„Dizájner gyermekvállalás” – Fogyatékkal élő gyermeket „rendelt” magának egy leszbikus pár az USA-ban
Miközben az ellenzék a gyermekvédelmet – amit papíron soha nem támogattak – éppen politikai haszonszerzésre használja fel, egészen elképesztő történetek látnak napvilágot azokban az országokban, amelyeket éppen ennek az ellenzéknek a szövetségesei vezetnek, és amelyre ezek az emberek ködfátyolos szemmel, jó példaként tekintenek. Történt ugyanis, hogy egy amerikai, fogyatékkal élő (süket) leszbikus házaspár elhatározta, hogy fogyatékkal élő gyermeket(!) szeretne rendelni magának (mesterséges megtermékenyítésből származó örökbefogadásról, vagyis béranyaságról van szó), a saját szórakoztatásukra, de hogy ez ne hangozzon ennyire rettenetesen, a woke sajtó elnevezte a szerintük “bátor” ügyet “dizájner gyermekvállalásnak”. Ha ez most nehezen emészthető, akkor nyugodtan olvassák el még egyszer, vagy inkább elmondom máshogy: egy szivárványos pár szándékosan megnyomorított, majd örökbefogadott egy gyermeket, kizárólag azért, hogy a csecsemő rájuk hasonlítson, és ezzel tönkretették az életét, lényegében pusztán azért, hogy a saját mentális betegségüket és perverziójukat megpróbálták ezzel kielégíteni. Ha még bírják gyomorral, akkor folytatom a részletekkel, és rátérünk arra is, hogy ez hogyan lehetséges anélkül, hogy az emberiség egy emberként lázadjon fel ez ellen.
Szóval a harmincas éveiben járó Sharon Duchesneau és Candy McCullough régóta szerettek volna gyereket, leszbikus párként viszont ezt természetesen úton nehézkesnek találták, ezért más megoldást kellett találniuk.
De ahogy az lenni szokott, egyéni igények is felmerültek, nem volt elég “csak” egy gyermek, elhatározták, hogy a kicsinek mindenképpen rájuk kell hasonlítania, ezért minden követ megmozgattak annak érekében, hogy egy fogyatékkal élő gyermeket nevelhessenek fel.
Ezt egyébként nálunk fejlettebb nyugati kultúrákban nem gyomorforgató perverziónak, vagy mentális betegségnek nevezik, hanem "dizájner gyermekvállalásnak", ami haladó körökben egy ismert kifejezés, és arra értendő, amikor a leendő szülők meghatározzák, hogy milyen területeken szeretnék, ha a gyermekük "különleges" lenne. Ez lehet szemszín, hajszín, vagy éppen valamilyen fogyatékosság.
Akár arról is szó lehetne, hogy örökbe akartak fogadni egy gyermeket, és az árvaházban megsajnálták a fogyatékkal élő kicsit, akit senki nem akart és csupa szeretetből hazavitték magukkal. És itt lehetne egy nagyon szép történetnek a vége, aminek a főszereplője egy kiváló leszbikus pár, akiről példát vehetne a társadalom. De közel sem erről van szó.
Sharon Duchesneau és Candy McCullough az egyre népszerűbb béranyasági programhoz fordultak, amelyen keresztül az USA-ban már úgy adják-veszik a gyermekeket, részben “szivárványcsaládok”, mintha egy népszerű használt autókkal foglalkozó weboldalra menne fel az ember. Itt közölték igényüket, hogy ők bizony fogyatékos gyermeket akarnak, ezért olyan donort keresnek, aki maga is fogyatékkal élő, azért, hogy nagy valószínűséggel a gyermek is az legyen majd. Némi akadályba ütköztek az elején, miután egy spermabank visszautasította őket, és közölte velük, hogy a fogyatékkal élő donorokat kiszűrték. De nem adták fel.
A leszbikus pár egy barátjukhoz fordult, akinek családjában öt generációnyi süketség élt, aki rejtélyes oknál fogva nagyon nagy megtiszteltetésnek tartotta ezt, és elvállalta a "nemes" feladatot. Vagy pénzt kapott érte, nem tudjuk.
A részletek ezek után lényegtelenek, a sajnálatos tény az, hogy a gyermekvállalás végül sikeres volt: a négy hónapos kisfiú bal fülére süket, jobbjában pedig csak halláskárosodása van – írta meg a hírt a Guardian.
A két “hölgyről” annyit, hogy mindketten mentálhigiénés szakemberek és siketterapeutaként is dolgoznak…. a világ tehát jó kezekben van.
A Washington Postnak adott interjúban a nők korábban azt állították, hogy jobb szülőkké válnának egy siket gyereknek. Úgy vélték, hogy képesek lesznek alaposabban megérteni a gyermek fejlődését, és jobb útmutatást tudnak nyújtani, és azt mondták, hogy a választás nem különbözik egy bizonyos biológiai nem választásától.
Amikor még hét hónapos terhes volt, a fiú biológiai édesanyja, Duchesneau asszony így nyilatkozott:
Jó lenne egy siket gyermekünk, aki ugyanolyan, mint mi. Azt hiszem, ez csodálatos élmény lenne. Tudod, ha megkapjuk ezt egy esélyt, miért ne ragadnánk meg? Egy halló baba áldás lenne. Egy süket baba viszont különleges áldás lenne.
– mondta.
Azt is elmondták, hogy annak a generációnak a részei, amely a süketséget nem fogyatékosságnak, hanem kulturális identitásnak tekinti.
Hogyan lehetséges ez, és miért hagyja ezt az emberiség?
Tudják, az emberiség történetében először fordul elő, hogy gyermeket adnak vesznek, hiszen a nyugati haladásnak sikerült elszeparálnia egymástól a gyermekvállalást a családtól. Sikerült a házasságot, vagyis a családot függetlenné tenni attól, hogy a felek ellenkező nemhez tartoznak. A nyugati politika azt is elérte, hogy ne legyen különbség férfi és nő között. És persze ott van a tudományos tényező:az emberiség eljutott arra a technológiai fejlettségi szintre, hogy szexuális aktus nélkül, sőt, két leendő szülő jelenléte nélkül is képes emberi életet létrehozni.
Ezeknek a tényezőknek a torz egyvelegeként jött létre az a szomorú helyzet, hogy a nyugati világban a gyermek egy árucikké vált, amit megrendelésre készítenek, és a megrendelőnek lehetnek igényei, épp olyanok, mint amikor valaki új autót vásárol. Eszerint választhatja ki a megrendelő a béranyát és/vagy a bérapát.
És miközben sok esetben mentálisan sérült emberek csak saját magukra gondolnak, és azokra a megvásárolt kisbabákkal készült szelfikre, amikről úgy gondolják, hogy rengetek lájkot hoznak majd az Instagramon, akik ebben az egészben a legjobban sérülnek, azok a gyerekek.
Sok esetben a béranya-programokon keresztül az ártatlan babák azzal a céllal “készülnek”, hogy már születésükkor elszakítsák őket az anyjuktól, akinek jó esetben 9 hónapja ismerik a hangját, a szívverését, akiben első földi létükben biztonságot találtak. A gyermeket ilyenkor attól az embertől szakítják el, akihez olyan kapocs fűzi, amit emberi ésszel fel sem foghatunk.
És az sem elhanyagolható, ha éppen az apát nem ismerik soha, gyakran még a nevét sem, sőt még az édesanya sem tud általában pár szót mondani arról, akinek a jegyeit egyébként a kicsit törvényszerűen magukon hordozzák.
Ezek a babák egész életükben szenvedni fognak, mert semmi nem fogja tudni betölteni azt az űrt, amit a hiányzó anya, vagy a hiányzó apa hagyott maga után, akit soha nem ismertek, miközben a környezetükben más gyerekeknek van ilyen.
És mint látjuk egyes esetekben még a játszótéren a többi gyermek hangját sem hallhatják. Mert nem volt aki az asztalra csapjon és megvédje őket a tébolytól.
Ami megtörtént azon már nem, de a jövőn még valamennyit változtathatunk.
