Forintos György: Sikerült visszaadnunk a nemzet önbizalmát
A rendszerváltás után nagyon sokat publikált az 1956-os forradalomról. Volt egy tanulmánya, Forradalom vagy szabadságharc? címmel. Vitába került Zimányi Tiborral, a Történelmi Igazságtétel Bizottság akkori elnökével. Ön minek tartja 1956-ot?
– Forradalom is volt, és szabadságharc is. A kettőt nem lehet elválasztani, de összemosni sem. Leírtam: a kis népek történelmében általában jellemző, hogy a forradalmukba beavatkoznak nagyobb hatalmak, így válhatnak szabadságharcá. 1956-ban is ez történt.
Amikor ezt a tanulmányt írta, akkor éppen a Magyar Demokrata Fórum és konzervatív koalíciója kormányozta az országot. Mintha rosszallóan jegyezte volna meg, hogy az MDF 1956-ot nemzeti forradalommá akarta volna kisajátítani.
– Én elsősorban Zimányival vitáztam. Ugyanis ő az egész 1956-os folyamatot szabadságharcnak minősítette, mert szerinte a reformkommunisták találták ki, hogy forradalom volt. Az MDF-el kapcsolatban nagyon sérelmeztem, hogy ők egyetlen ötvenhatost sem szólítottak meg. Számomra ez abszurdum volt. Amíg Antallék magukat 1956 örököseinek tartották, addig például Rácz Sándor – aki a forradalom alatt a Központi Munkástanács elnöke volt, majd életfogytiglant kapott – szóba sem került a rendszerváltás után. Mécs Imre is csak az SZDSZ révén juthatott be a parlamentbe. Antall József békés átmenetre gondolt, elsősorban az alkotmányos berendezkedést akarta megteremteni, minden spontán megmozdulást kizárt. Ugyanakkor az emberekben nagy várakozás élt a mindennapi szabadság, megújulás iránt a munkahelyeken, intézményekben stb., akár 1956-ban. Ez azonban nem történt meg. Elmaradt a számonkérés.
Kudarcot vallott a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény. Még éltek, élnek olyanok, akik tevékenyen részt vettek a megtorlásban, akiknek politikai felelősségük van sok ártatlan ember elítéléséért.
Ön szerint félbe maradt a forradalom?
– Az átmenet valahol félbe szakadt, az 1956-al való folytonosság nem jött létre.
Hogyan lett forradalmár?
– Negyedéves joghallgató voltam a pesti egyetemen, huszonharmadikán részt vettem a felvonulásban, a műegyetemisták a rakparton jöttek, a bölcsészek és a jogászok a Kiskörút felől vonultak a Bem tér felé. Onnan a Parlament elé mentünk. Nagy Imre beszéde után a tömeg fel is oszlott volna, de a Magyar Rádiótól jövő hírek, a kirobbanó fegyveres harc mindent megváltoztatott. Néhány évfolyamtársammal együtt mi is a rádió elé mentünk. Az egyik évfolyamtársam haslövést kapott és meghalt, legalábbis úgy tudtam. Már nem lehetett távol maradni az eseményektől. Szereztem magamnak egy fegyvert, egy úgy nevezett dióverőt – szovjet puska – a szerk. - , és másnap reggel – szüleim ellenkezése dacára – bementem az egyetemre, ahol csak portárs és – teljesen meglepő módon – a párttitkár volt. Az első dolgom az volt, hogy évfolyamtársam emlékére kitegyem az erkélyre a fekete és a nemzeti színű zászlót. A párttitkár ennek nem örült.
Fegyveres harcban hol vett részt?
– Miután a szovjet hadsereg tankokkal behatolt a fővárosba, a Soroksári úton felvettük ellenük a harcot, de csak géppisztolyunk volt és puskánk. Amikor az egyikünk megsebesült, visszavonultunk. Csepelre azért mentem ki, hogy lássam, van-e támogatása a felkelésnek, és esélye a fegyveres harcnak. Ott már nagy tömeg volt és aki harcolni akart, tudott fegyvert szerezni. Ezrek jutottak fegyverhez. Teherautókon ismét visszamentünk a városba, a Corvin köz környékére.
Mikor sebesült meg?
– Október 25-én éjjel a Corvin köz és a József körút környékén a behatoló szovjet harckocsik és a felkelők között iszonyú tűzharc bontakozott ki. A millió izzó lövedék olyan volt, mintha szentjánosbogárral lett volna tele az ég. Egy orosz kiszúrhatott: egy ütést éreztem a fejemen. Először nem tudtam, mi történt, de amint végig húztam kezemet az arcomon, láttam, hogy véres. A jobb szemem kapott egy szilánkot, nem láttam jól, teljesen harcképtelenné tettek. A repesz még most is bent van az arcüregemben.
Ezzel az ön számára a forradalom véget ért?
– Amikor az egyetemen megtudták, hogy megsebesültem, az évfolyam társaim meglátogattak a klinikán és közölték: beválasztottak az egyetem ideiglenes forradalmi bizottságába. A november 4-ei szovjet támadást a klinikán vészeltem át a több száz sebesülttel, beteggel együtt. November 8-án jöttem el kórházi ruhában, mert tudtam, hogy napok kérdése, és megjelennek az ávéhások, a karhatalmisták, s keresni fogják a felkelőket, a fegyveres harcban megsebesülteket. A beteglapomon is más név szerepelt, mert nem valódi nevet, címet adtam.
A forradalom leverése után valóban jöttek a pufajkások a kórházakba, és összegyűjtötték a sebesült vagy bujkáló felkelőket.
Álnéven szerepelt, mégis elfogták?
– Nem lehetett letagadni a harcban való részvételemet, de nem is akartam. Tovább működött az egyetem ideiglenes forradalmi bizottsága, ott is több beadványt készítettem az egyetemi oktatás demokratizálódása, az ifjúság érdekvédelme ügyében.
Mikor tartóztatták le?
– 1957 júniusában. Előtte már zajlott az egyetemen a fegyelmi tárgyalás ötünk ellen. Vörös Tibor, Ásványi Rezső, Töttösy Zsolt, Karátson Gábor és ellenem folyt az eljárás. A fegyelmi határozatot már nem kaptuk meg, mert közben elvittek bennünket.
Mivel vádolták?
– Elsőrendű vádlottként szerepeltem, a Forintos és társai bűnügyben. Tutsek Gusztávhoz kerültünk, eléggé vérfagyasztónak nézett ki. A Fő utcában voltunk egészen novemberig, a végén megkérdeztem a nyomozómat, hogy mire számíthatok. Tíz-tizenöt évet jósolt. Valami csoda folytán négy évet kaptam, talán belejátszott ebbe az is, hogy a forradalom első napjaiban megsebesültem. Karátson Gábor másfél év börtönt kapott és a többiek is hasonló büntetésben részesültek.
Később el tudott helyezkedni?
– Az ország összes egyeteméről kirúgtak. Segédmunkási állást kaptam a Ganz Kismotor- és Gépgyárban. Betanított gépmunkás lettem később, de a fél szemem miatt nem lehettem esztergályos. Sajnos édesapám 1957-ben meghalt, édesanyám csak özvegyi nyugdíjat kapott, nős is voltam, tehát valamit változtatnom kellett. Mivel jogtörténész sem lehettem, az Országos Fordító Iroda is telített volt nyelvet tudó, úgymond deklasszált, ellenforradalmi elemekkel, így maradt az, hogy éjjeli őr lettem a szék- és faáru gyárban. Itt szabad időmben megtanultam lengyelül. 1972-ben egy rendelet a büntetett előélet alól a kisebb büntetési tételek esetén mentesítést adott. Ekkor ismét beadtam a kérelmemet az oktatási minisztériumhoz, hogy be szeretném fejezni az egyetemet, és végül engedélyt kaptam az államvizsga letételére. 1973-ban megkaptam a diplomámat. Folytattam a tanulmányaimat a szociológiai kiegészítő szakon az ELTE bölcsészkarán. Végre kaptam állandó állást szociológusként a Felsőoktatási Kutató Intézetben. Közben fordítottam lengyel írókat, szociológusokat, akik előhírnökei, előkészítői voltak a lengyel ellenzéki mozgalomnak.
Volt ötvenhatosok közül sokan mondják, hogy a forradalmat el akarják rabolni. Erről mit gondol?
– Kétségtelen, mindkét oldal ki akarja sajátítani. A forradalom előkészítésében bizonyos szerepe volt az Irodalmi Újságnak, a Petőfi Körnek, a revizionistáknak. Ez párhuzamos mozgás volt, mert közben a lakosságban is nőtt a feszültség, az elégedetlenség a totális diktatúrával szemben. A forradalom kitörése tehát a revizionista kommunistákat ugyanúgy meglepte, mint azokat, akik utcára vonultak.
Kié a forradalom?
– Az egész nemzeté.
Az a hihetetlen gyorsaság, ahogyan országszerte napok alatt megalakultak a forradalmi, a nemzeti bizottságok, a munkástanácsok, ez mutatta, hogy egy nép kelt fel és a kádári Fehér könyvvel ellentétben nem külföldről irányították, vagy hazai reakciós elemek szervezték a forradalmat.
Részt vett a forradalomban, a harcok közben elvesztette az egyik szemét, az élete további alakulását meghatározta a megtorlás. Megbánta azt, hogy ott volt a pesti utcákon?
– Nem. Hű vagyok a forradalomhoz, vagy legalábbis igyekeztem és igyekszem lenni, és annak erkölcsisége ma is feltétlen norma számomra. Bármiről írok, lehet az szaktudomány is, 1956 mindig benne van. Sikerült visszaadnunk a nemzet önbizalmát, önbecsülését. Bár reménytelennek látszott a harc, de ez egy olyan kihívás volt, ami elől nem lehetett megfutamodni. Ha ezt tettem volna, soha többet nem lettem volna képes tükörbe nézni.
Forintos György szociológus, magyar szabadságharcos 2005-ben hunyt el.
(A portréfotót Pörneczi Bálint készítette).
