Sátán, haza!
A sátán legnagyobb trükkje, hogy elhitette: nem létezik. Ám ez csak az egyik nagy trükkje; a másik, hogy mindeközben el kell érnie minél több embernél, hogy önszántukból válasszák őt. Az ugyanis számára az igazán nagy győzelem, amikor egy lélek a saját szabad döntéséből kárhozik el, ahogy Faust tette. Mindenesetre addig is terelgeti abba az irányba, démonizálja, akit csak tud. Erről beszélni a nyilvánosságban viszont nem veszélytelen, mert a röhögőkórus mindig ugrásra kész. Pedig időnként érdemes kimondani meredek dolgokat, mint például 36 évvel ezelőtt, amikor Orbán Viktor leszögezte, hogy „Ruszkik, haza!”. Még a jobboldaliak is húzták a szájukat, hogy ez túl erős, ezt nem szabadott volna, jaj, mi lesz ebből… Aztán az lett belőle, hogy a ruszkik hazamentek.
Amikor a valószerűtlennek tűnő valóságról beszél valaki, az megdöbbenti a konformistákat, ám aztán van úgy, hogy a megdöbbentő szöveg később már nyilvánvalóvá válik. 1989-ben valószerűtlennek tűnt, hogy a szovjet hadsereg kivonuljon Magyarországról, pedig az igény legitimitásához nem férhetett kétség, és mint azóta kiderült, valójában annak nem volt már realitása, hogy az összeomlás szélére sodródott Szovjetunió még végtelen időkig finanszírozza a katonai megszállásunkat.
Ennek a meglátásához azonban szem kellett, a kimondásához pedig akkor még bátorság.
Pont ezért kell kertelés nélkül kimondani a valóságos, de a többség által még körbefélt vagy körberöhögött dolgokat. Eleinte mindig kevesen vannak, akik ezt helyesnek tartják, és sokan, akik hitetlenkednek vagy gúnyolódnak, de az ilyen kimondások kellenek ahhoz, hogy a valóságos később nyilvánvalóvá is váljon.
Egykor nem volt nagy durranás a sátánt – vagy magyarabb nevén az ördögöt – emlegetni, mindenki tudta, hogy létezik, és azon dolgozik, hogy az isteni teremtés művét elrontsa. Azóta az ember elképesztően felvilágosodott, és már erősen próbál nem hinni semmiben, ami nem kézzelfogható és megszámolható, csakhogy ettől a felvilágosodástól az ördög nem változott meg. Sőt, talán még köze is volt hozzá, hiszen a legnagyobb trükkje, hogy elhitesse: nem létezik, ezzel sikerült. Ha valaki manapság megemlíti a sátánt és az ő tevékenységét, akkor vagy hülyének nézik, vagy megbotránkoznak.
Teljesen leköti a kognitív kapacitásukat, hogy elhangzik néhány erős szó, és onnantól már nem is képesek magára a közlésre figyelni.
Ábrahám Róbert emlegeti már pár éve, a celebekkel megtűzdelt, rendkívül befolyásos és kiterjedt pedofilhálózattal szembesülve pedig nem kétséges, hogy találkozott már az ördög legigazibb, legundorítóbb arcával. Nemrég Jeszenszky Zsolt vette fel ugyanezt a kesztyűt a nagy visszhangot kiváltott cikkével, amelynél sokan leragadtak a sekélyes félreértelmezésénél, holott elsősorban azt akarta elmondani, hogy a sátán létezik és munkálkodik, továbbá megüzente az édesapjának, hogy aggódik a lelki üdve felől. Jól látszanak a gúnyolódók és a hitetlenkedő materialista bölcsek, elragadó az elbizakodottságuk, amellyel bizonyosan állítják, hogy az anyagi világon túl nincs semmi; de mi van, ha tévednek? Ráadásul alighanem kisebbségben vannak.
Addig tart az ördögi siker, amíg nem jön a nagy reccs
Istenem, micsoda röhögés támadt, amikor Kásler Miklós azt mondta néhány éve, hogy a tízparancsolat betartásával sok betegséget meg lehet előzni. Természetesen azt is kiforgatták azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak szöveget értelmezni. A tízparancsolat egyes pontjainak megszegései a bűnök, és a bűnöknek olyan a természetük, hogy rendszerint egyik hozza magával a következőt. Tehát minél többször és minél gyakrabban akasztjuk meg a csábító bűnspirált, annál több esélyünk van a lelki és ebből kifolyólag a testi egészségre. Ezt is alátámasztja az orvostudomány azzal, hogy a betegségek jelentős része pszichoszomatikus, azaz lelki eredetű.
Minden egyes bűn a sátán icipici (vagy nagyobb) győzelme, míg minden kitartó ellenállás a Teremtőé és az általa teremtett emberé, ahogy az őszinte bűnbánat is. Az egymásból eredő bűnök viszont belepörgetik az embert abba a spirálba, amelyből aztán egyre nehezebb a visszatérés, mert egyre több alázatot, sőt megalázkodást igényelne, amit a mind jobban felágaskodó hiúság már nem enged.
Ezek a bűnre csábítások, ez a kevélység és ez a hiúság a sátán és a démoni világ kísértései.
Ha pedig meghajolsz a sátánnak, akkor zsebre tett. Onnantól neki szolgálsz, mert megszegted a legfontosabb, első isteni parancsolatot. És semmit sem ad ingyen, végül mindig benyújtja a számlát. Beleűzi a hiúságra, kevélységre, bűnre kapható embert a dopamintüskék hajkurászásába, egészen a megreccsenésig. Látható például a meta-intellektuálisnak maszkírozott műveletlen szektavezér, aki népszerűbb és sikeresebb, mint valaha, vagy a manöken pártvezér, aki életében először sikeres a saját mércéje szerint, de a tombolásuk során a szemünk előtt torzul szét a személyiségük; egészen addig, amíg a valóság és az önkép közti feszültség már nem tartható, és akkor jön a nagy reccs. Ez az ördögi elveszejtés egyik módja, de természetesen nemcsak vallási fogalom van rá, hanem modern tudományos is: nárcisztikus összeomlás.
Újra és újra le kell győzni
Krisztus nem véglegesen győzte le a sátánt, hanem megmutatta nekünk, hogyan kell legyőzni. Attól, hogy megváltotta a bűneinket, nem szűnt meg a bűnre csábítás, és a szabad akaratot sem vonta vissza, tehát a mi döntésünk, hogy az isteni vagy az ördögi úton próbálunk járni.
A sátán jön kísértésekkel, jön emberfeletti befolyást kínálva, jön hiúságlegyezgetéssel (az is ide tartozik, amikor nagyon Jó Embernek képzeled magad), és ha bárhol bedőlsz neki, akkor közelebb kerülsz ahhoz, hogy neki szolgálj.
Nem lehet végleg megtörni, csak újra és újra megküzdeni vele. Különösen egybecseng ez a kommunizmussal, amely néha átcsomagolva, néha a legeredetibb változatában jön vissza, de mindig visszajön, sikeresen kísért, és ahol hatalomra jut, földöntúli gonoszságot valósít meg. Azzal is visszatérően meg kell küzdeni, mindig kimondva a valóságot.
