Árulók pedig voltak és lesznek
Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf a bécsújhelyi börtönben (Madarász Viktor festménye)
Az árulásnak sok fajtája van, de a magyaroknál a legsúlyosabb, ha valaki a hazáját, a nemzetét árulja el. Ezt az árulást sem a jelenkor, sem az utókor nem bocsátja meg. Most, hogy tanulmányozom a Hunyadiak történetét, élesen bontakozik ki, hogy az akkori királyi Magyarországon kik voltak azok a főurak, akik a haza oldalán álltak, akik életüket is feláldozva hajlandók voltak az ellenség ellen - a törökök- megvédeni országukat és kik voltak azok, akik a hatalom megszerzése érdekében cselszövéssel, pártütéssel, akár az ellenséggel is szövetkezve elárulták országukat.
A Hunyadiak korában, a középkor végén és a reneszánsz hajnalán nemcsak a Kárpát-medence területének, népének, az ősi birtokok védelme volt csak a tét, hanem a hagyomány, a kultúra és a kereszténység megőrzése lett a legfőbb cél. Már akinek! Mondhatnák azt, hogy a jobbik, a nemzeti oldal harcolt a balliberális oldal, az idegenszívűek ellen, mint manapság? Nem.
Az árulás a legnagyobb veszedelem
A fenyegető oszmán birodalom terjeszkedése ellen, a hazáját, a kereszténységet védő, konzervatív oldal harcolt egyszerre a török és az ármánykodó, globalista, külföldi befolyásnak is teret engedő oldallal szemben. Ennek ékes példája volt az 1400-as években a magyar főurak szemben állása, az egyik részről a Hunyadiak, a Szilágyi Jánosok, Vitéz János püspök s Szécsi Dénes bíboros küzdelme a Cilleiék, Garaiék, Pálócziék és Ujlakiék ellen. Az utóbbiak, modern kifejezéssel a ,,hajlandók” támogatták azokat az erőket, amelyek az idegen, külföldi befolyást erőltették volna rá a magyarokra, sőt, akik nem vették komolyan a török veszedelmet. Amíg Hunyadiék fegyverkeztek, felkészültek a török elleni harcra, harcoltak a haza védelméért, addig Cilleiék vissza tartották fegyveres erejüket, nem küldtek katonákat az iszlám invázió megakadályozásáért, inkább készültek a kormányzásra, bármi áron. Mekkora a hasonlóság a mai helyzethez? Nos, folytatva a történetet. Hiába volt 1456-ban a Nándorfehérvári győzelem, később Hunyadi Mátyás királlyá koronázása, a törökök elleni dicső hadjáratok, ha halála után (1490) meggyengült a Magyarországot védő központi hatalom az urak, az egyházi méltóságok viszálya miatt, ami végül elvezetett az 1526-os végzetes mohácsi vereséghez.
Innen egyenes volt az út az árulások sorozatához, Zrínyi Miklós elárulásától, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc kivégzésétől, a labancok és a kurucok szembenállásáig. A Habsburgok iránti ellenszenv, a Rákóczi -féle felkeléstől az 1848-49-es szabadságharcon át az 1867-es kiegyezésig mind-mind megmutatta, hogy Magyarország története nem szólt másról, mint a megmaradásról vagy az ország elveszejtésről, a magyarok elpusztításáról. Ebben komoly bűnök terhelik az akkori uralkodó osztály áruló tagjait, akik rendre feláldozták a magyar érdekeket saját jólétükért. Meg kell hagyni, -egy fanyar megjegyzéssel-, hogy a hazafiak és árulók száma több száz évre visszatekintve viszonylag egyensúlyban volt. Sőt a haza védői, hősei mindig többen voltak. Akárcsak most.
De a külföldről befolyt vesztegetési pénz mindig több volt s ahhoz elég, hogy legyen elég, ha csak egy maroknyi hazaáruló. Gondoljunk csak gróf Károlyi Mihályra, amikor laza mozdulattal átadta a hatalmat egy szűk, erőszakos rétegnek, az alig támogatott kommunistáknak, galileistáknak, így Kun Béláéknak, Szamuely Tiboréknak. Persze nem ingyen. Az orosz bolsevikoktól, a Lenin által pénzelt magyar kommunistáknak volt elég pénze, milliói, hogy a sértett Károlyit további árulásokra bírja. De ez nem volt elég. A magyar érdekeket semmibe véve a megbukott miniszterelnök tárgyalt a szerbekkel, akár Baranya vármegye átadásáról is, sőt a cseh Benessel is egyezkedett a felvidék további területeinek átadásáról, csakhogy Magyarországnak ártson és ne legyen rend az országban. Ilyen magyarjaink is voltak.
Számtalanszor leírtam, hogy a szabadkőműves , kommunista Károlyi Mihálynak és a bolsevista Tanácsköztársaság maroknyi szociáldemokratáinak, kommunistáinak, Bőhm Vilmostól Kun Béláig, a Lenin fiúkig köszönhetjük, hogy a trianoni békediktátum ekkora terület-és lakosság vesztéssel sújtotta Magyarországot. De ha már Benest is megemlítettük. Az utódállamok közül, Csehszlovákia létrehozója szabályosan örült a behódolóknak, a magyar árulóknak. A második világháború veszteseként mindenhol büntették a magyarokat. Délvidéken a szerbek magyarok elleni népirtása, a románok bosszúállása a székelyeken, az erdélyieken és Felvidéken a Beneš-dekrétumok.
Az 1945-ben újjá alakult Csehszlovákia, törvényhozás és államigazgatási-közigazgatási szervek nélkül jött létre és kezdett „működni”, 1945. május 8-a után. Edvard Beneš elnök volt az egyetlen „csehszlovák intézmény”, aki gyűlölettel telve büntette a németeket, a magyarokat, a ruszinokat, a kisebbségben élőket. Pedig 1938-tól hazatért magyar területekkel a magyar lakosság nem tett mást, mint újra otthon érezhette magát szülőföldjén, ahol ősei ezer év óta éltek. Ezt büntették a nagyhatalmak bábáskodásával az újdonsült, újjászervezett antant kisállamok politikusai. Árulóink itt is akadtak, sőt olyanok is, akik támogatták az úgynevezett Benes dekrétumokat. Benes Csehszlovákiát elnöki dekrétumokkal kezdte irányítani, jogilag megalapozni. A kiadott dekrétumait, később – miután már lettek képviselők és törvényhozás – mind a prágai, mind a pozsonyi parlament, változtatás nélkül kiadta, parlamenti rendeletekként, törvényként, vagy alkotmánytörvényként.
Miért beszélünk róla? Mert a szlovákok a második világháború után nyolcvan évvel és a Szovjetuniótól való elszakadás, a rendszerváltás huszonhatodik évében a Benes dekrétumokat újra élesítették. Összesen 143 dekrétumot szoktunk emlegetni, ezek közül 13 közvetlenül érintette a német és magyar kisebbséget. Ezen jogszabályok alapján szabadult meg Csehszlovákia a német kisebbségtől és fosztották meg a magyarokat csehszlovák állampolgárságuktól, vitték el őket kényszermunkára Csehországba (ez volt a deportálás), nevezték őket háborús bűnösnek (kollektív bűnösség, csupán a magyarságuk miatt) és fosztották meg mezőgazdasági- és ingatlan tulajdonuktól (konfiskáció). A Beneš-dekrétumok hatása a felvidéki magyarokra, az 1945-1948 közötti időszakban: Csehszlovákia 1945-ös újjáalakulását követően, bezárták a magyar iskolákat, amelyek csak 1950 szeptemberétől nyíltak meg ismét Csehszlovákiában. Addig a magyar gyerekeknek szlovák iskolába kellett járniuk.
Elindult az országon belüli „áttelepítés”: a magyarokat Csehországba deportálták, több mint hatvan ezer embert. 200 ezer magyarnak elvették a földjeiket, házaikat és erőszakosan áttelepítették Magyarországra. A kommunista Szlovákiában -e közben kirakat pereket rendeztek ezrével azok ellen – mint Esterházy János, Duray Miklós-, akik ki mertek állni a magyarok, a kisebbség jogai mellett. De úgy látszik a Szlovákiában élő magyarságnak nem ért végett a kálváriája. A Szlovák Földhivatal és a Szlovák Erdőgazdaság, 2018-tól elkezdte a Beneš-dekrétumokra hivatkozva, átírni, államosítani azokat a Pozsony környéki földeket, amelyeknek nem volt rendezett tulajdonviszonyuk, de bizonyíthatóan magyar, vagy német tulajdonban voltak a háború utáni években.
Ezt azzal magyarázzák, hogy ezekre az ingatlanokra érvényes volt a benesi konfiskáció, csak a kataszteri hivatalban nem történt meg a pontos átírás. Ezt a hajdani elmaradást – adminisztratív hibát – most pótolták. Jelenleg több száz tulajdonosról és körülbelül 1.000 hektárnyi területről beszélhetünk. Amire mondhatnánk, hogy nem nagy ügy, majd a független szlovák bíróság igazságot tesz. Azonban 2025.december 11-én a szlovák parlament egy kormánypárti képviselő javaslatára módosította a büntető törvénykönyveket, miszerint büntetik azokat, akik bírálják a Benes dekrétumokat.
Az ominózus törvénymódosítás, a szlovák Btk 417f §-a:
„Aki nyilvánosan tagadja vagy megkérdőjelezi a második
világháború utáni békés rendet, amely a Csehszlovák Köztársaság vagy a Szlovák Nemzeti
Tanács képviselő testületeinek jogi aktusai alapján jött létre, hat hónapos szabadságvesztéssel
büntetendő.”
Mindezt a ma már barátinak mondható Szlovákiában történik, ahol működik a parlamentáris demokrácia, a sajtószabadság és a jogállamiság. Újra visszahozta az Európai Unió egyik tagállama a kollektív bűnösség fogalmát, a kisebbségek, jelen esetben a magyar nemzetiség elleni diszkriminációt. Pedig minden sérelmek ellenére végre a politikai párbeszéd, az együttműködés jól működik az Orbán Viktor által vezetett nemzeti kormánya magyarok és a szlovákok között Robert Fico szlovák miniszterelnökkel. Mi történik itt? Nem lehetne mégis az ezer éves történelmünket, sorsközösségünket újra objektíven átértékelni? Azzal nem lenne kevesebb a szlovák identitás.
Nagyszerű, hogy az örökké barátságtalan, gyanakodó szerbekkel is javult a viszony, köszönhetően a magyar miniszterelnöknek és Aleksandar Vucic szerb elnöknek. Mondhatni a két nép barátsága ebben a barátságtalan, veszélyekkel teli Európában kifejezetten gyümölcsöző. Az többször bebizonyosodott, hogy a jó szomszédság mindig többet hozott a konyhára, mint vitt. A vitás kérdéseket továbbra is csak a kölcsönös jó viszony ápolásával lehet rendezni. Ehhez nagyban hozzá járulhatnának a Felvidéken élő magyarok. Sajnos a közös gondolkodás, érdek az elmúlt évtizedekben széthúzássá terebélyesedett, árulások rontották az esélyeket. Nem véletlen, hogy a magyarok nincsenek benne a szlovák parlamentben, nem védhetik meg törvényesen jogaikat. Itt az ideje újra a Szlovákiában élő magyarok összefogásának, mint Duray Miklós idejében. Ez sokat segítene a fájó ügyek rendezésében.
Mindenesetre a szlovákok, akikkel több mint ezer éve együtt élünk, az Európai Unió tagjaként, mint civilizált kultúrnemzet, nem térhet vissza egy gyűlölettel terhes világba, ahol újjáéled a diszkrimináció, a megkülönböztetés. Látjuk mi történik a szomszédunkban Ukrajnában, ahol a kisebbségeiket, az oroszokat és a magyarokat kulturálisan és egzisztenciálisan elnyomják. Az anyanyelvi oktatást, a magyar és az orosz nyelv tanítását nehezítik, önazonosság tudatukat semmibe veszik. Mire jutottak az ukránok?
