Szép időnk van ma, ugye?
Ma is. Meg már két hete, amióta majd’ beledöglünk a kánikulába. Amikor kora nyáron többen figyelmeztettek, figyelmeztettünk, hogy idén is csapadékhiányos évünk van, rögtön felbukkantak a kommenthuszárok, hogy „micsoda hülyeség ez, hiszen éppen esik az eső”. Valóban esett akkor, de hol van most az a víz? Most szükség lenne rá! Aki józanul akar gondolkodni a témáról, az már öt meg tíz meg húsz éve is hallhatta, hogy a helyes vízgazdálkodás és a vizes helygazdálkodás a jó válasz a klímaváltozásra. Ám ahelyett, hogy erről beszélnénk sokat és értelmesen, mindent túlharsog a klímarettegők klímahisztije. Két érzelmi kitörés között pedig ők is csak melegítik a várost.
A klíma változik, újra és újra, rendszeresen. Itt most semmi értelme azt firtatni, hogy ezt az ember okozza vagy nem. Sem Kínát, sem az Egyesült Államokat, sem Oroszországot, sem a harmadik világ őserdeit felégettető multikat nem tudjuk rávenni, hogy csökkentsék a karbonlábnyomukat, ahogy valószínűleg a Föld sem meggyőzhető, hogy engedje el a civilizációnk létfeltételeit megteremtő interglaciális után esedékes glaciálist. Tűzzünk ki tehát reális célokat!
Ha hőhullámok és aszályok zúdulnak ránk, próbáljuk helyben mérsékelni a hatásukat! A több zöldfelület több hűvöset jelent. Ha nem vágod vissza a hat centis füvet pedánsan három és fél centisre, hanem meghagyod mondjuk tíz centisre, akkor nem fog kiégni, kellemesebb lesz sétálni benne, és annyival hűvösebb lesz, hogy még fejmagasságban is érezni fogod a különbséget. A több nyílt vízfelület több párolgást, tehát levegőhűtést eredményezne. Tényleg unalmas már sokadszorra is leírni, de még mindig kétségbeejtően kevesen tudják, hogy a téli és tavaszi csapadékot ki lehetne vezetni a folyóink eredendően ágas-bogas ártereibe, ott tárolni, és onnan szivároghatna a talajba, hogy ne kelljen évről évre mélyebbre verni a kutakat, és párologhatna is, hogy kevésbé szenvedj júliusban a hőgutától.
Ha ezekről szólna rendesen a diskurzus, és nem a gyerekek intézményes rettegtetéséről, akkor mindez alaposan megfogalmazott lakossági igényként merülhetne fel, amit az illetékes szervek is kénytelenek lennének meghallani.
Mindenki a városba!
A kiszárított tájon meg az elragadó eleganciával pár centisre visszapusztított díszgyepen túl van még további oka is, hogy alig elviselhető a hőség a városban: a város.
Minél több az aszfalt- és betonfelület, minél több beton-, acél- és üvegtömb szívja magába a perzselő nap energiáját, annál több hőt ontanak vissza a városra éjjel, sőt már napközben is. A nemzetközi óriásvállalatok roppant progresszív és elfogadó közegében kiválóan lehet aggódni a felmelegedés miatt, miközben a számukra épült újabb és újabb irodaháztömbök aktívan részt vesznek a város hevítésében. Aztán amikor a multis állásokra vidékről a nagyvárosba özönlött emberek a munkaidő végén hazamennek a szocialista panelházépítő művészetet minőségben és esztétikumban tovább örökítő, felzaklató iramban szaporodó lakóparkok egyikébe, ott ugyanez folytatódik.
Ezek az újabb és újabb betontömbök újabb és újabb fűtőelemként viselkednek a kellemes kánikulában. Ami természetesen nem probléma, hiszen odabent – legyen az irodaház vagy lakópark – halkan duruzsol a klíma, míg a karbonlábnyom tapintatosan kint marad.
Másik lehetőségként az agglomerációba költözhet a vidéki otthonát progresszív és környezettudatos nagyvárosi környezetre cserélő munkavállaló, hogy onnan pöfögjön napi kétszer másfél órát a dugóban be, aztán ki. Élelmes agglomerációs polgármesterek minden lehetséges és lehetetlen telket eladtak és eladnak új házak részére, a közlekedési, kereskedelmi, szolgáltatási, egészségügyi, oktatási, kulturális és szabadidős infrastruktúra pedig majdcsak megoldódik magától, nem igaz? Nem beszélve a közművekről. Az agglomerációban terjedő tévhittel ellentétben a vízcsapból jövő levegő vagy vízre csak nyomokban emlékeztető, gyanús barna anyag kivételesen nem a vízügy sara, hanem egyszerűen már túl sok ház és túl sok ember jut túl kevés és túl vékony vezetékre.
Ha víz van, minden van
Tetszik, nem tetszik, nemcsak a környezet, hanem már a települések, sőt, maguk az érintett lakosok számára is lassacskán elviselhetetlen népsűrűség verődött össze a nagyvárosokban. Az egyre jobban pörgetett, nyakló nélküli urbanizáció bevallottan és kimondottan a progresszív–globalista érdekeltségek társadalmi programja.
A nagyvárosi lakóparkokba összezsúfolt, a természettől eltávolított, azzal csak klímatüntetések szlogenjein találkozó, emellett életbevágó genderkérdésekkel és szuperfiatalos csapatépítőkkel megbuherált multis munkavállaló – ő korunk eszményi liberális szavazója.
Ne legyünk naivak, nyilván nem lehet felülírni a világszintű urbanizációs trendet (fejlődésnek azért ne nevezzük elhamarkodottan), de talán mégsem ártana szembeállítani vele egy következetes konzervatív ellenpólust. A természettel összhangban működtetett, fenntartható, a vizet a táj meglévő medreiben tároló és hasznosító gazdálkodás a jelenleg jellemzőnél sokrétűbb és ezzel együtt jövedelmezőbb termelési módokat tesz lehetővé. A vízben gazdag, változatos táj nemcsak hűvösebb nyáron, hanem olyan gazdasági potenciált rejt, például családi gazdaságok számára, amelyet nem feltétlenül érdemes felcserélni valamilyen klíma-, LGBTQ- és kutyabarát multi budapesti irodaházára. Az őt felnevelő, saját autentikus közegében megmaradó ember állandóságot és kiszámíthatóságot jelent. Ha a vidéken gazdálkodó, értéket teremtő embert megtartjuk ott, ahol van, az a stabilitáson túl valószínűleg egy szavazat a jobboldalnak. Ha elengedjük a nagyvárosba jóemberkedni, az mínusz kettő, mert egyet veszít a jobboldal és egyet nyernek a globalista erők.
De persze meg is főhetünk a júliusi kánikulában, mindenféle távlati cél nélkül.
