Szelídebb vizekre evezek
Háború, százezrek értelmetlen halála, politikai árulások, gyűlölet, hatalomért, pénzért való marakodás, testvérharc, félelem, világ vége - ezeket éli meg manapság az emberiség, már arra is alig jut idő, hogy az ember leüljön a kutyája mellé, s megsimogassa a buksi fejét. Ez akkor jutott eszembe, amikor olvasom, a 88 éves Alain Delon francia színész halálát, akinek gyászszertartását a Delon által 1971-ben megvásárolt, La Brulerie nevű birtok kápolnájában tartották meg. Delont kutyái sírjának közelében temették el.
A színész azt szerette volna, ha utolsó kutyáját, a belga juhász (malinois) Loubót elaltatják, és vele együtt helyezik végső nyugalomra, de ez a kívánsága nem teljesült, Loubót végül Brigitte Bardot alapítványa vette gondjaiba. Delon bár gazdag, sikeres emberként halt meg, de miféle csalódásokon ment keresztül, hogy a kutyáival akart együtt nyugodni.
Persze ez nem ismeretlen. Olvasom, hogy Stéphane Bern neves francia rádiós és televíziós műsorvezető, aki rendszeren tudósít uralkodóházakról, Delonra jellemzőnek nevezte ezt a kívánságot.
A művész nem akart állami szertartást, azt kívánta, úgy temessék el, mint II. Frigyes porosz királyt, potsdami kastélyában a kutyáival együtt
- mondta a Europe 1 kereskedelmi rádióban. „Ez csupa magasztosság és büszkeség. Ez nagyon királyi. Nagyon Delon” - fogalmazott.
Igen, a kutya az ember legjobb barátja, a gazdája bizalmasa, az embert sohasem árulja el, mint ahogy az ember sohasem csalódik a kutyájában. A kutya szövetsége nélkül talán el is pusztult volna az ember a világból, innen van, hogy ösztönösen vonzódik hozzá, mert az ember évezredeken át mindig küszködött, harcolt és ebben a kutya mindig segítségére volt. Nem úgy mint az "Ember embernek farkasa", mivel az embernek legnagyobb ellensége a saját fajtája. Az emberek ott ártanak egymásnak, ahol tudnak.
Eredetileg ez egy szállóige Plautus Szamárvásár című művéből, ahol úgy szerepel, hogy "Ember embernek farkasa, ha nem ismeri, nem ember". Nem véletlen tehát, hogy az ember bújában-bajában sokszor először a kutyájához fordul. A tragikus sorsú Szomory Dezső írja, hogy a több tízezer éves gyökerekkel rendelkező kutya inkább haladt a történelmi fejlődéssel, mint az átlagos ember. Igen gyakran jelzi az embernek, mi volna egy jobb világ s egy szabadabb élet. Ugyanakkor a kutya szociológiailag rendíthetetlen, megmaradt elvei és világnézete mellett évszázadokon át. Hagyományos házőrzése, éjszakai őrködése, résen állása, vigilanciája (ébersége) a tulajdon és integritás felé hajlította lelkét, a hagyományok olyan erejével, hogy nincs élőlény ezen a világon, aki a vagyon szentségéért, hangosabb szóval, dühvel s hősiességgel jobban síkra tudna szállni.
Bezzeg az embernek mindig más vagyonára fáj a foga, más asszonyára, más tulajdonára pályázik, birtokolni akar. Az elmúlt száz év kommunistái megmutatták, hogy miként kell elrabolni mások tulajdonát s aki ellenkezett, azt likvidálták. Pontos a bolsevistákról az a megfogalmazás: ,,ami a tiéd az az enyém, ami az enyém, ahhoz semmi közöd".
Az írónak, Szomory Dezsőnek volt még egy zseniális megfigyelése, miszerint a kutya utálja a koldust. Micsoda rejtélyes érzés ez szívében? Homályos öntudatában talán elfordul attól, akinek nincs mit megvédenie. Aki ágról szakadtan éli világát, nincs otthona...Ugyanakkor a kutya gyakran társult szegény emberekkel, akik a kereszténység óta, a templomok előtt állnak. Ilyenkor engedett ösztöneiből s átsimult a gazdája stílusához, egész nyomorúságához. Szomory ezt 1929-ben írta. Csaknem száz éve mi változott? A kutya máig nem adta el lelkét, méltóságát. Ha egy szívtelen gazda kiveri a kutyáját a házából, az a kutya úgyis visszajön. Másrészt az emberek többsége mégha mindent el is hagyott az életében, a kutyáját a legritkábban hagyja el. Hiszen a kutya mindenkor, mindenáron megvédi az embert. Ezt nem szabad elfelejteni.
Nekem gyerekkorom óta vannak kutyáim. Főként pásztorkutyák. Bodri, a puli volt az első kutyánk. Aztán jött Rocky, a vizsla - ez volt a kivétel -, majd Buci, a kuvasz, Kormos, ismét a puli, Füsti, a komondor-schnauzer keverék, Buddha, puli-kuvasz keverék és Firka, a mudi. Sok történetem van róluk. Amikor hazaértem a munkából vagy akárhonnan, az aktuális kutyám mindig ott állt a kertkapunál, várt és zajos csaholással, vakkantással, felugrálással, arc - nyalogatással fejezte ki örömét. Bodrit sohasem felejtem el. 1956. november 4-e hajnal volt. Szovjet tankok, davajgitáros szovjet kiskatonák, pufajkába öltözött ávéhások rohamozták meg a Gellért-hegyet, a Citadellát. Főként egyetemisták, budai srácok védték a hegyet.A túlerővel szemben nem sok esélye volt a szabadságharcosoknak. Az ég zengett, szünet nélküli fegyverropogás, ágyúlövések, a család dunyhákkal együtt menekült le a szenes pincébe. Együtt voltunk, a négy testvérek, szüleim, nagynéném, Lujza (Luji) és a nagyapám. A nagy zűrzavarban fent a konyhában felejtettük Bodri kutyámat. Nekem csak egy gondolatom volt, meg kell mentenem Bodrit. Luji erre hajlandó volt. A legnagyobb fegyverdörgés, világító rakéták közepette négykézláb kúsztunk fel a lépcsőn. Az ajtót kinyitottuk és a pulim a nyakamba ugrott. Épségben visszaérkeztünk.
Bodri hálás volt, később megszolgálta. Három nap múlva a ház üvegajtaján egy szovjet szuronyos katona dörömbölt. Némán szorongtunk. Szüleimnek még friss volt az emlék a második világháborúból: malenkij robot, a karórák, az arany tárgyak rekvirálása, a nők megerőszakolása. S ekkor Bodri a szoba sarkából elő ugrott és veszett ugatással nekiment az ajtónak s számtalanszor megperdült saját maga körül. Óriási vihart kavart, öt percig tartott az egész - nekünk óráknak tűnt -, amikor a magas fegyveres árny lassan elindult a kerti lépcsőn lefelé. Igen, Bodri ilyen volt. Ő soha nem alakoskodott, nem tartotta a száját. Mert a kutya személyiségében benne van, hogy nyíltan bevallja, amit az ember titkol. Kertelés nélkül, hazugság nélkül, éppen ott a legőszintébb, ahol az ember a leghipokritább (álszenteskedő). Hozzáteszem, a kutya bátor, az életét is feláldozza ha kell: nekimegy az erdélyi medvének gazdája és a juhok védelmében, ahogy nekiment a szovjet katonának, védelmünkért. Bodritól végül is szomorúan búcsúztam el. Négy évvel később elkapta az akkor gyógyíthatatlan szopornyica betegséget. Sokat feküdt, aludt. Egyszer bementem a szobámba. Egy óra múlva ki akartam jönni. Nem tudtam, csak nagy nehezen toltam el az ajtót. Bodri ráfeküdt az ajtómra, így búcsúzott el tőlem. Ezt az önzetlenséget, ezt a feltétel nélküli bizalmat, megadást, szeretetet csak egy kutya tudja megadni.
Néha értetlenül állok azelőtt, amikor meghallom, hogy egy kutyát agyonkínoztak, éheztettek vagy kegyetlen módon agyonvertek. Ezek emberek? Még az állatok jelzőt sem használnám, mert a legvérengzőbb ragadozó is tiszteli a prédáját. Az ilyen emberek előtt nincs tisztelet. Pedig már az ókorban is tudták, hogy mi a tisztelet, a kegyelet, még ha egy állatot is kellett eltemetni. Hatezer évvel Krisztus előtt, az egyiptomiak már divatba hozták a kutyát és beépítették jelképes formában a hieroglifák közé. Korabeli történetírók szerint nagy ókori városok álltak hadban egymás ellen a kutyáik miatt. Arisztotelészről, a nagy görög tudósról filozófusról, a modern európai tudomány megteremtőjéről, atyjáról tudjuk, hogy nemcsak a nagy makedón hadvezér, Nagy Sándor nevelője volt, de kutyáit is becsben tartotta, szerette őket. Arisztotelész kedvence az etruriai spicc volt. A hagyományt kedvelő magyarok kedvenc kutyafajtája továbbra is a magyar puli, melynél kevesebb, eredetibb, hasznosabb, okosabb állat aligha van. De elmondhatnám ezt a kuvaszról, a komondorról, a mudiról és a magyar vizsláról is. Ebben a felzaklatott világban, ha az emberek kevésbé is szeretik egymást, legalább hűséges állatainkat szeressük.
Ez az írás nem volt most teletűzdelve politikával, de az ember társának, a kutyák életén, szokásain keresztül úgy vélem, ez tanulságos volt. Ezért is eveztem ebben az írásomban szelídebb vizekre.
