Szabad egy haláltáncra? – Az Iron Maiden Dance Of Death, az A Matter Of Life And Death, a The Final Frontier és a The Book Of Souls című remaszterizált albumairól

Az Iron Maiden története a klasszikus brit heavy metál leghosszabb ideig tartó folytatásos operája, melynek főszereplője a folyton áriázó Bruce Dickinson, és a legfontosabb dramaturgiai eleme a háborús harctereken, középkori gályákon és a sivár jövőben felbukkanó szörny, Eddie. Most megjelent a remaszterizált újrakiadásokat tartalmazó négyes csomagok utolsó, már a kétezres évek lemezeit soroló gyűjtemény is. Ezúttal tehát a Dance Of Death (2003), az A Matter Of Life And Death (2006), a The Final Frontier (2010) és a The Book Of Souls (2015) című albumokról emlékezünk meg.

PZL – 061.hu

A négy lemez közül az utolsó, a The Book of Souls igazi metál mestermű, és erős lemez a Dance Of Death is, a két album között publikált A Matter Of Life And Death és a The Final Frontier albumok afféle közepes, tömegnövelő munkák, amik inkább csak arra voltak jók, hogy turnékat lehessen rájuk szervezni, hiszen a zenekar alapvetően úgyis az elmúlt négy évtized kipróbált slágereit prezentálja a közönségnek… De mivel ők rendelkeznek a földkerekség egyik legnagyobb és legfanatikusabb rajongótáborával, érthető, hogy a merchandising mellé kísérőajándékként oda kell tenni néha egy-egy sorlemezt is. De először is ne legyünk igazságtalanok, mert a két közepes albumon is vannak kifogástalan számok, és különben is: haladjunk szépen sorban! Az Iron Maidennek, és kabalaszörnyének, Eddie-nek sokak szerint éppúgy múzeumban lenne a helye, mint a névadójuknak, a híres vasszűz nevű középkori kínzóeszköznek. Az Iron Maiden, a rock ősszörnye azonban mindent túlélt, dobos és énekes cseréket, a heavy metal átmenetei kimúlását, földrajzi és légköri változásokat, a popkultúra tektonikai lemezmozgásait.

Az újra „kiolvasztott” zenekart látványosan rehabilitálta mindenki, a legnagyobb „alternatív” fesztiválokon lépnek fel, mint fő műsorszám. A Dance Of Death vizuális világa leginkább a Tágra zárt szemek című Kubrick-mozi arisztokratikus, démoni világát juttatja eszünkbe, és az sem elhanyagolható tény, hogy a kissé vicces Eddie-figura (aki jelen esetben maga a kaszás) ezen a lemezborítón szerényen vegyül el a pokoli sokaságban. Az albumon megmaradt a keménység, de cizelláltabb, atmoszférikusabb lett az összhatás, a vágánsdalokra emlékeztető motívumok (amelyek már a Seven Son... óta feltűnnek a lemezeken) itt teljesednek ki leginkább. A Dance of Death motívumkészletében fellelhető a goth-rock néhány stíljegye is, és talán ez a „legművészibb” Iron Maiden-munka, ugyanakkor a csapat gondoskodott slágerekről is.

Az album határozott felütéssel, a Wildest Dreams című szerzeménnyel indul, de az ezt követő négy dal (Rainmaker, No More Lies, Montségur, Dance Of Death) is azonnal kislemez-sláger lehetne, és nagyszerű az album zárlata is, Journeyman méltó módon zárja le az utazást. A lemez jól illeszkedik a zenekar eddigi munkásságába, a nem egy esetben történelmi kulisszákat is szerepeltető albumok sorába. Az Iron Maidenre jellemző hagyománytudat nem engedte „elkanászodni” az alkotókat, az előírásszerű gitárhasználat, a védjegyértékű „galoppozó” basszusjáték könnyen beazonosíthatóvá teszi a lemezt, amely a kétezres évek Maiden-lemezeinek egyik legjobb munkája, jobb, mint a visszatérő és szintén kifogástalan 2000-es keltezésű Brave New World.

https://www.youtube.com/watch?v=3-vl8P7vPgs

Nem lehet nem észrevenni, hogy a klasszikus heavy metálnak majdnem olyan erőteljes konjunktúrája van, mint a 80-as évek közepi metal-aranykorban. A műfaj máig a pop mostohagyereke, pedig a fémipar az ún. nagy öregek mellett a legfőbb bevételi forrása a koncertszervezőknek, hisz a klasszikus metál bandáknak félelmetes a mozgósító erejük, máig megtöltik a stadionokat. Egy-egy Iron Maiden- album bármikor helyrebillenti a nagy kiadók üzleti mérlegét. Így aztán nem lehet elmenni a 2-3 évente sorlemezzel jelentkező Iron Maiden alakításai mellett. A zenekar A Matter Of Life And Death című új albuma szokás szerint egy alternatív történelmi valóságban értelmezhető. Időgépük hol a középkorba röpítette a hallgatót (Piece Of Mind), hol az ókorba (Powerslave), hol az első világháborúba (Trooper), hol a jövőbe (Somewhere In Time).

Az új album a normandiai partraszállás kulisszáit gyűjtötte egybe, csak éppen az amerikai mundérba nem a rágógumizó amerikai katonák feszítenek, hanem csontvázak, köztük maga Edward, a zenekar tiszteletbeli tagja. Az album a közepesen erős Maiden-albumok sorába tartozik, nem vethető össze a Dance Of Death alkotói erejével. Az A Matter Of Life And Death-el a csapat átlépte a Rubicont, hisz a lemez felvételei jórészt tízperces tételek, így a dalok afféle mini operák, melyek próbára tehetik a fanatikusokat is. A zenekar a Fear Of The Darkkal „szállt el” először, azóta minden lemezükön volt néhány hosszabb vágta, de ezúttal a nyitó Different World-ön kívül mindegyik felvételt túlírtak. Ettől persze még erőteljesek a számok. A jellegadó vágáns gitártémák, a melodikus basszusfutamok és a zenekar közismert riff-érzékenysége megmenti a lemezt, de annak idején a partraszállást sem kifárasztással vitték sikerre, hanem a gyors lerohanással.

https://www.youtube.com/watch?v=jvnfCfWnybY

Hogy az Iron Maiden a The Final Frontierrel eljutott-e a határig, nem tudjuk, de biztos: ha el is jutottak, nem lépték át azt. Eddie ezúttal szkafanderben jön vissza a jövőből. Annak idején, az 1985-ös a Somewhere In Time túlélte a jövőt, és visszavágyott a dicső múltba. A zenekar 15. nagylemeze, a The Final Frontier nem okoz csalódást, de különösebb meglepetést sem. Az a bámulatos, hogy az 1975-ben alakult zenekar még mindig együtt van, hogy a mítoszuk erősebb, mint valaha – minden bizonnyal ők a klasszikus heavy metál legnagyobb csillagai. És még lemezeket is készítenek az alaptagokkal. Innen már mindegy lenne, hogy milyen az éppen megjelenő új albumuk, de hát természetesen nem mindegy. Ők a műfaj etalonjai. Persze, már nem tőlük várjuk a heavy metál megújítását, inkább azt mondanánk a The Final Frontierről, hogy afféle örömzenélés, a zenekar a progrockkal is kacérkodó eposzi tételekben teljesedik ki. A gitár sound ezúttal nem elég fémes, talán ez a legnagyobb baj a lemezzel, ugyanakkor a dalok nagy része tíz perc közeli prog-metállal is kacérkodó tételekből áll. Talált, süllyedt.

Aki a The Number Of The Beast-féle lényegretörő, fémesebb, ne adj Isten, az első lemez punkosabb irányát szeretné viszont hallani, azoknak nem tudjuk jó szívvel ajánlani a lemezt, ugyanakkor a részleteiben mindenki megtalálja a magának való tételeket, a dalok melodikusak, amikor leülne egy-egy hosszúra nyújtott téma kifejtése, azonnal rákapcsolnak, szóval, nem olyan rossz a Kevin Shirley producer irányításával a Bahamákon rögzített The Final Frontier, csak (a Coming Home-ot kivéve) könnyen visszahívható, metálhimnuszok nincsenek rajta. Az biztos, hogy Dave Murray és Adriann Smith kicsit sok Toolt hallgatott, a lemez egy fokkal elszálltabb a kelleténél, de nem várható el a 35 éve pályán lévő zenészektől, hogy olyan metált játszanak, amilyennel 1979-ben próbálkoztak. Ők is fejlődtek, komplexebb dalstruktúrában fejezik ki magukat. Eddie viszont ugyanaz maradt – ide-oda utazik a szellemvilágban, és úgy látszik, egyre hosszabb dalokkal lehet előcsalogatni.

https://www.youtube.com/watch?v=cJJJl0dDG7k

A The Book Of Soulsnak komoly élvezeti értéke van, melodikus, könnyen visszahívhatóak a harmóniái, de nem az innovációk, az izgalmas produceri munka, vagy a telitalálat riffekre épülő dalok miatt érdekes. A gigászi hosszú album a metál Háború és békéje. Tele van önidézetekkel (vö.: Shadows of the Valley-t a klasszikus Wasted Years-szel), ugyanakkor a mintázatokat virtuóz módon szerkesztették össze, a lemez talán legfőbb értéke pont a káprázatos dalszerkesztési ambíció. Persze, attól, hogy egy szobor hatalmas, még nem biztos, hogy remekmű. Ugyanakkor a The Book Of Souls nagyon is szerethető, annak ellenére, hogy a zenekar történetének egyik legkonzervatívabb munkája, és hogy tele van a közönséget megénekeltető oó-oó-oó-zásokkal. Igaz, a hatvan körüli zenészektől már nem várjuk a metál megújítását, megtették ezt már párszor a nyolcvanas években. A hangzás talán a leginkább progresszívnek mondható Powerslave-re emlékeztet, de ott a dobsound szinte leviszi az ember fejét.

https://www.youtube.com/watch?v=-F7A24f6gNc

Az új lemez az 1978-1981-es korszakot kivéve a zenekar minden periódusára reflektál, szóval, ha csak egy Iron Maiden-sorlemezt akarsz magaddal vinni a maja körutazásra, akkor ez legyen az. A műfajra nem is jellemző a a 90 perces művek létrehozása, ezt a hosszúságot filmekre kalibrálták, a metál SI mértékegysége szerint kb. 50-60 perc a maximum, de meglepő módon simán végig lehet hallgatni mindkét korongot. A The Book Of Souls ugyanazokat a témaköröket járja be a zenekar, mint bármelyik sorlemezén, talán a spirituális még nagyobb szerepet kap, mint a korábbi albumokon. Az Iron Maidennek sikerült a mesterterve, a lemez a kétezres évek legjobb Maiden-albuma, afféle kései főmű, és annak ellenére az, hogy nem fogják bevinni a metál szabadalmi hivatalába. Eddie végigszáguldott a világtörténelmen, és megmutatta: az életnek nemcsak a történelem, de a metál is nagy tanítómestere.