Amiből sosem elég: a (dollár)baloldal frakciói több pénzt követelnek a költségvetésből
Borzalmasan rossz üzenete van annak, hogy éppen azok az ellenzéki pártok, amelyekre jogosan égett rá a „dollárbaloldal” címkéje, most aránytalanul több pénzt kérnek a képviselőcsoportjaiknak. Ízléstelen, hogy éppen egy gazdasági válság közepén követelnek nagyobb költségvetési támogatást azok, akik ez idáig nem tisztázták magukat a rendszerváltoztatás óta legsúlyosabb pártfinanszírozási botrányában. Ezúttal a Népszavának sopánkodtak arról a hét elején, hogy „az új szabályok nehéz helyzetbe hozzák az amúgy is pénzszűkében lévő ellenzéki pártokat.” Leghangosabban éppen az a Párbeszéd, amely önállóan sosem indult választásokon, mégis több százmillióba fáj nekünk a létezésük. A dolog ráadásul úgy áll, hogy mandátumszámra visszaosztva eddig és ezután is többe kerül az államnak egy ellenzéki képviselő, mint egy kormánypárti honatya. Pénzszűkére panaszkodni a tengeren túlról érkezett milliárdok fényében pedig nem más, mint egy politikai öngyilkosság minősített esete.
Többe kerül egy ellenzéki képviselő, mint egy kormánypárti
A frakciók költségvetési finanszírozása évek óta a politikai viták kereszttüzében áll. Lehet csűrni és csavarni, de érthető, hogy minden politikai szereplő úgy akar több költségvetési pénzhez jutni, hogy erről minél kevesebb szó essen a nyilvánosság előtt. Nem áll jól – még akkor sem, ha el kell fogadnunk: a demokrácia költséges műfaj. A politikai szereplőknek (bármennyire is sokszor naplopóknak tűnnek) anyagi támogatásra van szükségük ahhoz, hogy működjön a demokrácia.
Van azonban egy aranyszabály. A törvényhozók ebben az esetben (is) akkor járnak el helyesen, ha a társadalmi igazságosságot próbálják meg érvényesíteni. Ez természetesen nehezen megragadható fogalom, ám a választási eredmények, azaz a pártok valós társadalmi támogatottsága vitathatatlanul irányadó volt ez idáig. A rendszerváltoztatás óta konszenzus van abban, hogy a pártfinanszírozás esetében figyelembe kell venni a pártok választási eredményeit, a frakciók létszámát.
Az előző ciklusban egy kormánypárti képviselő 2,2 millió forintjába került az államnak, míg egy baloldali honatya 3,1 millióba. (Az összes támogatást elosztva a mandátumok számával.) A választások után viszont ez az összeg egy kormánypárti politikus esetén 2,6 millióra, míg egy baloldali képviselőnél 4,6 millióra növekedett a régi számítás szerint. Tehát képviselőnként annak ellenére kapnának másfél millió forinttal több pénzt a baloldali frakciók, hogy összességében nyolcszázezerrel kevesebben szavaztak a hat baloldali pártra. Azaz nyílik az olló.
A helyzet fonákságát talán éppen az mutatja be a legjobban, hogy egy olyan valódi társadalmi támogatottsággal nem bíró fővárosi médiapárt, mint a Párbeszéd, amely soha egyetlen választáson sem mérette meg önállóan magát, és a legtöbb közvélemény-kutatás szerint gyakorlatilag mérhetetlen, ma – a közös lista miatt – saját frakcióval rendelkezik és komoly költségvetési pénzekhez jut. Egy párbeszédes politikus több pénzébe kerül a választópolgárnak, mint egy fideszes. A Népszavának pedig éppen ők panaszkodtak a leghangosabban!
Ezen változtat jövő évtől – a Fidesz javaslatára – az Országgyűlés. Ezért borultak ki a baloldali pártok…
Bajban a baloldal, felelősséget viszont senki nem vállal
Ha korrupciógyanúba keveredik egy politikus, akkor három dolgot tehet. Csendben van, és kivárja a vizsgálatokat; vagy tisztázza magát és ha szükséges, akkor elengedi azon elvtársainak, bajtársainak, szövetségeseinek a kezét, akik bizonyíthatóan belekeveredtek az ügybe; vagy elhárítja a felelősséget és másokra mutogat, következmények nélkül próbálja megúszni a helyzetet.
Az első megoldás akkor működik, ha a politikus lelkiismerete tiszta és nem akarja, hogy csupán a téma taglalása besározza a nevét. (Van egy buta mondásunk: nem zörög a haraszt…, amit régen a suttogó propaganda, ma a trollsereg kihasznál.) A másodiknak csak akkor van értelme, ha pontosan tudja gyanúba keveredett politikus, hogy létezik az ügy, és azt is, hogy ki volt benne, ám a lelkiismerete továbbra is tiszta. A harmadik opció viszont a lehető legrosszabb, valójában nincs is racionális ok az efféle problémakezelésre. Ha mégis ezt teszi egy gyanúba keveredett politikus, akkor vagy teljesen hülye, vagy tényleg van vaj a füle mögött és megpróbál túlélésre játszani.
Beszédes, hogy az úgynevezett „guruló dollárok” ügyébe keveredett baloldali politikusok zöme a harmadik megoldást választotta. Úgy tesznek, mintha semmiről sem tudtak volna, mintha ott sem lettek volna, ha meg volt is valami, azt a másik tette – ebben az esetben az örök felelős: Márki-Zay Péter.
Szóval úgy áll a dolog, hogy a baloldal nem tudja magát tisztázni a példátlan pártfinanszírozási botrányból, nem tudja megmagyarázni, hogy miként történhet az meg, hogy több milliárd forint érkezett a tengeren túlról, amit a választások befolyásolására használtak fel. Inkább hárít és másra mutogat.
Egy pártfinanszírozási botrány kellős közepén követel több pénzt a baloldal
És akkor megérkezünk a csúfság kellős közepén az év végéhez és a baloldali frakciók panaszkodni kezdenek azért, mert a jövő évben kevesebb frakciótámogatással kell számolniuk. Ez a politikai öngyilkosság minősített esete.
A választópolgárok ugyanis gyakran személyesítik meg a pártokat, gyakran ruházzák fel a szervezeteket emberi tulajdonságokkal. Sokszor mondjuk mi is egy-egy pártra, hogy okosan cselekszik, ügyes, vagy éppen meggondolatlan, felelőtlen és ügyetlen. Ebben az esetben óhatatlanul jutnak eszünkbe olyan negatív jelzők, mint a kapzsi, a telhetetlen, a pénzéhes és így tovább.
Nincs mellettük egy olyan kommunikációs politikai tanácsadó, aki jelezné nekik, hogy most inkább csendben kellene maradni?
A baloldalra jogosan égett rá az elmúlt hónapokban az a vád, hogy a magyar érdekek helyett tengerentúli üzleti és politikai csoportok érdekeit képviselik idehaza és az is, hogy a hatalom megszerzése érdekében törvénysértésre is hajlandóak. Átléptek ugyanis egy olyan demarkációs vonalat, amit következmények nélkül nem lehet megsérteni. Éppen ezért a saját helyzetük, a hosszú távú megítélésük szempontjából is fontos lenne tiszta vizet önteni a pohárba, megnevezni a felelősöket, elhatárolódni tőlük és kiközösíteni őket.
Mondhatni, hogy a sokadik megújulásra készülő ellenzéknek is érdeke – ha valóban meg akar újulni –, hogy következménye legyen a rendszerváltoztatás óta legsúlyosabb pártfinanszírozási botránynak.
De bárhogy is legyen, annál nagyobb hülyeséget most tényleg nem tudtak tenni a baloldali pártok, mint több költségvetési pénzt követelni.
Vezető kép: MTI/Balogh Zoltán
