Erdélyről mindig és mindig
Fotó: Kiss Gábor
Csendes megemlékezés volt 2025. június 27-én péntek este a Hősök terén, a Szépművészeti Múzeum előtt a PestiSrácok.hu, a PSTV szerkesztőségének szervezésében. Az erdélyi falurombolás 1988-ban csúcspontjához érkezett, amikor a harminchét évvel ezelőtt elárasztották a székelyföldi Bözödújfalut vízzel.
Válaszul 1988. június 27-én több mint százezren tüntettek felemelt fejjel Erdélyért, a büszke magyarok. Nemet mondtak a romániai, hatalmi mániában szenvedő Ceausescu és a kádári kommunista diktatúrára, a további falurombolás ellen. Lényegében ez volt a rendszerváltás nyitánya.
A fő szervezők, az egyre erősödő MDF, Csurka István, Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor és Fekete Gyula jelképezték az ellenállás magját. De ott voltak a fiatal demokraták (Fidesz, Bibó István Szakkollégium), az Erdélyből Magyarországra érkező menekültek legfőbb támogatója, Németh Géza református lelkész, Nagy László ellenzéki ügyvéd, Zétényi Zsolt ügyvéd és az akkor még kisebbségeket támogató SZDSZ is. Persze 2004-ben miután összeborultak a kommunistákkal (MSZP-SZDSZ) már megtagadták a kettős állampolgárság megadását az egyazon nyelvet beszélő testvéreinktől.
Most pénteken csak pár százan voltunk, de nem is a létszám volt a cél, hanem a megemlékezés, a mindig és mindig szembenézés önmagunkkal, hogy mikor nem haladunk jó irányban, miben mulasztottunk. Voltak itt idősebbek, akik 37 éve bátran részt vettek a Nagy Erdély tüntetésen, de fiatalok, középkorúak is jócskán megtöltötték a nézőteret, tiszteletüket adva a határon túl rekedt magyar kisebbségeknek. Ami különösen megható volt, hogy az egykori falurombolás elleni molinók, plakátok hatalmas másolatait fiatalok tartották a magasba a múzeum lépcsőjén, így az ötletgazda Huth Gergely gyerekei Zsanna és Bálint, azoknak a barátai és a nemzeti érzelmű szülők gyerekei. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy mit jelent, hogy miként és mire nevelik a szülők gyerekeiket, unokáikat. Ugyanis a múlt történelmét, a trianoni tragikus békediktátum következményeit kötelességünk átadni az utódainknak.
De mi is történt valójában 37 évvel ezelőtt Romániában? Feleségemmel 1981-ben másodszor jártunk Hargita megyében, az Árpád-korabeli Siklódon, rokonlátogatáson. Hazafelé tartottunk Etéden, Küsmödön, Kőrispatakon át Bözödújfaluig, amikor a templom előtt a földes úton egy ember integetett. Kiderült, hogy a templom lelkésze volt és arra kért bennünket, hogy elvinnénk-e őt Csókfalvára a templomhoz, mert előreláthatólag ott fog majd tovább szolgálni. Természetesen igent mondtunk és bepréseltük őt a Fiat 500-as gépkocsinkba. Akkor panaszolta el a tiszteletes, hogy a több száz éves falujukat a románok el akarják árasztani vízzel, a lakosságot kitelepítik, az ingatlanaikra potom árat ajánlanak. Nem hittük el, hogy ezt bárki meg merné tenni a XX. században. Sajnos ez az információ pár év múlva valóság lett. Akkor arra gondoltunk, itt a Kárpát-medencében bármi megtörténhet.
Az Erdőszentgyörgytől mintegy öt kilométerre, a Küsmöd-patak partján fekvő Bözödújfalut 1988-ban aztán elárasztották egy víztározó építésének befejezésével. A falut a Bözödről a Küsmöd-patak völgyébe települt családok alapították, első okiratos említése 1566-ból származik. A település különlegességét vallási sokszínűsége adta: száz évvel ezelőtt az alig 700 lelkes faluban katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos hívek is voltak.
A falu két templomával együtt teljesen víz alá került, lakosai elköltöztek. Mindössze 12 ház menekült meg az elöntéstől. Az egykori falu emlékét márványtábla őrzi, amelyen a lakosok neveit és a falubeliek felekezeti hovatartozásának szimbólumait tüntették fel.
„A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma”
– olvasható az 1995-ben Sükösd Árpád emelte emlékművön.
Az erdélyi falurombolás ellen nemcsak azért tüntettek 1988-ban másfél százezren a Hősök terén és milliók a tüntetőkkel együtt érezve, hanem azért, mert ez magyar szembenézés is volt. A kommunizmus 40 éve alatt azt hazudták nekünk a történelem könyvekben, az iskolákban, a rádióban, a televízióban, hogy Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján már alig élnek magyarok. Sőt, az egykori iskolaigazgatóm az ötvenes években tagadta, hogy magyarok élnek Székelyföldön. Miután én ellentmondtam, kaptam egy igazgatói megrovást. Nos, nem véletlen, hogy egy évvel a nagy erdélyi tüntetés előtt, 1987-ben a lakiteleki nyilatkozat világosan összefoglalta a Kádár-rendszer alatt élő magyarság bajait, miszerint:
,,A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe."
Ezért volt nagy jelentősége, hogy a magyarok gerince ismét kiegyenesedett, 1956 után megint szembe mertek nézni a diktatúrával, félelmet nem ismerve. Újból keresték az identitásukat és meg akarták ismerni több mint ezer éves valódi történelmüket, aminek elszakíthatatlan része volt Erdély. Világossá vált, hogy a román diktátor, Ceausescu el akarja pusztítani az erdélyi magyarságot. Bármennyire is véres volt a kommunisták szellemi s fizikai diktatúrája a Rákosi és Kádár-rendszer alatt, a magyarság soha nem felejtette el a határon kívül rekedt testvéreit. Az 1970-es évektől kezdve könnyebben lehetett utazni a szocialista országokba, emlékszem, akik Erdélyben jártak, s jöttek hazafelé, a kocsijuk elejére fenyőfa gallyakat fontak. Ez volt a jelzés, hogy nem felejtünk el Erdély! Ezért fontos történelmünk egy-egy jelentős mozzanatára emlékeznünk, mert ma is hajlandók vagyunk elfelejteni olykor, vagy igyekeznek elfeledtetni azt, hogy magyarok vagyunk és tizenöt millióan kulturálisan, anyanyelvünkben összetartozunk.
Nemrég kezembe került Nyirő József, Az én népem című könyve, aki a legdrámaibban írta le az erdélyi, székely magyarság sorsát. Ezt írta regénye mottójául:
„Avégett vagyunk a földön, hogy egymást megismerjük, szeressük és ezáltal boldoguljunk.”
És ez a mottó több lett mottónál, olyan test és vér viszonyban van az egész regénnyel, mint egy jó prédikáció a textussal. Papp Béla református lelkész ezt írja 1936-ban a Nyirő könyvről:
,,Zordonabbul és mégis megbékéltebben, megrázóbban és megnyugtatóbban még nem rajzolta meg soha senki a magyar kisebbségi élet sorsát, mint Nyirő József Az én népem-ben. A székely falu tengernyi verítéke és gyűszűnyi öröme, a havasok zord lehelete és kibeszélhetetlen szépsége olyan közel jön ahhoz, aki olvassa, hogy a második fejezettől kezdve nem tehet mást az ember, mint sír a sírókkal, és örül az örülőkkel. Botár Béla hősiessége, Mester Miklósnak, a nosztrifikálatlan diplomájú orvosnak a meghasonlott élete, Sala Daninak, a román nyelven nem boldoguló diáknak tragikus halála egyaránt olyan mélyen emberi, hogy az ember elfeledkezik arról, hogy regényt olvas, és lenyűgözi az érzés, hogy maga az élet mered elé. És ez a könyv mégsem gyűlöletre, hanem szeretetre fakaszt. Mire a végére érünk, már nem tudunk haragudni a román prefektusra, aki majdnem halálra kínoztatta a református papot, a renegát tanítóra, aki elárulta fajtáját. Az embersorsot mélységeivel és magosságaival kevesen tudták olyan teljesen értékelni, mint Nyirő József. Mintha Az új földesúr naív melegsége és Az elsodort falu zord realizmusa összeölelkeznének benne. Cinikus intellektuelek talán túl érzelgősnek fogják bélyegezni a regényt. Mi a magyar sors feltörő énekének: jeremiád és zsoltár arról, ami van s arról, ami lehetne. Aki tisztán akarja látni ezt a sorsot, olvassa el Az én népem-et".
- írja Pap Béla református lelkész, a Magyar Út felelős szerkesztője. Nem véletlen, hogy a románok mai napig nem akarják megengedni, hogy Nyirő Józsefet eltemessék tisztességgel ősei földjébe, Székelyzsomboron.
A román és a magyar nép több mint száz éve csak nem tud kiegyezni. Vagy nem a népek, hanem csak a politika nem akar egyességre jutni? Nem tudom. Holott mi eddig csak adtunk a románoknak. Nemcsak területet, országrészt, értékes építészeti műemlékeket, fejlett gazdaságot, hanem a magasan képzett lakosaival kultúrát, tudást, műveltséget, tartást, emberséget. Mi soha nem bántottuk a románokat, nem rövidítettük meg őket, nem vettünk el tőlük semmit, tiszteltük hagyományaikat, vallásukat, a kor nemzetiségi politikája nem volt rosszabb, mint más európai népeknél. A románoknak, úgy ahogy más magyarországi nemzetiségnek is, helyük volt a magyar országgyűlésben. Sőt, a magyar kisebbség politikája felvilágosultabb volt, mint bárhol, máshol. Aki mást mond, az hazudik, vagy elfelejtette a múlt történelmét.
Keresni kell tehát a kapcsolódási pontokat. Máthé Áron történész erről is beszélt. Ezért volt jelen s tartott előadást a mostani emlékezésen Tőkés László református püspök, a Temesváron kirobbant romániai forradalom ikonikus alakja. Akkori tiltakozása nem csak az erdélyi magyarokért szólt, hanem a románokért is, akiket ugyanúgy elnyomott a ,,professzor"asszony Elena és Nicolae Ceausescu féle kommunistának becézett diktatúra. De Zétényi Zsolt ügyvéd jelenléte, beszéde - az igazságtételi törvény megalkotója- is megerősített bennünket, hogy az elszakadt országrészek kisebbségben élő magyarjaiért mindig és mindenkor ki kell állnunk, mivel az összmagyarság részei ők is.
Vezető kép: A kommunizmusban elárasztott Bözödújfalu újjáépített temploma, az Összetartozás temploma a felszentelés napján a bözödújfalusi tó partján 2024. augusztus 3-án. Bözödújfalu 30 éve került víz alá, a vízből kimagasló templomtorony két évtizedig a falurombolás jelképe volt. A 2014-ben leomlott templomot most közadakozásból építették újjá.
MTI/Kiss Gábor
