Képzelt riport egy amerikai olimpiáról

Utóbbi versenyszám nehézsége, hogy a Supremacy Court (sic!) határozata alapján az igazi Trumpot kell használni, neki meg csak két– másfél– füle van, így a gyorsaság is számít. A határozat alapján szembemenne a jogállamiság és a demokrácia eszményével, ha a Demokrata párt jelöltjeinek valódi kihívói lennének– hiszen ők a DEMOKRATA párt, egyértelmű, hogy mindenki más fasiszta–, ezért ugyanebben a határozatban rögzítették azt is, hogy Republikánus elnökjelölt csak sematikus emberi alakot formázó kartonkivágás lehet, valós személy nem. Az így fellépő céltáblahiányt oldotta meg a legfelsőbbrendiségi bíróság egy huszárvágással a fenti módon.

Monica Lewinsky a senior kategóriában párosban döntötte meg a rúdugrás olimpiai rekordját az amerikai csapat színeiben, partnere, Bill Clinton pedig azzal írta be magát a nagy sport almanachba, hogy két számban is diadalmaskott váltóban: a kötöttfogású e-mail törlésben she/her házastársával alkotott maradandót.

Férfi ökölvívóink számára korán véget ért az olimpia: a mérlegelésnél kiderül, hogy a kesztyűkben a bírók nem találtak lehullott műköröm darabokat, így szabálytalan felszerelés miatt a jutalmuk kizárás lett.

A magyar női kardcsapatot diszkvalifikálták, mert nem tudtak Y kromoszómát produkálni a teszteken.

Napi abszurd soraink után váltanék a 2024-es olimpia összefoglalójára, mint a woke agymenés előtti utolsó világjátékra– ahol még szabad például lovakat bevonni a sportba...–, de ha azzal folytatom, hogy a váltósúlyú női ökölvívás aranyérmese egy férfi, akkor mindenki azzal jönne, hogy elég már a hozzánk soha be nem gyűrűző riogatásból. Csakhogy ez már begyűrűzött, legalábbis egy magyart már biztosan közvetlenül érint az az igazságtalanság, amikor férfiakat nőnek maszkíroznak. És Imane Khelif sikere nem csak Hámori Lucával szemben igazságtalanság, hanem egy sor konfliktust indít el. Olyan dominó dőlt el azzal, hogy a wokeság és a jóemberség oltárán feláldozzuk a józan észt, amelynek végén azok is igazságtalanságnak élhetik meg az ügy hullámveréseit, akik valóban nem érintettek az ügyben. Hogy a példánál maradjunk, a botrányos meccs után a Magyar Ökölvívó Szakszövetség ügyvivő testületének egyik tagja a MÖSZ Facebook-oldalán jelentette be, hogy kiegészíti Hámori Luca állami olimpiai pénzdíját, amit az ötödik helyért kapna, a bronzérmeseknek folyósított összegre. Ez azonban az ugyancsak ötödik helyen végzett, de nem nemváltó bokszolótól vereséget szenvedő, 63,5 kilós Kovács Richárdnál verte ki a biztosítékot. Kovács szerint ugyanis igazságtalan, hogy ha valaki ötödik lett, az miért a harmadik helyért járó díjat kapja. Végső soron egy nőtől is kikaphatott volna Hámori, ami ugyebár sosem derül ki.

Persze itt el lehet lamentálni azon, hogy vajon igaza van-e Kovácsnak, az viszont tény, hogy a kisebbségek privilegizálása gyakorlatilag ebben az esetben is automatikusan magával hozza a (normális) többség jogainak csorbulását, de legalábbis igazságérzetének sérülését. Ez a mentalitás csupán az identitáspolitika menti társadalmi megosztottság gerjesztésére alkalmas olyan társadalmi csoportok között, amelyek egy adott problémával nem érintettek, és amelyek természetes állapotukban kritikus többséget képviselhetnének a (normalitást képviselő) politikai szférában. Iman Khelif nem olimpiai bajnok, hanem az oszd meg és uralkodj elv poszterfiúja. Ahogy a műkörmös, műszempillás, parókás, műmellű férfiak sem bátor, potenciális családapák, hanem– sajnos jobb esetben– sérült emberek. Rosszabb esetben pedig mindezt teljesen tudatosan teszik.

Történt mindez a még be nem gyűrűzött Európában. El sem merem képzelni, hogy mi vár ránk 2028-ban Los Angelesben, a woke fővárosában.

Fotó: Getty Images