Akinek tizennégy nap szabadság jutott - három éve, hogy nincs közöttünk Wittner Mária

Három éve, hogy meghalt Wittner Mária szabadságharcos. Személyiségének, lényének emléke még nagyon közeli, lassan azonban el kell kezdenünk újra és újra feleleveníteni emlékét, hiszen máris vannak, akik sosem hallottak az életéről. 

217-szer meghalni

A történelem különös fintora Wittner Máriára halálának évfordulóján emlékezni, hiszen életének meghatározó időszaka volt az a 217 nap, amelynek minden egyes pillanatában a halált várta. A halált, amely ott sikoltott minden egyes ajtónyikordulásban, miközben rabtársait elvitték mellőle. Igen, a halálraítélt Winnter Mária és társai több mint kétszáz napig várták, hogy beteljesítsék rajtuk az ítéletet, egyikük sem tudta, ki mikor kerül majd sorra. Végül csak Wittner Mária maradt, akinek 217 a siralomházban a halált várva eltöltött nap után életfogytiglanra változtatták az ítéletét. Koltay Gábor filmrendező visszaemlékezésében fogalmaz úgy,

Ebbe bárki más könnyen beleőrült volna. Talán egy Wittner Mária által írt vers mindennél jobban visszaadja, ahogy ezek a fiatal lányok várták és viselték a kivégzést, a kommunista hatalom, a proletariátus elégtételét a csak szabadságra vágyó, lázadó magyarokkal szemben.

A HALÁLRA ÍTÉLT LÁNY

Vigyázz a hajamra, hóhér.
Vigyázz a hajamra hóhér
csak most fésülködtem
nem akarok kócosan menni
az Úr elébe.

Vigyázz a hajamra hóhér,
most nagy útra megyek,
hol megszűnik minden, mi földi
s elhagy az emlékezet.

Siess, hóhér, de vigyázz
a hajamnak ne árts,
méltón akarok menni
a társaim után.

A hajamra vigyázz, hóhér,
többé már nem fésülhetem,
éltem tükre elhomályosul,
kioltja fényét hóhérkezed.

Hosszú útra megyek, hóhér,
odaát várnak már társaim.
Éltünk közös szent harca
holtunkban is összefűz.

Wittner Mária életének meghatározó időszaka volt ez, hiszen több interjúban, visszaemlékezésében is megfogalmazta, mennyire igyekszik megérteni és elfogadni, hogy miért éppen ő menekült meg a hóhér kötelétől. Mindenesetre szent küldetéséül választotta, hogy nem engedi feledésbe merülni kivégzett rabtársainak emlékét. 1970-ben ezzel a gyötrő, önmagát is vádló gondolattal, céllal lép ki a börtön kapuján. Elengedhették volna már 1963-ban is, az első amnesztia idején. Nem tették. Mindenesetre ott állt szellemileg, testileg és lelkileg meggyötörten a börtönkapuban egy nő, akit még leányként börtönöztek be, és akinek a története, ahogyan Magyarországé, egészen másképp is alakulhatott volna.

A remény forradalma

Wittner Mária nem könnyű családi háttérrel, de az apácák segítségével vágott neki ifjú életének, és mivel máshol nem talál munkát, elszegődött házvezetőnek egy családhoz. 1956 október 23-án éppen egy kirándulásból térnek haza, amikor a Margit hídon szembejön a tüntetők forgataga. Wittner Mária kíváncsi, így nem tér vissza a családdal a biztonságos lakásba, hanem a tüntetőkkel tart. Onnantól tizennégy napon át vesz részt a forradalom és szabadságharc eseményeiben, többek közt lőszert szállít a harcoló egységeknek. Tizennégy napot tölt a szabadság reményének mámorában, és kegyetlenül megfizet érte. Épp csak az életét nem veszik el a szovjethű, nemzetgyűlölő kommunisták.

Wittner Mária befejezetlen története a „mi lett volna, ha…” vágyképe, hogy egy fiatal lány és társai kivívják a nemzetük függetlenségét, felszámolják az ÁVÓ-t, hazaküldik az orosz csapatokat, demokratikus választást írnak ki, és élik onnantól a dolgos, de szabad mindennapokat. Modoros történészek mindig óva intenek attól, hogy az olyan kérdéseket, mint például a „Mi lett volna, ha…?”, feltegyük. Wittner Mária esetében ugyanakkor jogos feltenni ezt a kérdést, ugyanis az ő, és minden lázadó fiatal fejében akkor, 1956 októberében és novemberében ez a kérdés éget. Azaz, akkor még jelen időként, hogy „mi lenne, ha…?”. Mi lenne, ha tényleg kivívnánk a szabadságot? 

A szívekben élt a szabad Magyarország

Ez ellen a remény ellen, a lelkekben továbbélő másik, szabad Magyarország ellen küzdött a kommunista hatalom 1956-tól fogva végső kimúlásáig folyamatosan. Letartóztatásokkal, kivégzésekkel, munkatárborral, megfigyeléssel, zsarolással, propagandával. Ezért kellett Wittner Máriát hanem nem is megölni, de meggyötörni, eldugni a fény elől, az emberek elől, mert ő ott, 1970-ben a börtön kapujában még mindig a „Mi lett volna, ha…” megtestesítője volt. Az eszméé, ami túlélte a börtönt, a halálvárást, és ki tuja, miért és hogyan, de a kivégzést is. Még akkor is, ha Wittner Máriának akkor folytatnia kellett valahogy a megkezdett fiatal életét, valahonnan újra kellett kezdenie egy végtelenül ellenséges közegben. A börtönbüntetése bizonyos értelemben a rendszerváltásig eltartott. Onnantól a száját már nem foghatták be, de ettől még tovább mocskolhatták azok, vagy azok örökösei, akik halálra ítélték. Bizonyos értelemben Wittner Mária egész életét tekintve abban a tizennégy napban volt igazán szabad. 

Wittner Mária elégtétele

Ez a világ nem volt elég jó, elég becsületes és önkritikus, sőt máig sem az, hogy Wittner Máriának méltó igazságot tudott volna szolgáltatni. De a valódi hősök nem is szorulnak rá.

- ezt még Ferencz Orsolya mondta róla egy emlékkonferencián. Így, ebben volt az ő elégtétele. Szép lenne, ha egyszer boldoggá avatnák.