Kultúrkeresztény kurzus
Mennyire volt keresztény a Fidesz kormányzása? Milyen hasznai és hátulütői voltak annak, hogy az eddigi kormánypárt keresztény-konzervatív erőként hirdette magát? Jól tette-e, hogy így csinálta, és tudta-e egyáltalán csinálni? Mennyire lehet bevinni a politikába a kereszténységet, és egyáltalán van-e ott keresnivalója? Ilyen kérdéseket is meg kell válaszolni a Fidesz leváltása és egy teljesen más kurzus hatalomba kerülése után.
Miért ne lenne helye a politikában a keresztény hitnek és vallásnak, ha a kommunista hitnek és vallásnak például mindenki szerint a politika az egyik fontos terepe? Európában még az ateista is keresztény – szól a közhelyessé csépelt mondás. A kultúrkereszténység valóban létező, méghozzá viszonylag tartósan létező jelenség, amelyben a tömegek nem vallásgyakorlók, sokan mégcsak nem is istenhívők, viszont szívesen élnek olyan módon, olyan szokások, viselkedésminták, olyan szellemi és anyagi körülmények között, amilyeneket a kereszténység rendezett be köréjük. Ez is több a semminél, mert így legalább látszólag fennáll a világunk.
A kultúrkereszténység viszont azt jelenti, hogy a világunk csak látszólag áll fenn, ugyanakkor okafogyottá vált. Miért maradna fenn a végtelenségig az az életmód, amelynek a teremtése már nem történik, amelyet már csak úgy hagytak?
Lopás, vagy a világunk pusztulása?
A szokás nagy úr, az akarat viszont még nagyobb. Megszokásból még elműködtetjük a világunkat olyannak, amilyen, de egyre kevésbé lesz olyan, amilyen volt, hiszen már nem törődünk az okával, hogy miért legyen olyan. Nem vesszük észre, amikor egyik fontos elemét engedjük el a másik után, és ahogy a Római Birodalom polgárai sem vették észre a birodalmuk megszűnésének pillanatát, mi sem fogjuk észrevenni azt a pillanatot, amikor a világunk már nem az lesz, amiként gondolunk rá, hanem valami teljesen más. Valami olyan lesz, amilyenné másoknak az akarata formálja, amíg mi csak lötyögünk az egyre szűkülő megszokásaink között.
A kultúrkereszténységre politikát alapozni ezért nagyon ingoványos talaj. Más kérdés, hogy nem nagyon látszik egyéb lehetőség azok számára, akik nem óhajtanak woke és iszlám hazát meg Európát. Pontosan tudjuk, hogy határozott keresztény üzenetekkel és elvárásokkal nem lehet politikai sikert elérni a nyugati világban, hiszen ki választaná az önfegyelmet a minden irányból részünkre kínálgatott kényelem helyett? A kultúrkereszténység ebben próbál valamiféle köztes megoldást kínálni. Ha valóban érdekli a több, mint kétmillió Fidesz-szavazón értetlenkedő többséget – ez az oka annak, hogy minden jogos erkölcsi ellenérzésük és gyakorlati kifogásuk ellenére, keresztény identitású emberek tömegei szavaztak a Fideszre ciklusokon át, még két héttel ezelőtt is, és minél erősebb ez az identitásuk, annál nagyobb arányban szavaztak rá.
Mert még mindig sokkal inkább elviselik a lopást meg a sumákolást, mint a világuk esetleges elpusztulását.
Csakhogy az amúgy is véges időbeli lehetőséget jelentő kultúrkereszténység most kapott egy óriási pofont. Ráadásul amíg mi (Fidesz- és Tisza-szavazók, keresztények és ateisták) megszokásból kapaszkodunk az egyre erodálódó életmódunkba, addig a woke újkommunista bolsevikjai és az iszlám dzsihád handzsárosai a saját világuk hitbeli alapjait is akarják, és dolgoznak a megvalósításán. Itt, nálunk ez a mi világunk végleges eltörlését jelenti az ő szemükben.
Szétlopott kereszténység
A kereszténység csupa hasznos dolgot adott a világnak, neked. Fenntartotta a társadalmi rendet és békét, méghozzá nem erőszakmonopólium, hanem az erkölcsiség eszközével. Gazdaságfejlesztő- és élénkítő hatást gyakorolt. Évszázadokon át menedzselte a kutatás-fejlesztést, a szemüvegtől a genetikáig egy rakat olyan tudományos felfedezést tettek le az asztalra a papok és szerzetesek, amelyekre az egész modern világunk ráépült – mostanra nemhogy elfeledve, de egyenesen megtagadva, hogy minden mai tudásunk a keresztény Európából ered. A kereszténység olyan jól csinálta a dolgokat, olyan sokrétűen igazította megfelelő mederbe az emberek életét, hogy a gyűlölői számára képtelenség volt alternatívát állítani vele szemben. Ezért csak gátlástalan erőszakkal, papok és szerzetesek tömegeit legyilkoló, egyházat kiraboló, vallást betiltó forradalmakkal tudták azt a világot berekeszteni.
Utána pedig szétlopták a kereszténységet. A modern, szekularizált világ szétlopta, és sajátjának hazudja a kereszténység vívmányait, a házasság európai formájától az egyetemekig bezárólag.
Szétlopta és lerohasztotta ezeket a vívmányokat, így a házasságot ma már bármilyen szodomita életközösségre ráhúzzák jogilag is, az egyetemeken pedig híg tömegtermelés zajlik, de a lényege szerint szélsőbaloldali agymosással felütve. Közben ma is a kereszténységen élezi a nyelvét – a rablónak a megrabolt iránti örök gyűlöletével – a szekuláris forradalmár összes kortárs típusa: az újkommunista, a neonáci és a neoliberális.
Leckék
Pontosan ezért nem mindegy, hogy mire ragasztjuk rá a keresztény címkét. Kereszténynek lenni melós, nehéz dolog. Olyan viselkedésbeli, erkölcsi, értékrendi elvárásokat támaszt, amelyeknek lehetetlen maradéktalanul megfelelni. A tízparancsolatot képtelenség folyamatosan betartani (a közhiedelemmel ellentétben nem csak a hatodik, paráználkodásra vonatkozó pontot nehéz), hiszen tökéletlen emberek vagyunk, ugyanakkor érdemes próbálkozni vele.
A kereszténység folyamatos igyekezet a jobbik (krisztusi) énünk felé, amelyet sosem tudunk elérni, de ha arrafelé igyekszünk, akkor nem fogunk eltévedni.
Aki viszont a kereszténységet tűzi zászlajára, arra hivatkozik, de nem így csinálja, az esélyesen magát a kereszténységet fogja lejáratni. A kultúrkereszténység – a külsőségeinek okafogyottsága miatt – nem lehet cél, legfeljebb időnyerés, amíg kitart a lendület. Aki időt nyer, életet nyer – de csak akkor, ha az időnyerés közben azon dolgozik, hogy életet nyerjen. A materialista kultúrkereszténység jellegénél fogva defenzívát jelent, azaz hátrányban van azokkal a fenyegetésekkel szemben, amelyek hitből táplálkoznak, ezért végképp nem mindegy, hogyan csinálja az, aki ezt képviseli.
A keresztény erkölcsiségtől eltérő keresztény politika, az alázat feltűnő hiánya nagyon könnyen hiteltelenné válik, ami miatt előbb a kultúrkeresztény ateisták türelme fogy el, majd a hívőké is elkezd.
A kormányzás különböző szintjein felbukkanó, egyre szemérmetlenebb nyúlások, a kormányzati bekötéssel bíró szereplők hatalmaskodásainak szétfutó híre mind többet ártott az önmagát keresztény-konzervatívként meghatározó kurzus hitelességének, és ez végül meghozta a Fidesz számára pusztító eredményét. Azok, akik pártoktól függetlenül kereszténységben és konzervativizmusban hisznek, alapos leckét kaptak abból, mivel jár, ha akár óvatosságból, akár számításból, akár lojalitásból nem teszik szóvá az elvhűtlenséget. A közösségükkel és önmagukkal szemben is kártékony mulasztás ez.
Azoknak a keresztényeknek, kultúrkeresztényeknek, illetve konzervatívoknak, akik már korábban átestek ezen az amúgy érthető kiábránduláson, viszont válaszul megkötötték a maguk szövetségét – politikusként, propagandistaként vagy egyszerű választópolgárként – a globalista nagytőkével és a woke erőkkel, azoknak még hátra van egy ugyancsak alapos és fájdalmas lecke.
