Béke

Mindig voltak szerencsés nemzedékek, amelyek nem ismerték a háborút, akiknek a béke nemcsak a háború hiányát jelentette, hanem a nyugalmat, az élet természetes állapotát, a kiszámítható jövőt, a gyarapodást, a nem fenyegetett életet.

Megtanultunk együtt élni a háborúval, és azokkal a szavakkal, kifejezésekkel, amelyek a következményeit jelölik, magyarázzák. Gazdasági válság, szankciók, infláció, hadifoglyok, elesettek, hősi halottak, sebesültek, frontkórház, fegyvergyártás, hadiipar, lőszer, légvédelmi rakétarendszerek, vadászképek, fronton harcoló kárpátaljai katonák, geopolitika, hatalmi átrendeződés, álhírek, dezinformáció, rakétatámadás, siklóbomba, nukleáris fenyegetés és még számtalan más. Átfordult a világ, már a háború a megszokott napi rutin, a bahmuti hadijelentésekre egy pillanatra, igaz tényleg csak egy pillanatra, mindenki odafigyel.

A nagy háborúk idején, így mesélték nekem, nagy- déd- és ükszüleink sokszor érezték úgy, egy-egy pillanatra, hogy Isten elhagyta a világot, a sorsára hagyta. A kereszténység ünnepei, így a húsvét is, világosan beszélnek az ember problémáiról, arról, hogyha Isten magára hagyná a világot, mit is lennénk képesek még tenni magunkkal. Arról, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy élhessünk, hogy békében élhessünk. A XXI. század húsvétjai, talán már a XX. század végének ünnepei is arról szóltak, szólnak, hogy elfelejtettük, Jézus és az előző generációk tapasztalatai mit is üzentek nekünk az életről, a boldogságról, a túlélésről, a magunkkal szembeni és a mindenki mással szembeni kötelességeinkről.

A böjt, az azzal járó minimális önfegyelem, az elmélkedés legalább azon, hogy miért is szólított, érintett meg annyi embert Jézus sorsa, áldozatvállalása, már nem része az életünknek, a húsvét is csak egy formalitás, mint a karácsony. Az ünneplés fáradságos, érzelmeink mély megélése és megismerése fáradságos, csak eltereli a figyelmet a húsvéti sonkáról és egyéb természetesnek tűnő, gazdagságunkból következő ajándékokról. A húsvét misztériumának megélése és megértése nem kíván mást, mint annak felfogását, hogy meg kell értenünk a híveket. Meg kell értenünk eleinket, hogy miért gondolták ezt annyira komolyan a maiakhoz képest. Miért fontos átéreznünk (mennyivel jobb szó ez, mint az empátia!) a szenvedést, más szenvedését, mindenki más szenvedését és persze a felelősséget minden emberi lényért. Miért jobb egy nagy emberi egész része lenni, mint egyedül végtelenül szabadnak lenni. Jézus életének utolsó napjai megmutatják nekünk az emberi létben, a mindennapi életünkben is benne rejlő végtelen jót és rosszat, ami egyszerre tesz emberré bennünket. Van sorsunk, de van szabad akaratunk is, szabad cselekvők vagyunk, a jó és a rossz múlik rajtunk is.

Sajnos az elmúlt évtizedek Békéje nem a közös művünk volt, csak egy történelmi véletlen, a csillagok szerencsés együttállása, hozzászoktunk, hogy nem kell tennünk semmit érte, van az magától. Most derül ki, hogy mennyi embernek, mennyi mindent kellene tennie érte, hogy újra meglegyen, nem mint milliónyi áldozat élete és sokmilliónyi szenvedő és gyászoló szenvedése által kivívott győzelem eredménye, hanem mint a jóakarat és józan ész diadala a gonosz fölött. Ezt most nem Isten teszi velünk, hanem mi tesszük egymással és magunkkal. A nyugati ember és mi sem, nagyon nagyon régen nem nézünk már magunkba. Imára nem hallgató hatalmas erőket engedtünk elszabadulni, akik nagyon is emberi teremtmények, akiktől nekünk kell megmentenünk magunkat és mindenki mást is.

A rossz mögött mindig megbújik valami jó, a sötétségre mindig következik a fény. Imádkozzunk hát, mindenki tud imádkozni, ha akar.

Vezető kép: /részlet/ (MTI/EPA/Osservatore Romano)