Az integrációról

Az „integráció” szó eredeti jelentése: különálló részeknek valamely nagyobb egészbe, egységbe való beillesztése, beolvadása, egyesülése. (Magyar értelmező kéziszótár)

Arminius germán vezér Kr.u 9-ben a teutoburgi erdőben legyőzte a Quintilius Varus vezette római légiókat. A katonákat mind egy szálig lemészárolták, a sereget követő civileket pedig eladták rabszolgának.

Elvesztek a légiók szentnek tartott sasai is; így lett a vereség teljes. A germánokat vezető Arminius furcsa sorsú ember volt. Segimerus, a rómaiakkal szövetséges cheruszk törzs királyának fiaként született és kora ifjúságában Rómába került.

Római nevelést és katonai kiképzést kapott

, belépett a hadseregbe és kiváló csapattisztként megkapta a római polgárjogot, mi több, római nemessé vált, a lovagi rendbe is felvételt nyert.

Manapság divatos kifejezéssel élve, tökéletesen „integrálódott”. Római lett minden szempontból.

Róma és a római birodalom – innen a mai Rómából nézve – mindenben felette állt a törzsi háborúktól sújtott, állandóan éhező Germániához képest. Gyönyörű városok, rendezett közállapotok,

a germánokhoz képest elképesztő gazdagság és életszínvonal

. Minden római idők talán legjobb császárának, Augustusnak uralkodása alatt pedig nyugodt, békés élet. Hősünk nyilván látta ezt a különbséget. Ő, személy szerint, kifejezetten jól élt, szerette a katonáskodást és el is ismerték hadi érdemeit. Olyannyira megbíztak benne, hogy Varus mellé vezényelték és a cheruszk segédcsapatok vezérének nevezték ki. És mégis. Összeesküdött a rómaiak ellen fellázította a törzseket és végül a teutoburgi erdőben

tőrbe csalta és lemészárolta a rómaiakat, akik befogadták és felnevelték

. Vajon mi történhetett? Talán mégsem volt annyira

integrált

, mint gondolták? Mostanában kulcsfogalom lett az integráció. Egyesek szerint lehet, mások szerint meg nem lehet integrálni a határokon nyüzsgő tömegeket, ám azon – úgy tűnik – nem nagyon gondolkodik senki,

hogy tulajdonképpen mit is jelentene ez a bizonyos „integráció”

? Már megint olyat akarunk, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Vágyunk a meglepetésekre, mert gyermekkorunkból úgy emlékezünk, azok mindig örömet hoznak. Csöndben jegyzem meg, hogy vannak bizony nagyon kellemetlen meglepetések is. A felvilágosult haladók szerint

az integráció pusztán annyit jelent, hogy az illető integrált betartja a mindenható szabályokat és törvényeket, valamint mélyen tiszteli a demokratikus fékeket és ellensúlyokat

. Alkalmasint kecskét is áldoz nekik. A többi: magánügy, így a vallásuk is. Van azonban ezzel némi probléma. Mert mi van akkor,

ha például a magánügynek kikiáltott vallás ellentmondásba kerül a betartandó szabályokkal és a fennálló törvényekkel?

Különösen élesen vetődik fel ez a probléma akkor, ha maga ez

a vallás is egy szabályrendszer

, méghozzá olyan, amelyet nem holmi emberek állapítottak meg, nem a „

társadalmi szerződés

” – bármi is legyen az – eredménye, hanem maga az örökkévaló adományozta és ezért kötelező. Könnyű belátni, hogy az integráció ez esetben a teljes önfeladást jelenti. Megszünteti azt, aki voltál, hogy új embert faragjon belőled, ez pedig nehezen elviselhető teher lehet.

Mellékesen, ezt egyébként nem is integrációnak, hanem asszimilációnak hívják.

A felvilágosultak szerint persze semmi probléma nincs,

ők úgy tudják, az ember korlátlanul nevelhető

, bármikor lehet fiúból lány, lányból fiú és arabból zsidó csak megfelelően kell idomítani. Történetesen már azt is tudják, hogy kire hárul a nevelés nehéz feladata; nyilván rájuk, okosokra, akiknek a seggük helyett is eszük van. Ők – úgy vélik –

képesek a beáradó vademberekből derék, agymosott, média-moslék zabáló, európai „átlagembert” faragni

, oly messze tekintő életcélokkal, mint hogy bekerüljenek valamely valóságsóba, esetleg fellépjenek egy tehetségkutatón, mint olyan, aki negyedóráig tud az orrán egyensúlyozni egy üveg bort. Na jó, legyen sörbet - néprajzilag. Talán a tökéletes integráltak példája lehet az a libanoni bevándorló leányzó, aki önmegvalósításilag pornószínésznő lett a nyugati kultúra örök dicsőségére. Őt biztosan befogadta a fejlett nyugat, ahogy ő is sok mindent befogadott, vele – talán – már nem lesz baj. A többiekkel annál inkább. Nem lehet mindenki pornószínésznő; ki győzné azt. Ezért a dolog nem is működik.

Aki „integrálódott” az többnyire nem tesz mást, mint fogát összeszorítva betartja az idegen és gyűlöletes szabályokat, ám alig várja, hogy lerázza őket.

Ez a lerázás pedig roppant könnyűnek tűnik. Az integrálandók olyan helyekről jöttek, ahol akinek nagyobb puskája van az határozza meg a szabályokat, így megdöbbentő számukra, hogy az ütődött nyugatiak között a szabályok megváltoztatásához elég többen lenni. Ez pedig egy szórakoztató elfoglaltság szorgos gyakorlásával könnyen elérhető.

És akkor majd megfordul a dolog, integráltból integráló lesz, ám tartok tőle, hogy ezt majd kevésbé pedagógiai jellegű módszerekkel fogják végrehajtani.

Ha ki is kényszerítjük – nem fogjuk – a szabályaink látszólagos elfogadását, sohasem tudjuk mikor vadul meg valaki.

Valójában össze vagyunk zárva valami idegennel és ijesztővel, akiről nem tudunk semmit.

Nem tudjuk, mikor sértődik meg, és mikor robbant fel bennünket. Minél „integráltabb” annál nehezebb megelőzni az efféle inzultusokat. Emlékezzünk: az összes jelesebb terrorcselekmény elkövetőjével kapcsolatban mindig hangsúlyozták, hogy előtte rendes, csendes „

szabálykövető

” ember volt, nem volt vele semmi baj. Mintha ez valamiféle enyhítő körülmény lenne. Pedig éppen ellenkezőleg: ennek kéne igazán ijesztőnek lennie.