A függetlenobjektív propaganda nem tűr meg mást önmagán kívül
Réz András nem egy indoktrinált bolond, aki az egész világot, és főleg benne a saját életét is csak az Egyetlen Érvényes Ideológia szemüvegén át hajlandó nézni. Ennél is fontosabb, hogy nem önsorsrontó, hiszen a jelek szerint nem hajlandó rosszul érezni magát az egyetlen leélhető életében pusztán amiatt, hogy Orbán Viktor a miniszterelnök. Ezeken pedig annyira kiakadt Veiszer Alinda, hogy a saját szerepköréből kivetkőzve nekiállt győzködni a beszélgető műsorába meghívott vendégét, hogy rosszul gondolkodik a világról. Amikor a szólás- és véleményszabadságot meg sokszínűséget hirdető progresszió szembesül vele, hogy több szín van a világban, mint amennyit ő engedélyezni kíván, akkor hirtelen jön a kizárólagosság követelése meg a diktatórikus hangnem. És ez a progresszió képviselőin kívül mindenkinek feltűnik.
Nagy rejtély a helyzet áldozatai számára, hogy tizenhárom éve képtelenek választást nyerni Magyarországon, és akármi történik, akármilyen válságos idők köszöntenek be, vagy akár hibát, hibákat követ el a kormány, a választási győzelem esélye csak nem bír növekedni. Ennek persze több összetevője van, de a legfőbb oka mégiscsak az a világhoz való teljesen begyepesedett, dohos, merev hozzáállás, amelyet magára öltött a neoliberalizmus. A Szent Haladás olyan merev és öregszagú lett, hogy alig tudják eltitkolni. Csak úgy szabad élni, ahogy ők diktálják, csak úgy szabad vélekedni, ahogy ők helyesnek találják, csak olyannak szabad látni a világot, ahogy szerintük kinéz.
Ezért kár volt felakasztani a királyokat az elmúlt bő két évszázadban, mert ekkora szellemi szabadságot az ancien régime is tudott kínálni.
Figyelemre méltó, ahogy az újságíró, aki amúgy éppen eltökélten az újságírói értékek védelmére kel, közben teljesen átvedlik agitátorrá és a szerinte kizárólagosan érvényes igazság kérlelhetetlen hordozójává. Kicsit a késő '40-es meg az '50-es éveket juttatja az ember eszébe, amikor a kiemelt újságírók a kommunista pártpolitikusokkal egy autóban utazgattak a legfontosabb koncepciós perekre, meg szenvedélyes cikkekben követelték csodálatos népi demokráciánk elárulóinak példás megbüntetését. Ők is legalább annyira függetlenek voltak a hatalomtól, mint a mai FOS, vagyis függetlenobjektív sajtó. Úgy védelmezi tehát a véleményszabadságot meg az újságírói etikát, hogy amint a kedves vendég némileg mást gondol a világról, mint ő, akkor azonnal agitprop üzemmódba vált, és többé a vendég személye meg autonóm véleménye sem érdekes.
Nem azért hívja be a vendéget a stúdióba az újságíró, hogy a vendég érdekes személye és véleménye megvillanhasson, hanem, hogy közös erővel, önfeledten tolhassák a nyilvánosság arcába a posztmodern progresszív agitációt a kizárólagosan érvényes igazságról.
Aztán ha ez nem sikerül, akkor inkább összebalhéznak a mélyen tisztelt vendéggel. Abba most ne is menjünk bele mélyebben, hogy éppen ez, a kizárólagosság totalitárius igényéig elfajult világnézet vitatta el az egyetlen igazság meglétét, és erre is hivatkozva radírozta ki Istent és az intézményesült vallást a mindennapokból. Összpontosítsunk arra, ahogy reagál az elvileg a saját oldalán belül felbukkanó ellenvéleményre!
Megint csak a kommunista diktatúrát, illetve annak az ellenségképekkel szembeni két különböző hozzáállását juttathatja eszünkbe. Rákosiék gátlástalanul erőszakos, látszólag bármin áthatoló, valójában azonban néhány év alatt elbukó diktatúrája képviselte, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Folyamatos, tevékeny és hangos besorolást követelt az a rendszer mindenkitől, és a házon belüli, vélt vagy valós ellenségekre talán még nagyobb gyűlölettel csapott le, mint a külsőkre. A Kádár-diktatúra jóval ravaszabb és emiatt kártékonyabb volt, ott már az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jóval türelmesebb, épp emiatt könnyebben kiterjeszthető, életképesebb doktrínája volt érvényben.
Ha már az ember diktátorkodni akar, érdemes nem összeveszni mindenkivel, mert akkor nem fog sikerülni.
Szerencsére nemcsak a magyarokból, a magyar nép lélektanából, hagyományaiból és működési elveiből nem ért semmit a baloldal, de a saját múltjából sem. Ez teszi őket természetesen egyre türelmetlenebbé, egyre agresszívabbá, és egyúttal ez egy fontos eleme annak, hogy nem képesek hatalomba vergődni magukat, ami miatt egyre ájultabban várják a külföldi intervenciót, legyenek azok tankok, EU-s nyomásgyakorlás, pénzmegvonás, guruló dollárok, vagy bármi. Ez jól is van így.
És jól van Réz András hozzáállása is, amely nem hajlandó megfeszülni a politika oltárán, hiszen felismerte, hogy a politika egyáltalán nem méltó arra, hogy feláldozza érte magát és az egyetlen életét az ember. Még úgy sem, hogy rosszul érzi magát miatta, amikor nem is érinti őt közvetlenül, ami odafönt történik. Ezt próbálta elmagyarázni az esztéta Veiszer Alindának, de hát egy propagandaszócsőnek hiába beszél vissza az ember. Ebben a szakaszban ez már hitvita, ami egy teljesen más műfaj.
Ez a politikába belegárgyulás sokak bűne önmagukkal szemben – hozzá kell tenni, hogy nem csak a baloldalon, habár ott talán jellemzőbb a hatalomból való végletes kiesés miatt.
Fogalmam sincs, hogy Réz András fideszes lett-e, és nem is számít, mert sokkal fontosabb, hogy inkább a saját életét akarja megélni úgy, ahogy az önmaga szerint rendben van. Az élet alapvetően erre való, és nem arra, hogy folyamatosan politizáljunk. Az a politikusok dolga, akik már amúgy is túlságosan belefolytak az életünkbe. Ha mindenki, vagy legalábbis a legtöbben így állnának hozzá, ahogy feltehetően Réz, abból állna össze egy olyan ország, amely nem rendez teljesen fölösleges, késhegyre menő vitákat a mindennapokban politikai részletkérdésekről. Ez az ideológiák által nem agyonnyomott hétköznapi élet lenne a jobboldalon sokat keresett konzervativizmus alapja.
