Hunyadi-szindróma
Vagy többről van szó? Miért félnek egyesek Hunyadi Jánostól? Miért veselkednek neki a történelmi Hunyadi filmnek alig leplezett gyűlölettel? Az egész balliberális média forrong a Hunyadi-filmsorozat sikereinek láttán és megpróbál mindenáron valamibe belekötni: túlzott erotikus jelenetek, nem a fiataloknak való film és így tovább. Erre nyilatkozta a Magyar Nemzetben Bán Mór, a Hunyadi-regénysorozat szerzője, hogy ezzel a prűd hozzáállással (szerk. szerintem álprűd, álszent, mert ugyanezeknek a Pride vonaglás rendben van.) nem tud mit kezdeni, mivel egy illuzórikus képet táplál a középkornak erről az időszakáról. Miszerint mindenki jámbor és erényes hívő, mélyen erkölcsös, a királylánytól a pápáig. A keresztény etika csakugyan áthatotta a korszakot a maga Boccaccio-i szemérmetlenséggel, de ez nem volt akadálya annak, hogy ez a Hunyadi-sorozat egyszerre közvetítsen fontos keresztény erényeket és átélhető hazafiságot.
De folytassuk a liberális HVG cikkével, amely öles címben közli, hogy ,,itt a magyar hőssztori, amiről eddig csak álmodott a kormány. " Balla István még hozzáteszi: ,,Hunyadi János és a 15. századi magyar történelem alapból adja magát, hogy könnyedén felmutassa a mai kurzus főbb üzeneteit: a magyarok megvédik egész Európát a migránsoktól, miközben Európa nem látja a veszélyt, és ott tesz keresztbe a védekezésnek, ahol tud. Ráadásul itt egy igazi magyar hős, a törökverő, hát mi kell még egy jó filmhez, illetve jelen esetbe sorozathoz?" Nem értem a hazafiság, a bátor harcos miért bűn?
A cikk szerzője persze nem tudja, hogy nemcsak a XV. század, de az Árpád-kori Magyarország, egyáltalán az Árpád-házi királyok hősies küzdelmei a keletről betörő idegen hódítók ellen egyfajta védőbástyát nyújtottak a Nyugat felé eső Európának. Nem beszélve az Anjouk koráról, amikor is Károly Róbert és Nagy Lajos kiterjesztette hatalmát északra, keletre és délre is. Ekkor volt az, amikor a királyi Magyarország határait három tenger mosta. Ez mit sem von le a Hunyadi család - János és Mátyás- értékeiből. Hiszen Mátyás király apja - János - nyomdokaiba lépett és folytatta a törökök elleni harcot. Nem véletlen, hogy Mátyás király halálával (1490) a klasszikus magyar, reneszánsz királyi hatalom, kultúra összeomlott, pedig a Hunyadiak, honvédő harcosaikkal megmentették Európát ismételten a muszlim inváziótól. A hála akkor is elmaradt, sőt a nyugati hatalmak feláldozták Magyarország nagy részét a törököknek, hogy ne nyomuljanak tovább Bécsig, Rómáig vagy akár Brüsszelig. S akkor merjünk kicsik lenni!? Miért is kell lenullázni máig a magyarságot?
Aztán a 444.hu szélsőbalos portálban Kanyó Ferenc szemét is csípi a Hunyadi-film. Ezt írja:
Bán Mór nem feltétlenül a legszerencsésebben válogatja meg azokat a szerzőket, akiktől merít. A szakmai értelemben értékelhetetlen Földi Pál, vagy az inkább esztéta, mintsem történész Nemeskürty István munkái is felbukkannak nála, és történelmi regények szerzői (Gulácsy Irén, Kovai Lőrinc) is a listájára kerültek... Valódi, tudományos értelemben vett kutatómunkáról nincs szó... Magyarországon nem születhet olyan irodalmi mű, amelyik pozitív színekkel ecsetelné a Cilleiek működését, így természetesen Cillei Ulrik is amolyan fő intrikussá válik, aki korabeli Soros Györgyként, puszta hatalomvágyból tör a magyarság elpusztítására.
Ha jól értem a kritikus számára kedvelt Soros György alakja személyesíti meg Cilleit, aki ármánykodásával akár pozitív figura is lehetne a magyar történelemben. Ezek szerint Cillei és Soros Magyarország elleni ármánykodása jó tett és akár jó színben is feltűnhetett volna a hatalomra törő nagyúr a filmben. Azt tudjuk, hogy az ilyen alakok miatt következett be a mohácsi vész, a mohácsi csatavesztés a török ellen, amelyet a belső árulások, a cserbenhagyások, a cselszövések, Magyarország idegen hatalmaknak való kiárusítása - töröknek, Habsburgnak- kísérték. Kényelmetlen volt Európa nyugati felének egy gazdaságilag és politikailag erős Magyarország léte. Le kellett rombolni Hunyadi János és Hunyadi Mátyás hátrahagyott örökségét. Ez a végzetes, a csaknem 150 évig tartó török uralom, majdnem a magyarság fennmaradásának végét jelentette. Szemét emberek mindig akadtak közöttünk, ezt bizonyította a trianoni békediktátum előzménye és következménye is. Ekkor is a hazaárulások következtében majdnem ráment az egész ország.
Visszatérve Hunyadihoz. Az, hogy Kanyó Ferencnek nem történelmi forrás Nemeskürty István, azzal nem tudok mit kezdeni. De Nemeskürtynek valami miatt máig fényesen cseng a neve, Kanyót meg nem ismerem. Az, hogy Bán Mór nem végzett volna kutatómunkát? Ha ennyire bizonyos ebben, akkor olvassa a Bán-féle Hunyadi regényfolyam könyveit. Vagy Kanyó kérdezze meg a szerzőt Bán Mórt (Bán Jánost), hogy a Hunyadi történetet valóban az ujjából szopta?
A hab a tortán a Telexben megjelenő Sajó Dávid nevezetű újságíró kritikája. Így vélekedik a Hunyadi filmről:
... sajnos csak nagyon kevés karakter tudott igazán közel kerülni hozzám, és egyik sem, még a címszereplő sem. Igaz, Kádár L. Gellért fizimiskája fantasztikus választás volt Hunyadi János szerepére, mert tényleg olyan, mintha a Kárpátok Jason Momoája ( szerk. amerikai színész) lenne a hosszú hajával, tökéletes alakjával és az eszelős tekintetével. Cserébe Jankó olyan egydimenziós karakter, mint a tök, vagy ahogy egy népnemzeti mélymagyar ember elképzeli a tökéletes férfit. Hősies, harcias, őszinte, nyers és igyekszik – általában sikeresen – ágyba vinni minden nőt, közben pedig elpusztítani a törököt.
Tehát a Telex cikkírója szerint Hunyadi eszelős tekintetű, tök és népnemzeti mélymagyar. Szegény mélyliberális nem tudja elképzelni, hogy a hazát szeretni, küzdeni, meghalni csak népnemzeti mélymagyarok képesek. Kérdezzük meg Petőfit, a népnemzetit? Miért írta gyönyörű hazafias verseit, miért halt meg a hazáért? Ezt soha nem fogjátok megérteni. Egyszóval kemény a gombóc a Hunyadi-film kapcsán, amit meg kell emészteni.
Ennek azonban hosszú a története. Ez visszanyúlik több mint ezer éve a magyar identitás kérdésére, a magyarság fennmaradásának küzdelmeire, a magyarokról írt történelem hamisítások kísérleteire. Arra nem térnék ki, hogy a Habsburgok fizetett tollforgatói miként igyekeztek meghamisítani őstörténetünket, vagy akarták semmissé tenni a hun-magyar legendát, a valóságos rokoni kapcsolatokat és hogyan akarták félresiklatni a finnugor rokonsággal történelmünket. Egy volt a lényeg, hogy ne legyen olyan nemzeti, magyar hős, példakép a magyarság előtt, ami erősítette volna identitásunkat, büszkeségünket, nagyságunkat, európaiságunkat. Ebben nem is akarok elmélyedni, hogy Európa azon kevés országai közé tartozunk, amelyik több mint ezer éve vette fel a kereszténységet, keresztény ország vagyunk, nem beszélve arról a magas szintű kultúráról, műveltségről, gazdasági fejlettségről, amely mindig is jellemezte a magyar nemzetet és sokat adott az összeurópai kultúrának.
A magyar önazonosság kép (identitástudat) szisztematikus lerombolása, a dicső fegyvertények megtagadása, nagy királyaink, hadvezéreink nevetségessé tétele, lefokozása, az ezeréves magyar nemesi osztály, az arisztokrácia lejáratása, működésének meghamisítása, főként az elmúlt száz évre tekint vissza, az 1919-es Tanácsköztársaság, a véres kommün hatalomra jutásával. A Lenin-ügynökök Kun Bélával, Lukács Györggyel, Szamuely Tiborral, Pogány Józseffel az élen meg akarták semmisíteni a több ezer éves hagyományokkal rendelkező Magyarország múltját. 1919 május 1-én a Hősök terét, a honfoglaló Árpád és vezéreinek, valamint szent királyaink szobrát vörös drapériával takarták vagy deszkázták be. Még a honfoglalásunk millenniumi éve (1896) és a csaknem ezeréves államiságot jelképező Gloriette-t, a 36 méter magas Gabriel arkangyal szobrot is megszentségtelenítették. Az újdonsült komcsik obeliszkké alakították át és eléje egy hét méter magas gipszből öntött Marx alakját állították. Nem véletlen, hogy amikor 106 esztendeje Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg fővezére csapataival bevonult Budapestre, azt bűnös városnak nevezte, amelyet erőszakkal vörös rongyokba öltöztettek. A későbbi kormányzó megjelenésével, a 133 nap alatt a Tanácsköztársaság terrorja által megfélemlített, a szomszédos nemzetek rabló hadjáratában kifosztott, lélekszámában és területében megcsonkított Magyarországon és fővárosában új időszámítás kezdődött 1919. november 16-án.
A kommunista-liberálisok magyar gyűlölete később sem változott, csak éppen pislákoló magyar érzületüket véglegesen idegen, szovjet szívre cserélték. Igaz, azóta szívet váltottak, brüsszeliták lettek.
Hetvennégy éve robbantották fel a Regnum Marianum-templomot. Csupán húsz évig állt a Városliget szélén a Regnum Marianum-templom. Az 1931-ben felszentelt templomot 1951. szeptember 23-án robbantották fel. A kommunista diktatúra vezetői városrendezési okokra hivatkoztak, valójában azonban azt a templomot akarták lerombolni, amely „hálából” épült, hogy a Tanácsköztársaság önkényétől Magyarország megszabadult. A Magna Domina Hungarorum, közismert nevén Regnum Marianum-templom építésének gondolata az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után merült fel. A kezdeményezők, mások mellett neves közéleti és egyházi személyiségek az 1918–1919-es bolsevik önkényuralmi rendszerek bukása iránti hálából kezdeményezték a templom építését. A kalocsai érsek az adománygyűjtést támogató körlevelében így fogalmazott:
Ezen templom nemcsak egyszerű plébániai templomnak készül, hanem Szent István király ezeréves »Regnum Marianum« gondolatának országos szimbóluma akar lenni, mely éppen a szocialista munkásnegyedben, honnan a kommunizmus romboló munkája megindult, akarja hirdetni Mária országának törhetetlen tradícióit.
Tehát a kommunista államhatalom lerombolta Magyarország egyik legikonikusabb templomát, a városligeti Regnum Marianumot, hogy létrehozhassa a Felvonulási teret, és felállíthassa a tömeggyilkos szovjet diktátor, Sztálin szobrát. A kommunisták még a kollektív emlékezetből is igyekeztek kitörölni a templom emlékét.
Bár az 1956-os forradalmárok és szabadságharcosok a Sztálin szobrot ledöntötték, eltakarítottak, mégis a templom helyére a Tanácsköztársaság emlékműve került. A Rákosi-és Kádár korszakban ugyanígy elpusztították azokat az emlékműveket, amelyek a magyar identitást, a hazafias érzést erősítették. Ez történt akkor is, amikor 1965-ben Kádárék felrobbantották a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színházat, a magyar nemzet jelképét. Nem akármilyen műemlék volt ez. Székely Bertalan és Lotz Károly festményeit, a leghíresebb magyar építészek, iparosok munkáit küldték az épülő metró gödreibe. Nem beszélve nagy színészeink emlékezetének meggyalázásáról, akik a Népszínházban, a Nemzetiben léptek először színpadra, mint például Blaha Lujza, Fedák Sári, Rákosi Szidi, Márkus Emilia, majd később nagynevű színész utódaik, mint Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Lukács Margit.
De térjünk vissza a Hunyadi-szindrómához, amit nevezhetnénk a nagy magyar példaképeink lekicsinyléséhez. A rendszerváltás után sokszor írtam arról, hogy Várkonyi Zoltán után (pl. Egri Csillagok, Kőszívű ember fiai) miért nem születnek nagy történelmi filmek Magyarországon, mint a skótok drámai történetét feldolgozó Mel Gibson, A rettenthetetlen című filmje. Helyette a kommunista uralom 40 éve alatt többnyire kurzus filmeket készített sok-sok százmilliárd forintból. Ma már tudjuk miért, nem akarom ismételni magamat.
De felhívnám a figyelmet, hogy nagy magyar költőink, íróink - Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Jókai Mór...- a magyarságot fenyegető veszedelmek idején a múlt hősei felé fordultak, mint Árpád nemzetségéhez, a Hunyadiakhoz, Zrínyiekhez, Rákócziakhoz később Kossuthoz és Széchenyihez, hogy erőt gyűjtsenek a haza megvédéséhez, az újabb honvédő harcokhoz. Ők tudták miért fontos a múlt és lehet tanulni belőle.
A világirodalom egyik legnagyobb költője, Petőfi Sándor 1849 április 14-én, a forradalom és szabadságharc élet-halál harcában Vajdahunyadon járt s versében ekkor fordult Hunyadi Jánoshoz:
Kit látok? oh kit látok? Hunyadit! Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre, Kit vártalak négy hosszu századig.
Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni, Ez a hitem volt, mi erőt adott, Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam A négyszáz éves gyászt és bánatot. És megjövél... légy hévvel üdvezelve, Hosszan várt vendég, oh hős, oh apám! Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő... Örömkönyűimet hogy ontanám!" Felelt a vendég: "Sajnállak, szegény vár, Hogy örömedet el kell rontani!... Csalatkozol: nem az jött, akit vártál, Az én nevem Bem, és nem Hunyadi." Szólt vissza a vár: "Én azzal törődjem, Mi volt akkor s mi mostan a neved? A név mulandó, változékony; ami Örök, azt nézem én, a szellemet. Nem a nevedről, hanem szellemedrül S annak müvéről ismerek reád: Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most Te mentetted meg a magyar hazát!
