A 2010 óta tartó Nemzeti Együttműködés Rendszere szervesen illeszkedik a rendszerváltoztatással megkezdődött modern, demokratikus Magyarország történetébe. Egyfelől azért, mert húsz éves késlekedés után befejezi a rendszerváltoztatás folyamatát, amikor véghez viszi annak a nemzeti szuverenitás kibontakoztatásával kapcsolatos misszióját. Másfelől pedig – és ezzel szoros összefüggésben – azért, mert megszakítja az 1989/90-es fundamentális változások ellenére tovább élő kommunista örökséget, amely ettől kezdve még húsz éven keresztül posztkommunista változatban folytatódott – olvasható a XXI. Század Intézet legfrissebb elemzésében. A politikai kutatóintézet szerint a NER már előre jelezte azokat a világpolitikai változásokat, amelyek a múlt évtizedben végbe mentek, amelyek a neoliberális világrend fokozatos széthullását ígérik. Egyúttal pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének létrehozása a posztkommunizmusra rá következő konzervatív korszak kezdőpontját is jelentheti, de minden bizonnyal már elárul valamit a világnak a poszt-bipoláris rendszert követő rendjéből is.
Az intézet elemzése szerint, a ’90-es években úgy tűnt, hogy az amerikai liberális demokrácia és a globális kapitalizmus – egymással természetes szövetséget kötő – rendje lesz egyúttal a világ rendje is. Ez egy hosszabb, majdnem egy évszázadig tartó világfolyamat csúcspontja volt, amely az Amerikai Egyesült Államoknak az I. világháborúba való 1917-es belépésével kezdődött mégpedig az akkori elnök, Woodrow Wilson legendás szavaival, amikor is ezzel indokolta a döntést: „tegyük biztonságossá a világot a demokrácia számára”. Hozzáteszik, a világrenden az első repedést a 2001. szeptember 11-én bekövetkező New York-i terrormerénylet okozta, a másodikat pedig a 2008-ban a spekulatív hitelpiacokról kiinduló világgazdasági válság. Eközben az Egyesült Államok fenntartotta befolyásnövelő politikáját, amit a demokrácia export köntösébe csomagoltak.
Mindez azt jelenti, hogy Donald Trump elnökségéig egy olyan, adminisztrációkon átívelő negyedszázados (1991–2016) demokráciaexportáló ciklusról beszélhetünk, amely az amerikai típusú globalizáció és a liberális demokrácia terjesztését szolgálta
-olvasható a most megjelent tanulmányban.
A lázadás évtizede
A múlt évtizedről szólva az elemzés kifejti, visszanézve úgy tűnik, hogy a 2010-es évek mindezekkel szemben egyértelműen a „lázadás évtizede” volt, hiszen egészen más karakterrel bírt, mint a „történelem végi” illúziók által fűtött ’90-es évek vagy az annak haloványabb folytatását jelentő ezredforduló utáni évtized. Annak szignálját, hogy véget ért a történelem vége, jelentette a 2010-es magyarországi belpolitikai fordulat, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) 2015-ös földindulásszerű győzelme, valamint az európai migrációs krízis szintén 2015-ös nyilvánvalóvá válása. Az évtized második felében az európai szuverenista/nemzeti pártok (AfD, Fidesz–KDNP, Liga, Nemzeti Tömörülés, PiS, Vox) további sikerei valóságos „populista hullámot” jelentettek az addig uralkodó európai kozmopolita–technokrata elitek ellenében, amelyek ennek megfelelő hisztériával is reagáltak rá.
Az igazán mélyreható – mert ezúttal a transzatlanti globalizáció angolszász pilléreinek megroggyanását okozó – változások visszafordíthatatlanságát a 2016. esztendő két eseménye jelentette: a Brexit-népszavazás döntése értelmében Nagy-Britannia az Európai Unió elhagyása mellett döntött, az Egyesült Államokban pedig Trumpot választották elnöknek
-állítja az elemzés. A cikk megjegyzi, a Régi Világ erői minden eszközzel akadályozták az Új Erők tényleges győzelmét (erre jó példa a 2019 májusi EP-választás patthelyzetet mutató végeredménye), végül hosszas halasztgatás után Nagy-Britannia 2020 januárjában valóban kilépett az EU-ból, amellyel egy időben a Trump elleni impeachment-eljárás is kudarcba fulladt.
Ha a történelemben lennének véletlenek, akkor annak minősíthetnénk, hogy a 21. század harmadik évtizedének kezdőpontján ez utóbbi két esemény egybeesett, majd pedig egy olyan – a globalizáció jelenlegi szintjétől és sebességétől korántsem független, sőt épp az által kiváltott – világjárvány söpört végig a világon, amelynek következtében végleg megrendült a világrend; és indirekt módon éppenséggel azok az értékek kerültek előtérbe, amelyeken a Nemzeti Együttműködés Rendszere egy évtizede nyugszik.
Megjegyzik: nem véletlenül jelentette ki Steve Bannon 2018 májusában Budapesten, hogy
Orban was Trump before Trump.
Az elemzés szót ejt arról is, hogy 2020 első felében három olyan fontos évforduló is egybe esett, amely a magyarság elmúlt tíz, harminc és száz évét alapvetően meghatározta. Egyfelől idén áprilisban múlt harminc éve, hogy az 1989/90-es rendszerváltoztatás folyamatát a magyar választók az első szabad választással legitimálták, majd az ennek alapján összeülő törvényhozás megszavazta az első demokratikus felhatalmazású, többségi kormányt, Antall József vezetésével. Másfelől idén áprilisban múlt tíz éve, hogy első ízben kétharmados felhatalmazást kapott a választásokon a Fidesz–KDNP, s ennek következtében az, hogy 2010 májusában megalakult Orbán Viktor második kormánya. Ez egyben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének idén immár tizedik évfordulóját is jelenti, valamint annak kezdetét, hogy egyértelmű: „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária). Harmadrészt 2020. június 4-én emlékezett meg az ország arról, hogy száz évvel ezelőtt kényszerült aláírni a nyugati antanthatalmak által rákényszerített trianoni békediktátumot. Ennek újdonsága, hogy a kétségtelen nemzeti trauma ellenére (vagy éppen azért?) az idei megemlékezés nemcsak páratlan méltósággal zajlott le, hanem emelt fővel is, amit éppen az elmúlt „száz év magány” látványos feloldódása, sőt az elmúlt tíz év – a Trianont annak idején követő Bethlen-évtizeddel párhuzamot mutató s ahhoz hasonlóan sikeres – nemzeti regenerációs időszaka tett lehetővé.
A teljes tanulmány ITT olvasható.
Vezetőkép: MTI/Máthé Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS