A Putyin - interjúk: Tündérként mutatja be az orosz elnököt Oliver Stone - 1. rész
Az Oscar-díjas rendező és neves összeesküvés-hívő Oliver Stone Vlagyimir Putyin orosz elnökkel készített egy igen masszív interjú-sorozatot, amelyet a Showtime amerikai tévécsatorna vetít június 12-étől, összesen négy részben. A The Putin Interviews (A Putyin-interjúk) című dokumentum sorozatból nem tudunk meg semmi újdonságot a világ egyik legnagyobb hatalmú vezetőjéről, ami főleg annak tudható be, hogy Stone szinte egyszer sem állítja igazi kihívások elé Putyint, de még csak provokatív kérdéseket sem tesz fel. A PestiSrácok.hu is megnézte a kimondottan amerikaiknak készült “művet”. Íme az első rész.
Oliver Stone rajong Putyinért. A Putyin-interjúk című sorozatának első része a Kremlben nyit 2015-ben és a felvétel megtekintése után haladó szinten vizsgázhatunk a ki tud többet Oroszország vezetőjéről kezdeti időszak szigorlaton, mert Putyin szüleiről, gyermekkoráról tudhatunk meg mindent, ami emberközelivé teszi a magaslaton trónoló urat. A négy órás, igen tömörre sikeredett anyag végén se lettünk okosabbak semmivel, bár aki eleve mély érzelmeket táplált Putyin irányába, akkor a film megtekintésétől biztos be fog párásodni a szeme. Az első percekben még lehetett reménykedni, hogy a mézes mázba csomagolt kérdésekkel készíti elő Stone a terepet a későbbi szívatáshoz, de kiderült, nem, ez maga az interjú.
Mindez persze nem Putyint, hanem leginkább Stone-t tünteti fel negatív fényben, hiszen az orosz elnök csak kihasznált egy remek alkalmat arra, hogy a kényelmes hazai nyilvánosságot idéző alákérdezések mentén szólhasson az amerikai néphez.
A politikáról is csak óvatosan, szépen
A Szovjetunió összeomlásáról már kicsit többet és – számunkra – érdekesebben beszélt Putyin. Arról, hogy 25 millió ember Oroszország határain kívülre került, ami 20. század legnagyobb tragédiája orosz szemmel. Annak ellenére, hogy a putyinizmus (ami Oroszország expanzív, imperialista korszakát ünnepli politikai és társadalmi berendezkedéstől függetlenül) ezen alapul, az orosz elnök meglehetősen szenvtelenül vette végig a kötelező gyakorlat elemeit. Valószínűleg hazai közönségnek lelkesebben, nagyobb átéléssel magyarázott volna, és Szovjetunió szétbomlásának említésekor még egy kamera lencséjén tükröződő könnycseppet is előkerít a szeme sarkából, de hát az átlag amerikainak annyira fájdalmas a hidegháború első számú ellenségében kimúlása, mint egy román hazafinak a trianoni döntés, így inkább a hideg tekintetű történészprofesszor jelmezében tudta le a kérdéseket.
Jól láthatóan az orosz elnök az sem hozza lázba, ha az elődjeiről kell beszélnie, a kivételt Sztálin jelenti, akit a XX. század egyik legmeghatározóbb politikusának tart, a „sikeres Oroszország” vezetőjeként beszél róla. Ehhez igazodva Gorbacsovról viszont csak megvetően nyilatkozik:
Érezte a változás szükségességét, de fogalma sem volt arról, hogy miként kell végrehajtani.
Jelcin alkoholizmusával kapcsolatban nem foglal állást, kiemeli viszont, hogy mindenkinek megvannak a gyengeségei és az erősségei. Jelcinnek szerinte ez az, hogy soha nem menekült el a személyes felelősség elől. Stone természetesen mosolyog.
Putyin, az ember
A marcona külső érző szívet takar: ezt a kedves néző akkor tapasztalhatja meg, amikor Putyin a gyermekeiről beszél: az orosz elnök elmondja, hogy egy időben, amikor még nem tudta, hogy elnök lesz, az egyetlen dolog érdekelte, hogy hova rejtse el a családját egy esetleges vészhelyzet esetén. A gyermekeiről ezen kívül elmondta, hogy szinte soha nem látja őket, mert minden nap későn ért haza, és korán ment el otthonról. Mindeközben természetesen az arckifejezése végig ugyanaz, Stone még mindig lelkesen mosolyog.
Putyin magánéletének gravitációjából csak viszonylag nehezen szabadul a kicsit sem objektív riporter, de addig is hihetetlenül fontos dolgok is kiderülnek a rögös úton, hogy Putyin 6-7 órát alszik mindig, de soha nincsenek rémálmai, amit főleg a sportnak tud be. És ezen a ponton Stone végre eljut Putyin egyik kedvenc témájához a dzsúdóhoz, aminek az elnök azt a fegyelmezettséget köszönheti, ami nélkül nem tudna ilyen sikeresen dolgozni. Bár szenvedélyéről nem tudunk meg sokat, a néhány archív felvétel remek kísérlet arra, hogy szimpatikusabbá tegye a politikust, amit Stone megpróbál felerősíteni azzal, hogy hosszasan sorolja Putyin érdemeit, amit a GDP, a gazdaság a technológia és az élet minden területének fellendítése során ért el. A bókokra Putyin gyakorlottan reagál, kifejti, hogy csak megtett mindent annak érdekében, hogy lebontsa azt a rendszert, amely oligarchákat termelt ki, és azt is szerette volna megakadályozni, hogy az állami tulajodon bárkinek a kezébe kerüljön. A szerénység természetesen szimpatikus, és ez Stone meghatott arckifejezése is bizonyítja.
Akiknek a sors akasztást szánt, azok nem fognak soha vízbe fulladni
Néhány nyilvánvalóan bóknak szánt alákérdezés után Putyin kifejtette azt is, azért szerette volna megváltoztatni a rendszert, mert nem tűrhette el, hogy valakik kizárólag a jó kapcsolataiknak köszönhetően keresnek súlyos milliókat, milliárdokat és nem a mindent elsöprő tehetségük és akaratuk által. Itt az érzékenyebb nézők biztosan elmorzsoltak pár könnycseppet. Stone biztosan. Medvegyevvel kapcsolatban ennél a résznél nem győzi hangsúlyozni, hogy az akkori elnök mindent saját maga csinált és neki nem volt beleszólása a történésekbe. Ez az „Én” és „Kicsi Én” hatalommegosztásán alapuló orosz berendezkedés ismeretében igen hihető.
Szóba került az öt gyilkossági kísérlet is, amivel kapcsoltban elmondta, hogy bízik a biztonsági embereiben, de úgy gondolja, hogy "akiknek a sors akasztást szánt, azok nem fognak soha vízbe fulladni". A halállal kapcsolatban még azt is kifejti, csak Isten ismeri az emberek sorsát, és bárhogy is lesz, egyszer mindenkit utolér a vég.
Ronald Reagennek más gondjai voltak
A következő interjút egy évvel később rögzítették. Ez egy kedves viccelődéssel kezdődik azzal kapcsolatban, hogy Putyinnak nagyon hiányzott Stone és minden este álomba sírta magát. Ez persze a riporternek nagyon tetszett, nyeregben érezte magát, de ez még mindig nem adott elég magabiztosságot az orosz elnök megszorongatásához, maradt a negédes alákérdezéseknél. Stone továbbra is csak dorombol Putyinnak, elmondja, hogy milyen jó cégvezető, akinek a cége maga Oroszország. Putyin valószínűleg csak udvariasságból nem küldte el Stone-t azonnal.
Itt rátértek végre az amerikai-orosz kapcsolatokra, amelynek kapcsán Stone megpróbálja Putyint Reagenhez hasonlítani. Kifejtette, hogy Reagen egy boldog, rendezett ember volt, aki minden nap a felségével vacsorázott a TV előtt.
Putyinnak ez jól láthatóan nem tetszik: kifejtette: nem hasonlítja magát hozzá, hiszen annak ellenére, hogy az amerikai elnöknek is megvoltak a problémái, ezek nem összehasonlíthatók azokkal, amikkel Oroszországnak kellett szembenézni az 1990-es évek vége felé. Stone hiába erőlteti a párhuzamot, Putyin szerint nagy a különbség aközött, hogy valaki majdnem csődben van, vagy ténylegesen csődben van. Itt egy kicsit beleszúr a kérdezőjébe hiszen felemlegeti Amerika adósságát (18 trillió dollár), ami Reagen alatt is csak nőtt. Hozzáteszi: Oroszországban a GDP 12%-a az adósság, de ennél jóval több a tartalékuk. Az orosz elnök arról is beszél, hogy nem csak az IMF-nek de az összes volt szovjet tagállamnak visszafizették az adósságukat, beleértve Ukrajnát.
Putyin itt érezhetően belejön Amerika visszafogott kritizálásba: kifejti, hogy az USA Oroszországot mindig is riválisnak tartotta. A beszélgetés ezen a ponton megmagyarázhatatlanul a cárság felé terelődik, a trónteremben Stone megkérdezi Putyint, hogy cár akar-e lenni, majd kifejti, hogy tulajdonképpen már az, hiszen azt csinál, amit akar. Putyin ezt a mennyiségű szeretetet már maga sem bírja elviselni, rögtön kijavítja riporterét arról, hogy nem a hatalom mennyisége a lényeg, hanem az, hogy azt a megfelelő módon gyakorolja-e az ember.
Stone annyira túltolja az egészet, hogy képes megkérdezni az orosz elnököt arról, hogy szokott-e rossz napja lenni, amikor nem racionális és elveszíti a fejét. Erre Putyin egy nagy sóhajtással reagál, majd elhangzik tőle a nagy botrányt kavaró válasz, ami miatt a világ feministái egyesültek ellene:
Nem vagyok nő, nincsenek rossz napjaim.
Persze azt is hozzáteszi, hogy nem akart ezzel senkit megsérteni, de a természet már csak ilyen, és mivel mind emberek vagyunk ezért teljesen rendben vannak ezek a dolgok, de nem szabad elveszíteni soha az irányítást.
A NATO Amerika külpolitikai fegyvere
Szóba kerül a Bush-adminisztrációval való kapcsolata, és a NATO is. A katonai szövetséggel kapcsolatban Putyin kifejti, aki valaha a NATO-ba kerül, annak nehéz lesz ellenállni az amerikai nyomásnak, hiszen a NATO nem más, mint Amerika igen hatékony külpolitikai eszköze, amely konstans ellenséget keres. ígéretet kaptak arra, hogy a NATO határai megállnak az egykori keletnémet határoknál. Ezzel szemben azonnal megkezdődött a NATO bővítése, ami most már egészen Oroszország határáig ér.
Putyin azt is kifejti, hogy a második világháború után a szovjetek primitíven viselkedtek, és ez adott okot az amerikaiaknak arra, hogy megalapítsák a NATO-t és belemenjenek e hidegháborúba.
Amikor a Szovjetunió összeomlott, azt érezték, hogy mindenhatóak.
– tette hozzá, kihangsúlyozva, hogy az ilyen dolog káros, mert a beképzeltebb fél ilyenkor hibákat kezd csinálni, mert nem kell mérlegelnie a dolgokat, vagy foglalkozni a következményekkel. Szerinte az USA most ebben van.
Donald Trumpról és a jelenlegi helyzetről, és a hekker-botrányról először az első rész végén esik szó, amivel kapcsolatban Putyin bizalmasan elárulja első számú amerikai rajongójának: Oroszország nem befolyásolta az amerikai elnökválasztást. Hozzátette, az országban vannak informatikusaik, matematikusaik, akik mindenféle irányítás nélkül is sok mindenre képesek, de amúgy a kiszivárogtatott anyag igaz volt Hillary Clintonról és a Demokrata Pártról.
Az epizód a Győzelem Ünnepével zárul. Stone még mindig nagyon örül. Folytatjuk...
