Magyarország történelme a szabadságharcok története - II. rész
Az 1848-49-es forradalmat- és szabadságharcot a rendszerváltásig, 1990-ig csak akkor tudtuk szabadon, méltó módon megünnepelni, amikor Magyarország szabad volt, nem megszálló csapatok nyomták el a magyarok szabadság vágyát, függetlenség iránti akarását. Hiszen ez a forradalom éppen azt fogalmazta meg, amiért több mint ezer éve küzd a magyarság: a szuverenitást, a jogegyenlőséget, a haza, a nemzet, az országa iránti tiszteletet, szeretetet, a hagyományokhoz, a magyar nyelv iránti hűséget, ami mindig is magyarrá tette a magyart. Mennyi hazugságot hordoztak össze marxista történetíróink. Azt állították, hogy a korabeli társadalomban nem létezett hazaszeretet, mert a magyar jobbágynak és a magyar nemeseknek nem volt közös ügye.
A Csángó himnusz éppen az elszakíthatatlan, közös gyökerekre hivatkozott, amikor a Habsburgok segítségével a románok bekebelezték őket:
Csángómagyar, csángómagyar,Mivé lettél, csángómagyar?Ágról szakadt madár vagy teElvettetve, elfeledve!...Mert mi is magyarok vagyunk,Még Ázsiából szakadtunk.Úr Isten, sorsunkon segits,Csángómagyart el ne veszítsd!
Hol vannak már a Batsányi Jánosok, akik így vallanak? (Igaz egyre többen vagyunk):
A hazáért élni, szenvedni s jót tenni,Ügye mellett önként s bátran bajra menni,Kárt, veszélyt, rabságot érte fel semm venni,S minden áldozatra ,mindenha kész lenni...
Amit velünk el akartak feledtetni, kitörölni az emlékezetből, arra Virág Benedek emlékeztetett az ezerhétszázas évek végén a rettenetes hadak élén egy Scítha vitézzel, aki megtalálta hazánkat, e nemes országot s mint írja:
...Győzött, s isteneit, népét elvégre letetteAttila pusztáin vert sátoriban... jer, Hunnia boldog Angyala!
Berzsenyi Dániel 1807-ben még tovább megy, a magyar lélekről ír, a legnagyobb kincsről, mint Babits Mihály:
... Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.Ez tette Rómát föld urává,Ez Marathont Budavárt hiressé.
Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály a Himnusz és a Szózat című költeményeikben előhírnökei voltak a 48-as forradalomnak, amelyekben felsejlett a magyarság iránti aggodalom, az újabb nemzeti katasztrófa. Kölcsey:
Szánd meg Isten a magyartKit vészek hányának,Nyújts feléje védő kartTengerén kínjának.
Vörösmarty a magyarok szózatában már az elkerülhetetlent látja 1836-ban:
...Szabadság! itten hordozákVéres zászlóidatS elhulltanak legjobbjainkA hosszu harc alatt.
Petőfi Sándor a Nemzeti dalban már nem lát más megoldást 1848 március 13-án minthogy :
Talpra magyar, hí a haza!
... Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A történelemből, a leírásokból, visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a költő ezt nemcsak leírta, hanem fel is áldozta az életét a szabadságért, a hazáért.
De nézzük tovább azt, hogy az 1848-as, 49-es szabadságharc emlékét, a forradalom kitőrésének napját, március 15-ét miként próbálta a bolsevista diktatúra, Rákosiék és Kádárék átírni, bizonyos részeket elhallgatni, összemosni más kommunista eseményekkel. Lám, kitalálták Kádárék a Forradalmi Ifjúsági Napokat, más néven „forradalmi tavasz”-t vagy „három tavasz”-t 1967-től, amely a KISZ által szervezett tavaszi ünnepségsorozat volt (Forradalmi Ifjúsági Napok). A Kádár-rendszer propagandagépezete a FIN keretében igyekezett összekapcsolni a ’48-as forradalomra emlékező március 15-ét az 1919. március 21-i Tanácsköztársaságról és az 1945. április 4.-i a fasiszta megszállás alóli felszabadulásról való megemlékezéssel.
Ez egy aljas húzás volt. A véres kommün alakjait Kun Béláékat, Szamuely Tiborékat, Károlyi Mihályékat, Jászi Oszkárékat, Lukács Györgyöket, a Lenin fiúkat, a gyilkosokat összemosták a valódi forradalmárokkal Petőfiékkel, Jókaiékkal, Vasváriékkal, akik a független Magyarországért, a szabadságért harcoltak. Amíg a bolsevista Kunék, a kommunistává vedlett arisztokrata Károlyi Mihályék a Történelmi Magyarország szétverésén dolgoztak külföldi megbízásokkal, többek között Lenintől kapott pénzzel, amíg Szamuelyék gyilkoltak, raboltak, fosztogattak, katonailag védtelenné tették hazánkat, addig Kossuthék, Széchenyiék, Klapkáék, Damjanichék, Görgeyék és a magyarság színe java harcolni indult a szabadságért, a függetlenségért, Magyarországért. A negyvennyolcasok életüket áldozták a hazáért. Akkor is sok százezer magyar ette az emigráció keserű kenyerét. Talán Kossuth Lajos fejezte ki azt a fájdalmat a legjobban, hogy el kellett hagyni a hazáját az Irataim az emigrációból (1880) írt három kötetes mű bevezető soraiban:
Kifejezhetetlen érzelem-vihar dulta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett... Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék:-zokogva nyomtam reá a fiui szeretet búcsucsókját- egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz: még egy lépés, és--- úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet szélvész kidob a homkra egy sivatagon
Igen. Ez volt egy hazafi, egy igaz magyar. Vajon Károlyi Mihály és Kun Béla, amikor elmenekültek teli bőrönd ékszerrel, pénzzel Ausztria, Csehország felé, akkor ugyanígy leborultak a határon az anyaföldre? Kötve hiszem. Hiszen gondoskodtak, hogy ne legyenek meg a régi határaink, aztán néhány évtizedig mindent elkövettek, hogy az alig talpra állított Magyarországot, amit nemzeti gondolkodású államférfiak vezettek - Teleki Pál, Bethlen István, Klebelsberg Kuno, Horthy Miklós - lejárassák és hazugságaikkal megfosszák a külföldi megbecsülésektől. Aztán forradalmunkat egy szintre hozták az 1945 utáni szovjet megszállással, a kommunista diktatúrákkal, amikor is ezreket koncepciós perekkel kivégeztek, tízezreket börtönbe s kényszermunkatáborokba zártak, nyolcszázezer magyar a szovjet Gulag táboraiban, lágereiben dolgozott kegyetlen körülmények között, háromszázezren soha nem tértek haza. Megtorlásukkal több mint félmillió embert emigrációba kényszerítettek 1945 és 1956 után és negyven éven át újból kifosztották, eladósították hazánkat. Ez volt a kommunizmus.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy 1848. március 15-e nem lehetett nemzeti ünnep, munkaszüneti nap. Szabadon nem lehetett forradalmunkról megemlékezni, a Petőfi szobornál és a Batthyány örökmécsesnél évről évre rendőrök gumibotozták, verték szét az emlékezőket. Na, ezek voltak a Forradalmi Ifjúsági Napok. Az 1956-os forradalom leverése után március 15.-e félelmetessé vált a hatalom szemében. Kádár Jánosék a szovjet fegyverek árnyékában paranoiásan rettegtek a kokárdás ünneptől.
1848-49-et csak az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz lehet hasonlítani. Mindkét történelmi pillanatban idegen hatalom, idegen zsarnokság, katonai megszállás miatt lázadt fel a nép a szabadság megszerzéséért, a szuverenitásért. Végül is a több évezredes szellemi és lelki örökség, átöröklés, az akarat, a bátorság, a leleményesség valahol mindig megvédi, életben tartja a magyarokat. A magyar népnek mindig az volt és az a szerencséje, hogy mindig akadnak olyan nagy magyar személyiségek, akik megvédik, kivezetik hazánkat, Magyarországot a bajból.
Az írás első része ITT olvasható el.
Vezető kép/ Than Mór: A komáromi csata, 1849. április 26.
