"Vidd el a gyerekemet Európába, jobb lesz neki ott!" – Kopt keresztény nyomorúság a kairói "szemétvárosban" (KÉPRIPORTTAL!)

"Bekja, bekja!"

Kairó az a város, amely sosem alszik, a hajnal eljöttét az utcai szemétszedők megjelenése teszi hivatalossá. Elképzelni sem lehet, hová megy az utak mentén és a házak előtt felhalmozott szemét a kis kézikocsikon, ezért követtük az útját egy olyan városig, melynek lakói az újrahasznosítás nagymesterei. "Bekja, bekja!" ("Szemét, szemét!") – kiabálják a már kora reggel végtelenül fáradtnak tűnő zabalínok, más néven szemétszedők, akik kézikocsikkal vagy lovak vontatta kiskocsikkal róják fáradhatatlanul az utcákat, hogy összegyűjtsék a 20 millió lakosú főváros háztartási hulladékát.

Kiabálásukra kikerülnek a lépcsőfordulókba a szemeteszsákok, amit a közel száz éve ezzel foglalkozó 50-70 ezer fős kopt keresztény közösség tagjai emeletenként összeszednek, lecipelnek, kocsira tesznek, hogy megszabadítsák a városlakókat a felhalmozott hulladéktól. Mindezt nem jókedvükben teszik. Az egyiptomi főváros napi szinten közel 15 ezer tonna háztartási hulladékot termel, ennek közel negyven százalékát a zabalínok gyűjtik össze és viszik a gyűjtőpontokon várakozó teherautókhoz, hogy ott újra átpakolják. A szeméttenger útja itt azonban még közel sem ér véget, az értelmezhetetlen kairói forgalomban araszolva folytatja útját Nászer városába, vagy ahogy a helyiek nevezik: Szemétvárosba.

A taxis is szag után megy

A taxis először nem akar odavinni minket. Útközben kiderül, nem csak nem akar, nem is igazán tudja, merre kéne menni. Mondhatnánk, hogy csak a rothadó, nehéz szag irányába kormányozza kocsiját, ezt azonban akkor még mi sem tudjuk. Nagy nehezen megérkezünk, bár ezt csak az a tény bizonyítja, hogy mellettünk szeméthalmokkal megrakott teherautók fordulnak le az útról, amit az emberek kitörő lelkesedéssel fogadnak.

Gyalogolunk a 36 fokban, a járművek felverte porban, a nehéz és édeskés bűzben, melynek eredete felől akkor már kevés kétségünk van. Mellettünk el-elsuhan egy szamár vontatta kordé, az út mentén gyerekek. Többen megállnak, kérdezik, hogy elvigyenek-e, de mi inkább a gyaloglást választjuk, hogy lássuk, hogyan mélyül el a nyomor sikátorról sikátorra.

Zabalínok a Mokkatam-hegynél

A zömmel Dél-Egyiptomból érkező kopt keresztény közösség Kairó legnagyobb kisebbsége. A megközelítőleg 100 millió lakosú Egyiptom 10%-a tartozik ehhez a vallási felekezethez, melynek nagyjából egy százaléka alkotja a város jelenlegi lakosságát. A szemétszedők az '50-es évek végén szorultak a Mokkatam-hegység lábaihoz, ahol először bádogvárosban laktak. Az emberek a Nasszer által meghirdetett lakásépítési program következtében dolgozni érkeztek, és lassan körvonalazódni kezdett a város jelenlegi képe, amely először bádogházakból állt, mára betonházak alkotják, ám így is leginkább egy nyomortelepre hasonlít.

Ahogy haladunk egyre beljebb, úgy nő körülöttünk a bűz és annak forrása: a rothadó szemét. Miközben az emberek egy része lepakol a járművekről, a szorgos kis kezek – szemmel láthatóan óriási rutinnal – már válogatják is szét a hulladékot, darabonként, megvalósítva a modernkori, ám manuális szelektív hulladékgyűjtést. Papír a papírhoz, műanyag a műanyaghoz vándorol, a többgenerációs családok minden tagja fáradhatatlanul pakolja a szemetet jobbra, balra, kupacból kupacba.

Egy kávézóból szemléljük az eseményeket, nézelődünk, minket is néznek. Két európai úgy lóg ki a sorból, mintha működő robotgépet találtak volna a szemétben. Nem vagyunk odavalók, turisták pedig nem járnak arra. Körülöttünk mindenfelé a vallási áhítat színes jelképei, a házfalakról Szűz Mária mosolyog ránk, a penetráns szag mellett mindent áthat az erős vallási jelenlét.

A kávézás után felfedezőútra indulunk, hogy lássuk, ez a közel százezres városka hogyan nyeli el a nyüzsgő Kairó szemetét. A legkisebbek is dolgoznak, csak néhány gyerek játszik a szemét között, a fiúk rúgják a bőrt, de jellemzően mindenki dolgozik.

Jobb lesz neki ott, ahová te mész

Ahid éppen megpihen családjával együtt. Öten vannak – két felnőtt, három gyerek, a legkisebb nincs két esztendős –, kifújják magukat. Ahid amint meglát minket, integet. Mikor odalépünk, már mutat is a család legkisebb tagjára, kéri, vigyük el magunkkal. Döbbenten szabadkozunk, nem is értjük, hogy gondolja, bele sem akarunk menni ebbe a beszélgetésbe, de kérés és kérdés nélkül is kifejti. „Vidd el, jobb lesz neki ott, ahová te mész!” Az anyának a szeme sem rebben, végigsimít a gyereken, mosolyog, miközben Ahid mind a 36 éve tapasztalatát átadja egy mondatban. Épphogy megélnek, pedig mindnyájan dolgoznak, válogatják a szemetet, jövedelmük mégis alig elég a megélhetésre. Jövőjük nincs.

Megnyugvásért érkeznek a keresztények

Gyorsan elköszönünk, tovább megyünk, hiszen segíteni nem tudunk, pár egyiptomi font nem oldja meg ezeknek az embereknek az életét. A teherautók érkeznek rendületlenül, mi pedig a Közel-Kelet legnagyobb keresztény temploma, a Tímár Szent Simon-sziklatemplom felé vesszük az irányt, némi vízben és angol vécében reménykedve. A Mokkatam-hegységbe vájt templom impozáns látvány, az eddig látott nyomornak nyoma sincs. Mindenfelé viszonylagos tisztaság, vallásos emberek, akik tetoválásért, megnyugvásért érkeztek, de vannak családok, akik a templomban található papírmasé Jézussal, bárányokkal, Szűz Máriával fotózkodnak. Ilyet eddig csak vidéki vurstlikban láttunk, nekik viszont szemmel láthatóan egészen mást jelentenek ezek a képek. A templom mellett, akárcsak egy kalandparkban, kölykök csúszkálnak egy kötélen, mialatt egy fiatal, csinos lány az anyukájával éppen a csuklójára készíttet magának tetoválást. Nem valami közhelyes bölcsesség kerül a bőrére, hanem vallási tetoválás. Itt az embereket négy hetes koruktól tetoválják, ezzel is jelezve vallási hovatartozásukat, melyet büszkén viselnek magukon.

Vissza a zabalínokhoz, hogy megértsük, hogyan lehetséges az, hogy az egész világon éppen Kairóban a legmagasabb – 80-85%-os – az újrahasznosítási arány, ami jelentős részben ezeknek az embereknek köszönhető. Közben meglesz az angol vécé, vizet is veszünk, elhagyjuk a templomot, még akkor is, ha a húszezer fő befogadására alkalmas szakrális hely meglehetősen impozáns látvány.

A disznók itt tényleg "mindenevők"

Fauzival a következő kanyarban futunk össze, amikor majdnem lefejeljük a kampón lógó disznódarabokat. Mi a bocsánatáért esedezünk, ő pedig nevet rajtunk, kineveti a bénaságot. Közben gyorsan megoszt velünk mindent, amit az itteni disznótartásról tudni lehet. Nekünk érdekes, neki az élete. Egész családja disznókat tart, ők ebben az iparágban dolgoznak generációk óta. Ezek az állatok dolgozzák fel a szemétvárosba beérkező szerves hulladék legnagyobb részét, majd maguk is tovább hasznosulnak. A zabalínoknak a disznó nem csak haszonállat, a szerves hulladékok fogyasztója, de megélhetési forrás is. Belőlük finanszírozzák a család életét, az esküvőt, a temetést, húsának árából vesznek ruhát, bármit, amire szükségük van.

Fauzi 65 fontért, kicsivel több, mint ezer forintért árulja a disznóhús kilóját. Nagy becsben tartják az állatokat, nagy tragédia volt mindnyájuknak, amikor 2009-ben a katonaság egy nem bizonyított sertésinfluenza következtében a zabalínok összes disznóját leölte, megfosztva őket a napi húsadag és a megélhetés lehetőségétől. Mára azonban ennek nyoma sincs, bár az teljesen biztos, hogy egy HACCP-ellenőrzésen az egész város elesne.

Egész életüket így élik le

Vizünk már van, vettünk a templomnál, most kávéért indulunk. Útközben garázsszerű helyek mellett haladunk el, az út mindkét oldalát ellepi a rothadó szemét. A félig lehúzott redőnyök alá bekukucskálva találunk papírfeldolgozó üzemet és rögtönzött tehenészetet. A bácsi az unokáját szalajtja utánunk, tejjel kínál bennünket. Megköszönjük, de kihagyjuk. Kíváncsiak vagyunk, de nem ennyire.

Egy kávézóban, melynek egy része az utca árnyékos részére települt, végül megfejtésszerű válaszokat kapunk. A hulladékot szinte tényleg tökéletesen feldolgozzák. Kézzel válogatják, gépekkel tömbösítik, végül szervezetten eladják a felvásárlóknak, helyi cégeknek. Ebből van bevételük, mely elviselhető életre ad lehetőséget, már amennyire ez az adott körülmények között lehetséges. Bár arra sem nehéz rájönnünk, egész életüket így fogják leélni, másra nincs lehetőségük. Ide születnek, egymást közt házasodnak, nem költöznek sehova, itt halnak meg viszonylag fiatalon, betegségekben, fertőzésekben, miközben egyfolytában mások szemetében turkálnak.

A kölykök visznek ki

Telítődünk az egésszel, tömény és nehéz az élmény, a beteg, szemmel láthatóan sérült, hulladékon élő kutyákról egyetlen szót sem akarunk ejteni. Elindulunk kifelé, némán gyalogolunk, bámulunk magunk elé. Két kölyök megállít minket, kocsival vannak, a nagyobb – ránézésre sem volt 15-nél több – felajánlotta, kivisznek. Nem is értjük, miért fogadjuk el, de beszállunk és hagyjuk, legyen egy jó élményük. Nem beszélnek, a visszapillantóból nézegetnek minket, valószínűleg este erről mesélnek majd otthon a többieknek.

A város határánál elköszönünk, kiszállunk. Taxit fogunk, csendben autózunk vissza a városba, már amennyire Kairó el tud csendesedni. Szemétváros is megpihen egy pár órára, amíg mi megvacsorázunk, kidobjuk a maradékot, és összegyűrjük a vizesflakonokat a zuhanyzást követően. Reggel zsákban fogjuk a lépcsőfordulóba tenni a szemetet. Ők pedig újra jönnek, és elviszik magukkal.