kötelezettségeinket tiszteletben tartjuk, azoknak eleget teszünk, a humanitárius maximumot is igyekszünk teljesíteni, miközben egy pillanatra sem felejtjük el, hogy azért a magyar érdek az első. Szolidárisak vagyunk, de nem hülyék. Mert pontosan tudjuk, hogy a sajnálkozással és ökölrázással nem lehet fűteni, sem tankolni, sem telefont tölteni, csak okos, megfontolt politikával.
Hadd fogalmazzak egészen egyszerűen: aki azt gondolja, hogy a magyar kormány oroszbérenc, az elmebeteg. Elmebeteg, mert nincs tisztában se a napi, politikai történésekkel, se a távlati célokkal, se azzal, hogy mennyiben és hogyan teljesítjük a kötelezettségeinket és egyebekben emberi, keresztényi elhatározásainkat.
Ezért, és csak ezért érdemes foglalkozni a balos agyamentségekkel. Hogy az esetlegesen befolyásolható réteg előtt leszögezzük a kétségbevonhatatlan tényt: magyarbérencek vagyunk. Szenvedélyesen és örökre. Mindig, minden helyzetben azt fogjuk vizsgálni és követni, ami a hazánknak jó. És akinek ez nem tetszik, annak segítünk pakolni.
Vezető kép: Budapest, 2022. február 28.
A SzentKorona és a koronázási ékszerek, a jogar és az országalma a Parlament Kupolacsarnokában 2022. február 28-án.
MTI/Kovács Tamás
