„Egy kicsit kiakadtam. Semmi különös” – Öt filmremek az önbíráskodásról

Számos filmben láthatunk bekattant igazságosztót, a westernfilmektől a Bosszúvágyon át a John Wick-filmekig. Annak örömére, hogy Charles Bronson 1974-es bosszúfilmjének feldolgozása a héten landolt a mozikban Bruce Willis-szel a főszerepben, összeszedtünk ötöt a filmtörténet legizgalmasabb és legmotiváltabb önbíráskodói közül. A képregényadaptációkat ezúttal sem erőltettük.

MP – 061.hu

Taxisofőr (1976)

Négy évtizeddel és benne korszakos filmremekek tucatjaival odébb is alighanem kevesen vitatják, hogy Scorsese minden idők egyik legjobb mozijával, De Niro pedig minden idők legizgalmasabb filmes antihősével ajándékozta meg az egyetemes filmtörténetet. Bár bekattanása előtt is ott úszkálnak már a piranhák a taxisofőr Travis Bickle szemvizében, New York-i utaskísérőnk kezdetben kellemes társaságnak tűnik a legmocskosabb évtizedeiben pácolódó metropolisz neurotikus és amorális bennszülöttjei között. Majd amikor az aljas utcákon a roncsvilággal kapcsolatot kereső vietnámi veterán elveszíti a kohéziót, vérszomjas őrület tölti meg az egzisztenciális ürességet: Travis tar fején kurta irokéztaraj, kezében fegyver villan. A zseniális De Niro egysorosai a pop(korn)kultúrában ezerszer visszautalt aranyköpések, a tükör előtti improvizáció például („Hozzám beszélsz?”) vagy ámokfutásának filmvégi summázata („Egy kicsit kiakadtam. Semmi különös”) pedig feltehetően akkor is felforgatták volna Hollywoodot, ha nincsenek Scorsese rendezésének kiszámíthatatlan tempóváltásai, Bernard Hermann filmzenéje vagy a tiniprosti bőrében remeklő Jodie Foster.