Végül csak elfoglaljuk Brüsszelt?
A 2010-es éveket olyan súlyos baloldali dominancia jellemezte az európai politikai életben, hogy az egyes országokban tevékenykedő jobboldal elfelejtette: más országokban is lehetnek szövetségesek, akikkel karöltve a nemzetközi porondon vehetnék fel a versenyt a "nem is létező" hálózattal. Ez lett többek között Giorgia Meloni pártjának a sorsa. Most azonban, hogy a dollárgépezet által átformált Lengyelországon kívül szinte mindenhol belefáradtak az emberek a baloldal szabadrablásába és előretörő pályára kerültek – ha nem is önerőből, hanem a baloldal kapzsiságából – a nemzeti érzelmű pártok, ideje elgondolkodni azon, hogy hogyan ne szalámizzák le az európai konzervatívok együttműködését.
A 2010-es években a nemzeti érzelmű kormányok Európa-szerte válságba jutottak, esetleg nem is voltak. Míg a baloldal leuralt mindent – köztük az uniós intézményeket –, a jobb-konzervatív oldalon csak a sebek nyalogatása zajlott. A hálózatosodásra – vagy szebb, divatosabb szóval: a konnektivitásra – nem maradt akarat, erő, kapacitás. Nem kell hát meglepődnünk, hogy a kontinens legnagyobb konzervatív tömörülése, az Európai Néppárt a kisebb ellenállás irányába elmozdulva a neoliberális erőkkel összefogva korpa közé keveredett. Júniusban pedig eldől, hogy szortírozódnak, vagy felfalja őket a balliberális oldal.
Most, március elején-közepén még a túlélésre is van esély. Az elmúlt két évben a teljesség igénye nélkül elmondhatjuk, hogy a jobboldal előretört, vagy akár kormányra is került Szlovákiában, Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Ausztriában, Németországban – és igen, a sokat kritizált Svédországban is. Franciaország az utolsó kérdés, hiszen Marine Le Pen pártja korábban is erős volt, csak éppen nem elég erős. Most azonban itt is fordulat körvonalazódik. Persze ha ezt egy sakkjátszmának tekintjük, vezéráldozat Lengyelország "elvesztése" – kérdés, hogy ez mennyire lesz hosszútávú probléma...
Mindezek mellett az euroatlanti erőviszonyok legfontosabb szereplőjéről, az Egyesült Államokról sem szabad megfeledkeznünk. Joe Biden, ha esetleg nyer, hanyatló szelleme akkor sem képes összetartani a balliberális hálózatot. Persze, arra ott a deep state, de ha a fej rossz felé visz, a lábak is összeakadnak. A másik lehetőség pedig, hogy Trump nyer. Akkor pedig a jobb-konzervatív nemzetek Európája – frissen, egy EP-választás után – egészen más Európát építhet. Kérdés, hogy ehhez megvan-e az ereje. Vagy az akarata.
Utóbbival kapcsolatban vannak kilátások. Múlt héten a balra tolódott néppárt a balra tolódott Ursula von der Leyent nevezte a bizottsági elnöki székért vívott versenybe, aki gyakorlatilag már a hivatalos indítás előtt dobta a neoliberális-zöld szövetséget. Az van ugyanis, hogy a néppártban megérezték a vérszagot. Míg a sötétzöldek a gazdaság további leépítését, a neoliberálisok pedig további 72 tb-támogatott nemváltó programot szeretnének programjukba iktatni, megfejelve az illegális bevándorlók tömeges betelepítésével. Az európai emberek meg nem ezt akarják. És kommunikációs szinten már Manfred Weberék is soha nem is akarták ezt.Igen, a néppárt újmúltat ír éppen azzal, hogy a bizottsági elnökük a saját politikájával homlokegyenest kíván menni az újraválasztása érdekében. Hogy ez kapóra jön-e nekünk? A válasz szintén igen.
A néppárt immár deklarált módon az ECR-frakcióval (Európai Konzervatívok és Reformerek) akar együttműködni, azzal a pártcsaláddal, ahová például a Fidesz is belép júniusban. Akkor megérte a magyar kormánypárt elleni boszorkányüldözés? Már lehet velünk együttműködni?
A politika nem barátság, hanem pragmatikus érdekek egymáshoz csiszolása és rendszerbe illesztése. Legalábbis a jobboldalon. A neoliberális oldalon ehhez képest egy cukormázzal leöntött ideológiai maszlagot kapunk, amelyhez lehet a realitásokkal szemben is ragaszkodni, csak nem érdemes. Mert akkor a kicsit fineszesebb liberális barátaid hátrahagynak. Ahogy ez most történik az EU-ban.
A kérdés tehát adott: tudnak-e az ECR-pártcsaládhoz tartozó pártok olyan érdekérvényesítő erőt létrehozni, amely összefoghatja a most feljövőben lévő valódi jobboldali pártokat, vagy csak egymással rivalizáló, átmeneti érdekek mentén a liberális mainstreamnek befekvő örökmásodik formációk maradnak. Ebben volt és van Magyarországnak hatalmas szerepe az elmúlt években. Ahogy kelet és nyugat között sikerült a hidat felépíteni, úgy az európai konzervatív politika idegszálai is Budapesten érnek össze. Éppen ezért a júniusi választás kiemelten fontos idehaza, és azokban az országokban, ahol a jobboldal éledezik. És tudják ezt Langleyben is.
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
