Ember a vízben! – Öt remek film, kétéltű hősökkel
James Wan rendezésében, Jason Momoa főszereplésével már a mozikban az Aquaman, amely örömteli módon megcáfolta az előzetesekben felcsillant rokokó CGI-pornó és a DC-filmek általános fogadtatása miatt kialakult előzetes félelmeket. Úgy tűnik, a képregények sztreccskosztümös szöszi zsúrfiúját a vásznon érdemes volt a Trónok harca-sorozatban feltűnt polinéz berzerkerre cserélni. Momoa tengeri szuperhős karaktere persze nem az egyetlen a filmtörténetben, akinek a víz a valódi élettere. Összeszedtünk öt hasonló csodalényt a mozgókép történetéből.
061.hu
A kétéltű ember (1962) A kis tengerparti városkában pletykák keringenek egy "tengeri ördögről", amely sem nem hal, sem nem ember. Az emberek vérszomjasnak tartották és rettegtek tőle. A gazdag igazgyöngy-kereskedő, Zurita nem hisz a tengeri szörny létezésében egészen addig, míg drámai körülmények között össze nem találkozik vele a tengeren. Zurita csellel elfogja és gyöngyhalászként dolgoztatja a "tengeri szörnyet", amely valójában ember. Azért lett kétéltű, mert gyerekkorában egy cápakopoltyút ültetett be neki orvos apja, ezzel mentve meg életét. Ihtiander, a kétéltű fiú megismerkedik és halálosan beleszeret Guttierébe, abba a lányba, akit Zurita szándékozik feleségül venni... A csillagszemű főszereplő Vlagyimir Korenyev betonvágó tekintete sok nőt mezmerizált annak idején. Az igazán mély érzelmek, a maga egyszerűségében megrázóan tragikus történet maradandó élményt tud nyújtani, nemcsak a szemet lakatja jól, hanem a lelket is, amely az igazán jó filmek sajátja. Természetesen megvannak a maga hibái az alkotásnak, a dialógusok nem kicsit porosak, a konfliktusok megmaradnak a felszínen, de bánja a kánya, a dögös halember és a szép fiatal lány nem éppen hétköznapi szerelmét kár lenne kihagyni, a zárókép pedig maga a tökély.
Névtelen vár (1981) Hany (vagy Hanyi) Istók legendája évszázadok óta száll szájról szájra. Ma már bizonyítékok támasztják alá, hogy a vízi ember valóban élt, mint ahogy Mauglik és Tarzanok is felbukkannak szerte a világban. (A "hany" ősi, finnugor eredetű, már nem használt szavunk, mocsarat, lápot jelent.) A lény története több írót is megihletett. A Vasárnapi Ujság 1855-ben egy tanulmányt jelentetett meg Zerpák Antal kapuvári plébános „Hany Istók története” címmel. A Hazánk és Külföld 1806. évi 28. számában Magassy László írt róla „Hany István, egy ritka nevezetességű tünemény hazánkban” címen. 1981-ban Zsurzs Éva rendezésében született meg Jókai Mór Névtelen vár című művének filmes adaptációja, amely számos ponton eltér a regény szövegétől, és Hany Istókot olyan módon is ábrázolja, ahogyan az „eredeti” irodalmi alkotásban nem szerepel. "Ember, vagy állat? A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arcot rőt, kurta szőr fedi, s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrcimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyílva. Az egész arcon semmi indulatkifejezés" - írja Jókai, a lápi embert alakító Szakács Gézából azonban nem csináltak a filmesek ennyire furcsa szerzetet. A filmsorozat Jókai népszerűsítésén keresztül Hany Istók népszerűsítéséhez is hozzájárult. Amíg ebben a játékfilmben a hansági „halember” epizódszereplő, addig a 2008-ban készült Hany Istók legendája című dokumentumfilm kimondottan rá fókuszál.
A nagy kékség (1988) Jacques (Jean-Marc BArr) rendkívüli rokonságban van az óceánnal, szokatlanul hosszú ideig képes lélegzet nélkül a víz alatt tartózkodni. Olyan mint a kétéltű ember. Gyermekkori barátja és vetélytársa, Enzo (Jean Reno), aki már a szabad merülés világbajnoka, versenyre hívja. Küzdelmük, vonzódásuk visszahívó erejű vágyakozásuk tárgya mindig ugyanaz: a nagy kékség. A két, szabadtüdős búvár halálos rivalizálásáról szóló alkotás nem indult túl jól a világhír felé. Az 1988-as cannes-i filmfesztiválon mutatták be, de annyira nem tetszett a díszbemutatón összegyűlt kritikusoknak, hogy többen kiröhögték, pfujolták, egyéb módon adtak hangot a nemtetszésüknek. Állítólag Luc Besson erre az élményre vezeti vissza azt, hogy mennyire mélységesen megveti a filmkritikusokat. A filmet költségtakarékossági okokból angolul forgatta a jellemzően francia stáb, sikerült is eljuttatni a filmet az amerikai mozikba, ahol a cannes-i blama után jött a következő pofon: a filmet gyakorlatilag mindenki utálta. Nem véletlen, az eredetileg több mint kétórás alkotásból több mint húsz percet kivágott az amerikai forgalmazó, ezzel konkrétan érthetetlenné téve néhány cselekményszálat, a filmzenéért César-díjat kapó Eric Serra zenéjét pedig a Rockyval híressé vált Bill Conti zenéjére cserélték. Ha ez nem lett volna elég, a film nagyszerű, eredeti, minimum kétértelmű lezárását egy egészen gusztustalanul szirupos happy endre cserélték, hogy jobban megfeleljen az amerikai közízlésnek.
Waterworld – Vízivilág (1995) Kevin Costner posztapokaliptikus akciófilmjére mindenki csúfos bukásként emlékszik, de ez egyáltalán nem igaz. A film összbevétele majd 100 millióval több volt, mint amennyibe került. A tengeri Mad Max ráadásul az évek teltével rengeteg rajongót gyűjtött és bár a forgatókönyv itt-ott kikezdhető, de az akciójelenetek sodrásába, a felépített vízi világba és a monumentális díszletekbe egyszerűen lehetetlen belekötni. Alapötlete is izgalmas, ugyanakkor roppant látványos és hangulatos - utólag klasszikussá vált, de ez már eső után köpönyeg. Ezt is a nyílt vízen, messze a parttól forgatták, csakhogy a Cápával ellentétben itt óriási díszleteket is fel kellett húzni a nagy semmi közepén. 175 millió dollárt, a mai, eszelősen drága blockbustereket tekintve is iszonyú sok pénzt emésztett fel a produkció. A stáb tagjait minden nap a szárazföldről fuvarozták a forgatási helyszínre, és a sokmilliós díszleteket még egy óriási hurrikán is lerombolta. Kevin Costner is majdnem megfulladt, amikor egy vihar felfordította a hajóját, amire épp rá volt kötözve. Ő alakítja a főhőst, a mogorva, borostás mutáns Tengerészt, Dennis Hooper meg az antagonista főgonoszt. Lazán, vidáman adja elő a Káplárt, a Füstölők vezérét, a film viccesebb pillanatai is hozzá kapcsolódnak.
A víz érintése (2018) És igen, ez a film, amire örökké úgy fognak emlékezni, hogy a süketnéma lány lefeküdt a halemberrel, ami igaz is, de nem ez a lényeg. Guillermo Del Toro ezzel a munkájával végre visszatért ahhoz a stílushoz és ahhoz a fajta történetmeséléshez, amit utoljára a 2006-os A Faun labirintusában láthattunk tőle, amihez némi extraként egy fantasztikus hidegháborús történetet kapunk, elképesztő részletgazdagsággal, titkos kutatóbázissal, kémekkel és mindennel, ami ehhez kell. És a zseniális Michael Shannont is megkapjuk a rettenthetetlen biztonsági főnökként, akinek az őserdőben talált halember csak nyűg, inkább felnyitná, mi van benne, de ezt a szürke, magányos takarítólány (Sally Hawkins) nem hagyhatja – hogy aztán a dologból szex is lesz, az már szinte mellékes. Del Toro ötlete az 1954-es A fekete lagúna szörnye című filmből származott, amelynek főszereplői szintén egy fiatal hölgy és egy idegen lény. Del Toro szívesen látta volna a két főszereplőt együtt, ezért felvette a kapcsolatot a Universal Picturesszel. A stúdió azonban nem adott neki engedélyt, ezért del Toro felkereste a 20th Century Foxot, és egy másik szemszögből, az idegen lény felől próbálta megközelíteni a koncepciót. A figura újrahasznosítás eredménye, de legalábbis erős hasonlóságot mutat a szintén del Toro rendezte Hellboy-filmek kétéltű emberével.
Vezető kép: A kétéltű ember (1962)
