Amiből sosem elég: a (dollár)baloldal frakciói több pénzt követelnek a költségvetésből

Többe kerül egy ellenzéki képviselő, mint egy kormánypárti

A frakciók költségvetési finanszírozása évek óta a politikai viták kereszttüzében áll. Lehet csűrni és csavarni, de érthető, hogy minden politikai szereplő úgy akar több költségvetési pénzhez jutni, hogy erről minél kevesebb szó essen a nyilvánosság előtt. Nem áll jól – még akkor sem, ha el kell fogadnunk: a demokrácia költséges műfaj. A politikai szereplőknek (bármennyire is sokszor naplopóknak tűnnek) anyagi támogatásra van szükségük ahhoz, hogy működjön a demokrácia.

Van azonban egy aranyszabály. A törvényhozók ebben az esetben (is) akkor járnak el helyesen, ha a társadalmi igazságosságot próbálják meg érvényesíteni. Ez természetesen nehezen megragadható fogalom, ám a választási eredmények, azaz a pártok valós társadalmi támogatottsága vitathatatlanul irányadó volt ez idáig. A rendszerváltoztatás óta konszenzus van abban, hogy a pártfinanszírozás esetében figyelembe kell venni a pártok választási eredményeit, a frakciók létszámát.

Az előző ciklusban egy kormánypárti képviselő 2,2 millió forintjába került az államnak, míg egy baloldali honatya 3,1 millióba. (Az összes támogatást elosztva a mandátumok számával.) A választások után viszont ez az összeg egy kormánypárti politikus esetén 2,6 millióra, míg egy baloldali képviselőnél 4,6 millióra növekedett a régi számítás szerint. Tehát képviselőnként annak ellenére kapnának másfél millió forinttal több pénzt a baloldali frakciók, hogy összességében nyolcszázezerrel kevesebben szavaztak a hat baloldali pártra. Azaz nyílik az olló.

A helyzet fonákságát talán éppen az mutatja be a legjobban, hogy egy olyan valódi társadalmi támogatottsággal nem bíró fővárosi médiapárt, mint a Párbeszéd, amely soha egyetlen választáson sem mérette meg önállóan magát, és a legtöbb közvélemény-kutatás szerint gyakorlatilag mérhetetlen, ma – a közös lista miatt – saját frakcióval rendelkezik és komoly költségvetési pénzekhez jut. Egy párbeszédes politikus több pénzébe kerül a választópolgárnak, mint egy fideszes. A Népszavának pedig éppen ők panaszkodtak a leghangosabban!

Ezen változtat jövő évtől – a Fidesz javaslatára – az Országgyűlés. Ezért borultak ki a baloldali pártok…

Bajban a baloldal, felelősséget viszont senki nem vállal

Ha korrupciógyanúba keveredik egy politikus, akkor három dolgot tehet. Csendben van, és kivárja a vizsgálatokat; vagy tisztázza magát és ha szükséges, akkor elengedi azon elvtársainak, bajtársainak, szövetségeseinek a kezét, akik bizonyíthatóan belekeveredtek az ügybe; vagy elhárítja a felelősséget és másokra mutogat, következmények nélkül próbálja megúszni a helyzetet.

Az első megoldás akkor működik, ha a politikus lelkiismerete tiszta és nem akarja, hogy csupán a téma taglalása besározza a nevét. (Van egy buta mondásunk: nem zörög a haraszt…, amit régen a suttogó propaganda, ma a trollsereg kihasznál.) A másodiknak csak akkor van értelme, ha pontosan tudja gyanúba keveredett politikus, hogy létezik az ügy, és azt is, hogy ki volt benne, ám a lelkiismerete továbbra is tiszta. A harmadik opció viszont a lehető legrosszabb, valójában nincs is racionális ok az efféle problémakezelésre. Ha mégis ezt teszi egy gyanúba keveredett politikus, akkor vagy teljesen hülye, vagy tényleg van vaj a füle mögött és megpróbál túlélésre játszani.

Beszédes, hogy az úgynevezett „guruló dollárok” ügyébe keveredett baloldali politikusok zöme a harmadik megoldást választotta. Úgy tesznek, mintha semmiről sem tudtak volna, mintha ott sem lettek volna, ha meg volt is valami, azt a másik tette – ebben az esetben az örök felelős: Márki-Zay Péter.

Szóval úgy áll a dolog, hogy a baloldal nem tudja magát tisztázni a példátlan pártfinanszírozási botrányból, nem tudja megmagyarázni, hogy miként történhet az meg, hogy több milliárd forint érkezett a tengeren túlról, amit a választások befolyásolására használtak fel. Inkább hárít és másra mutogat.

Egy pártfinanszírozási botrány kellős közepén követel több pénzt a baloldal

És akkor megérkezünk a csúfság kellős közepén az év végéhez és a baloldali frakciók panaszkodni kezdenek azért, mert a jövő évben kevesebb frakciótámogatással kell számolniuk. Ez a politikai öngyilkosság minősített esete.

A választópolgárok ugyanis gyakran személyesítik meg a pártokat, gyakran ruházzák fel a szervezeteket emberi tulajdonságokkal. Sokszor mondjuk mi is egy-egy pártra, hogy okosan cselekszik, ügyes, vagy éppen meggondolatlan, felelőtlen és ügyetlen. Ebben az esetben óhatatlanul jutnak eszünkbe olyan negatív jelzők, mint a kapzsi, a telhetetlen, a pénzéhes és így tovább.

Nincs mellettük egy olyan kommunikációs politikai tanácsadó, aki jelezné nekik, hogy most inkább csendben kellene maradni?

A baloldalra jogosan égett rá az elmúlt hónapokban az a vád, hogy a magyar érdekek helyett tengerentúli üzleti és politikai csoportok érdekeit képviselik idehaza és az is, hogy a hatalom megszerzése érdekében törvénysértésre is hajlandóak. Átléptek ugyanis egy olyan demarkációs vonalat, amit következmények nélkül nem lehet megsérteni. Éppen ezért a saját helyzetük, a hosszú távú megítélésük szempontjából is fontos lenne tiszta vizet önteni a pohárba, megnevezni a felelősöket, elhatárolódni tőlük és kiközösíteni őket.

Mondhatni, hogy a sokadik megújulásra készülő ellenzéknek is érdeke – ha valóban meg akar újulni –, hogy következménye legyen a rendszerváltoztatás óta legsúlyosabb pártfinanszírozási botránynak.

De bárhogy is legyen, annál nagyobb hülyeséget most tényleg nem tudtak tenni a baloldali pártok, mint több költségvetési pénzt követelni.

Vezető kép: MTI/Balogh Zoltán