Egy korty roham előtt
A tényeket ismerjük, a történelmen nem lehet változtatni. Ahogy elfelejteni sem. Mohács, Trianon, a Don-kanyar – olyan helyek, amik bélyegként égtek bele a nemzeti emlékezetünkbe. Olyan tragédiák, amikről nem feledkezhetünk meg. A következő sorokban nem a felelőst keressük a II. Magyar hadsereg katasztrofális vereségéért, nem magyarázatot, hiszen azt hadtörténészek már ezerszer megtették. Jöjjön hát egy megkésett indoklás arról, miért kell emlékeznünk a fájdalmakra is, ahhoz, hogy egészséges nemzettudattal szemlélhessük a világot.
Remember Alamo – emlékszem, egyszer egy meglehetősen liberális beállítottságú barátom megkérdezte tőlem, hogy mi értelme Trianonra, a Don-kanyarra emlékezni, hiszen ha tényleg "nagyok" akarunk lenni, akkor miért a tragédiákat emlegetjük állandóan. Tegyük hozzá, hogy az említett beszélgetőtársam a nemzeti sikerek emlegetését is fölöslegesnek tartotta, ahelyett, hogy rávilágítottam volna az érvelésében felmerülő non sequiturra, inkább válaszoltam neki.
Mi értelme tehát emlékezni a tragédiákra? A fenti idézet – emlékezz Alamóra – az amerikai katonák egyik legrégebbi, félhivatalos jelmondata. Pedig a jenkik Alamónál csúnyán kikaptak. Ami azt illeti, nagyon csúnyán: egy gyérül felszerelt mexikói milícia nem csupán elfoglalta az erődöt, de a harcban elesett az újszülött nemzet egyik legnagyobb hőse, druszám, Davy Crockett is. Az amerikaiak ennek ellenére emlékeznek. Mire emlékeznek még? Nos, december 17-ére, mikor is a flottájuk feléből mélytengeri ócskavasat csináltak a japánok egy Pearl Harbour nevű kikötőben. Aztán alig hatvan évvel később jött szeptember 11-e, mire megszületett a legfrissebb amerikai jelszó: never forget, vagyis soha nem felejtünk.
De mielőtt azt hinnénk, hogy kizárólag az amerikai szeretnek emlékezni a történelmük szomorú eseményeire, érdemes egy kicsit messzebb mennünk a történelemben. A görögök máig tisztelettel adóznak Thermopüla hőseinek, még így, két és félezer év távlatából is. A dél-afrikai búrokra manapság is rájár a rúd, ennek ellenére dicsőséggel emlegetik az angol–búr háborúkat, mikor kétszer kaptak ki a brit birodalomtól (amiben nem kis szerepet játszott sir Winston Churchill találmánya, a koncentrációs tábor). Vagy ha egy kicsit keletre tekintünk, ott vannak az oroszok, akiknél a VDV elit katonái még a zubbonyukra is felvarrták az elit egység jelszavát: volt már rosszabb. Nekik talán nem is kell külön keresniük a történelem tragédiáit, kijutott belőle egy pár, Moszkva felgyújtásától a tavalyi év márciusáig, mikor meglehetősen kellemetlen pozícióban maradtak hátra fedezni a Kijev alól visszavonulókat.
A világon tehát emlékeznek. A nálunk szerencsésebb múlttal rendelkező népek ugyanúgy a tragédiáikat emlegetik, nem pedig a sikereiket. Miért van erre szükség? Ha a pszichológiát kérdeznénk, akkor azt mondhatnánk, hogy azért, mert a traumák feldolgozásának elengedhetetlen pontja a tudatosításuk. Igen, ez is egy válasz. De személy szerint nem hiszek a nemzettudat analizálásában. Máshol keresném a megoldást.
Emlékeznünk kell. Nem azért, hogy a népi öntudat feldolgozhasson valamit. Nem is azért, hogy hősies történetként adhassuk át az utókornak a tragédiáinkat. Nem magunk, vagy a jövő nemzedékek miatt, hanem azokért, akik ezt már nem tehetik meg. Emlékeznünk kell azért a százharmincezer honvédért, akik nyolcvan éve nem tértek haza. Akik nem tudták megvédeni a családjukat, mikor a szovjet tankok (bennük többek között ukrán, litván, lett, csecsen és gagaúz katonákkal, kedves Lakmusz) már Magyarországon jártak. Azokért, akik idegen földön, idegen érdekek miatt haltak meg. Azokért, akikre sajnos gyakran már saját unokáik sem emlékeznek.
Nem felejtjük el a mínusz negyven fokban halálra fagyó katonákat. A huszárokat, akik megrohamozták a páncélosokat (nem, nemcsak a lengyelek csinálták, a mieink azonban nem kivont karddal mentek neki az oroszoknak, hanem gránátot dobáltak vágta közben, legalább kétezer honvéd menekülését fedezve). Nem felejtjük el őket, mert hősök. Nem azért emlékezünk, hogy feldolgozzuk az elvesztésüket, hanem azért, hogy velünk maradjon az emlékük.
Végezetül álljon itt a II. Magyar Hadsereg emlékére az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése:
Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a Magyar 2. hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.
Fotó: MTI/Mohai Balázs
