Mi hiányzik a magyar gyermekvédelemből?
Rengeteg elkötelezett ember küzd sikeresen a gyermekekért, de irántuk valahogy nem érdeklődik annyira az ellenzéki propaganda.
Fotó: Kovács Attila
Nagyon kellemetlen olyan szakmákról írni, amelyekben az ember évtizedeket dolgozott és pontosan tudja, hogy az milyen valójában és természetesen azt is, hogy mennyire hamis a társadalomban az arról élő kép. A gyermekvédelem is ilyen, az átlagembernek, de különösen a nagypofájú álértelmiségieknek a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy valójában milyen problémákat kell itt megoldani.
Már nem mesélem a gyermekvédelemben átélt élményeimet, mert az ép elme egyik fontos feltétele, hogy az ember nem idézi fel magában azt, hogy a szülők mit képesek tenni a gyerekeikkel, ahogy azt sem, hogy felnőttek mit képesek tenni gyerekekkel. Azt meg különösen nem, hogy a gyerekek mit tesznek néha egymással. És persze nem mesélem azért sem, mert senki nem akar igazán hallani ezekről a tapasztalatokról és főleg nem szeretné azt megtudni, hogy miért történik meg mindez újra és újra.
A gyermekvédelem pontosan annyira jó, mint amilyenné a benne dolgozó emberek tenni tudják
Először is ki kell azt mondani, hogy pszichopaták mindenütt vannak. Azok a bűnözők, akiknek hajlama van a gyermekek és a fiatalkorúak bármiféle kihasználására, azok alapvetően a gyerekvédelembe épülnek be, hová máshová? Teljesen mindegy, hogy ez tudatos választás, vagy csak a gyenge jellem, az elhivatottság hiánya és a lehetőség csinál valakiből olyan gazembert, aki rabszolgaként használ ki gyerekeket és neveli őket kihasználható felnőtté a gyermekvédelmi rendszer berkein belül. Ez a bűn, ez a szubkultúra létezik. Aki egy kicsit is ismeri a valóságot, az tudja, hogy egy zárt rendszeren belül mennyire meghatározó egy vezető személyisége. Aki volt katona, az tudja, hogy miként volt képes egy századparancsnok személyisége elviselhető hellyé tenni a laktanya egyik emeletét, egy másiké pedig földi pokollá egy másikat. A jó embereknek mindig nehezebb a dolga.
A gyermekvédelem legnagyobb terhelése az, hogy ez nem az az emberrel foglalkozó társadalmi alrendszer, ahol már az is sokat segít, ha nem rontunk tovább a helyzeten. A gyermekvédelemben elvileg pont annyira kellene a rászoruló gyermek mellett lennie egy jószándékú felnőttnek, mint amennyire az egy normálisan működő családban van. Sajnálatos módon valahogy a társadalmunkban nem található még sok ezer olyan ember, aki a saját élete mellé még életvitelszerűen felvállalja néhány rászoruló gyermek napi életének érzelmi és értelmi menedzselését. Teljes felelősséggel, szeretettel, úgy, ahogy egy jó szülő. Sok-sok ezer gyermekek mellett dolgozó és számtalan más feladatot is ellátó szakemberektől kérjük számon ezt az elkötelezettséget, ami természetesen megfizethetetlen és ezért egyetlen társadalom sem fizeti meg. A jó embereknek mindig nehezebb a dolga és pont annyi ideje van, mint egy érdektelennek, egy kiégett, semmivel sem törődő megúszósnak, vagy egy gazembernek. Rengeteg jó szakember dolgozik, de háromszor ennyi kellene belőlük. Ez nem pénzkérdés. Egyszerűen nincs elég valódi segítő a társadalmunkban, olyan mély szociológiai okok tömege áll emögött, beleértve a történelmünk elmúlt nyolcvan évét is, amelyekkel eddig nem sikerült megbirkóznunk.
A nyugati civilizáció minden országának gyermekvédelmi rendszerei hasonló mélységű nehézségekkel küzdenek, ez akkor is így volt, amikor a jóléti állam a csúcson volt. A válságot csak fokozza az, hogy nálunk is a többségi társadalomtól nagyon eltérő kultúrákból kerülnek gyerekek nagy számban a gyermekvédelmi rendszerbe, általában már olyan traumák után, amelyeket a normalitásból meg sem lehet érteni.
Mindenki felteheti magának a kérdést, milyen feltételek mellett vállalná el, akár csak egy hátrányos helyzetű gyermek napi szintű mentorálását? Oktatási szünetekkel, mentális problémákkal, születésnappal, az összes szülői feladattal, a szükséges empátiával, ami pótolja a családi, szülői szeretet. Minket szerencséseket a szüleinken kívül, a nagyszüleink, a nagynénik és nagybácsik, idősebb unokatesók is szerettek és óvtak, és a kortárs csoportjaink is stabilak és “normálisak” voltak. A rendszernek ezt a családi összefogást kellene pótolnia valahogy. Ne áltassuk magunkat, ezt semmiféle állami gondolkodás nem tudja megadni, ez egy másik szint.
A címben feltett kérdésre igen kényelmetlen válaszom van. A gyermekvédelmi rendszerünkből azok a jóemberek hiányoznak, akik főállásban és teljes műsoridőben kérik számon a jóemberkedést azokon az embertársaikon akik tényleg csinálnak valami hasznosat. Azok a jóemberek hiányoznak a rendszerből, akik az össze olyan embert lelkesen védik, akik tökéletesen tisztában vannak a jogaikkal, de a kötelességeiktől nagyon rugalmasan tudnak elszakadni. A gyerekvédelemből azok hiányoznak, akik azokat a felnőtteket mentik éppen, akik a saját akaratukból teszik tönkre magukat. Továbbá azok, akik mindenki másnak a jogaival, sorsával foglalkoznak, akiknek a bajai kellően messze vannak az országunk határaitól kifelé. És persze azok, akik hisztériával burkolnak be minden problémát, állandóan világmegváltást követelnek, de egyetlen fontos részletet sem értettek meg soha még.
Illetve persze pont ők nem hiányoznak, hiszen ők szívják el a társadalom energiáját mindenféle ideológiai marhaságokra és teszik lehetetlenné, hogy bármiféle valódi beszélgetést folytassunk a valódi problémáinkról. Sajnos a növekvő jólét egyik következménye, hogy az emberek már nem vállalnak el például szívesen olyan segítő munkákat, amelyeket semmiféle technológiai fejlődés, mesterséges intelligencia, robotizáció nem tehet könnyebbé. A saját szakmai és élettapasztalatom alapján nem kárhoztatok senkit azért, mert nem választ olyan szakmát, amely teljes elhivatottságot kíván. Azért sem, ha kiég, vagy belefárad ebbe. De az nyilván mindennek az alja, ha valaki kihasználja a rászoruló gyerekeket, illetve eltűri azt, hogy körülette emberek ilyesmiket tegyenek. Csakhogy a valóság káoszában, például egy nagyon problémás fiatalokkal teli zárt intézmény mindennapjaiban szinte semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér. Kívülről lehetetlen pontosan megítélni a viszonyokat, de nagyon könnyű ítélkezni.
Emlékezzünk arra, hogy az ellenzék annak idején mindent megtett azért, hogy a hatóságoknak ne legyen törvény adta joga vizsgálódni a gyermekvédelemben dolgozók körül is, felmérni például az életvitellel kapcsolatos kockázatokat. A jelenlegi ügy pedig azért indulhatott el, mert a törvények ennek lehetőségét megteremtették. Magyar Péter és Dobrev Klára (és elvbarátaik) most persze egészen elképesztő gátlástalansággal próbálnak meg, a gyerekek jogait a lehető leglazábban kezelve, politikai hasznot húzni a Szőlő utcai, egyébként bűncselekményeket elkövető fiatalkorúak számára fenntartott intézmény ügyéből. Két, a kommunista eredetű legfelső kasztba tartozó kiváltságos ember, akikről bizonyosan tudhatjuk, hogy a leghalványabb fogalma sincs egyiknek sem a társadalom alsó öt százalékának sorsáról.
Egyébként itt is jelzem, hogy a gyermekvédelmi rendszer önkéntesként örömmel lát minden gyermekek iránti szeretettel átitatott liberális megmondó embert, influenszert, értelmiségit. Mármint azokat ugye, akik hajlandóak megkockáztatni egy esetleges átvilágítást, háttérvizsgálatot.
