A híd túl messze van
Lehet, hogy a klasszikus filmet nem is látták, de azért a hídfétis a liberális hőbörgőket is megihlette. Egyeseknek ugyanis nem messze, hanem túl közel vannak a budapesti hidak, ezért minden egyes alkalommal, amikor öncélú játszóházasdival akarják elütni az idejüket, nekiveselkednek és boldogok, mert úgy érzik, hogy jól kitoltak a Zorbánnal. Miközben annyi történik, hogy néhány száz céltalanul vergődő anarchista a munkából haza igyekvő emberekkel szúr csupán ki, akik joggal küldik őket melegebb éghajlatra. De ez sem baj, a bolsevik ösztön ilyenkor is segít, hiszen a néhány száz felforgató harsányan a világba ordítja: ők bizony a többséget képviselik. Elég lesz most már belőlük.
Itt van persze a nagy dilemma, hiszen mindenki tudja, hogy ez a söpredék csupán provokálni akar. Ki akarják kényszeríteni a rendőrökből, hogy lekeverjenek egyet nekik, aztán pedig lehet végre sírva mutogatni külföldön, hogy akkora itt a diktatúra, hogy bántják szegény demokratákat. Aljas dolog ez, valljuk be, szokás szerint hazát árulnak az elvtársak, várják, hogy a semmiért ismét pellengérre állítsák Magyarországot, a külföldi tartótisztek pedig pontosan betanították a forgatókönyvet. De egyesek azért alanyi jogon is hülyék. Nekik ez játék és öröm. De milyen magasztos célok mozgatják Hadházyt, Pankotait, Perintfalvit, Lengyelt és a többi nímandot? Mi lenne itt a cél? A provokációs felütés teljesen egyértelmű, de a rendőrség már sokadszorra nem ül fel a gyenge próbálkozásoknak, azonban felmerül a kérdés: vajon meddig mennek el a Hadházy-féle alakok, meddig emelik a tétet, mikor és hogyan kell majd közbelépni? Mert azok az ezrek, bizonyos esetben tízezrek nem érdemlik meg, hogy néhány bomlott alak miatt útközben rekedjenek, miközben a hőbörgők jókat söröznek és héderelnek a hidakon.
Tudjuk azt is, hogy a közös amnéziát fontos időnként megtörni és egyszerűen csak hagyni, hogy az ilyen emberek megmutassák, hogy a baloldali ellenzék miért ennyire szánalmas és értéktelen. Ezt időnként kór- és kortünetként érdemes látnia mindenkinek. Mert az országot irányítani kívánó nagy összefogás demokratái valójában céltalan felforgatók, ostoba és rosszindulatú anarchisták, akik amellett, hogy keverik a szezont a fazonnal, még azt sem tudják megmondani, hogy valójában miért tüntikéznek. Diktatúra ugyanis láthatóan nincs, demokrácia annál inkább, ahol az ő társaságuk folyamatosan leszerepel, még hozzá négy egymást követő alkalommal, meggyőző, kétharmados aránnyal maradtak alul a megmérettetésben. Lassan pedig az egy százalék alatti Momentum is felfoghatná, hogy a magyar emberek többsége nem vevő a devianciára, az agresszív önmutogatásra és az LMBTQ-őrület mindenek felett álló kultuszára. Marad tehát a hídfoglalás és az obszcén gyalázkodás.
Mi a megoldás? A legegyszerűbb persze az lenne, ha a hőbörgők felfognák, hogy a törpe kisebbség az bizony nem többség, és örülnének annak, hogy a nyugat-európai nagyvárosokhoz képest Budapesten és Magyarországon nem verik agyba-főbe a homoszexuálisokat bizonyos harmadik országból érkező csoportok. Mert itt béke van. Elmondhatnák a külföldi bajkeverőknek, hogy azt csinálnak, amit akarnak, senki se ítéli el őket, megvan a szabadságuk, azt azonban el kell fogadniuk, hogy nem ők fújják a passzátszelet, és a magyar emberek többsége nem akarja példaként állítani őket a társadalom elé, ünnepelni meg főleg nem. Nálunk nincs igény arra, hogy az óvodákban és bölcsődékben transznemű drag queen-ek táncikáljanak a gyermekeink előtt, mert ezek már nem elszigetelt esetek Nyugat-Európában, hiába kenegetik azt a bizonyos kulimászt, mindenki tudja az igazságot. Mi nem vagyunk woke ország. De persze ez illúzió, sosem fogják belátni a fentieket, vergődni fognak utolsó leheletükig.
A magyar emberek azonban már megszenvedték a bolsevik önkényuralmat, így mi már nem szeretnénk az utódaik őrületének elszenvedői sem lenni. Ehhez ragaszkodunk és emellett kitartunk. Mert ez a banda pont a labilis időszakokra tartogatja az erejét. Itt volt a COVID, kitört az ukrán-orosz háború, de egyesek még erre is rá akarnak tenni egy jó nagy lapáttal. Uszítanak és hergelnek, igyekeznek a zavarosban halászni, miközben a hídfoglaló anarchisták csak az előretolt helyőrség. A külföldi boszorkánykonyhák, a mikroadományok gazdái a valódi hadsereget is készenlétben tartják, hintik a gyűlölet magvait és minket gyanúsítanak azzal, hogy szembefordítjuk a magyar a magyarral. Magyarországi helytartójuk aljas, mocskos senkinek nevez minket, pellengérre állít és kilövési engedélyt ad hordájának, miközben áldozatpózba helyezi önmagát. Látnunk kell, hogy ismét teljes pályás letámadást indítottak, sokszor érezték már úgy, hogy eljött az utolsó nagy esély, most megint itt tartunk, a magyar embereknek pedig újból össze kell fogniuk és fogcsikorgatva megharcolni a békés jövőjükért. Biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom.
Fotó: PS/Hatlaczki Balázs
