Hegedűs László - mentővel csempészte 56 hőseit
Melyik volt a legemlékezetesebb mentése?
A Szív utca sarkán jártunk a mentőautóval, és a pékség előtt hatalmas sor állt. Egyszer csak géppuskasorozat hallatszott az utca végéről, állítólag egy bevodkázott orosz tankos kezdett el tüzelni. Rémületes volt a látvány: vér, húscafatok mindenütt. Lövések közepette hordággyal rohantunk az összeesett emberekhez, és elkezdtük hordani a sebesülteket a mentőautóba, amely tizenkét férőhelyes volt. A bajt tetézte, hogy a sebesültek között volt egy terhes asszony, aki haslövést kapott. Őt is a mentőkocsiba akartam tenni, de a rokonai és a felzaklatott emberek nem akartak elengedni, s követelték, hogy a helyszínen operáljam meg. Bár fehér köpeny volt rajtam vöröskeresztes karszalaggal, de mondtam, hogy nem vagyok orvos, nem tudok operálni. Csak néhány műszerem volt, egy lumnicer – azaz érszorító –, egy szike, egy fogó, meg talán éter.
Hiába tiltakoztam, kénytelen voltam úgy tenni, mint aki ért az operációhoz, és valami isteni csoda folytán a fogóval kihúztam a golyót a terhes asszony hasából.
Valósággal önkívületi állapotban voltam, nem tudtam, hogy mit teszek.
Mi történt a gyermekkel?
Bevittem az asszonyt a kórházba a többiekkel. A baba az édesanyja hasában meghalt, a terhes mama életben maradt. Egy másik emlékezetes mentésem a Bakáts térhez kapcsolódik. A ruszkik a koraszülöttotthont szétlőtték. Segítséget kértek tőlünk, hogy mentsük a koraszülött csecsemőket, mivel a hőközpontot felrobbantották, villany nem volt, az inkubátorok nem működtek. Tűzharc közben kellett mentenünk a csecsemőket a nővérekkel. Egy katonai hordágyon nyolc-tíz csecsemőt tudtunk elhelyezni. Két fordulóra sikerült őket beszállítanunk. Még most is látom őket.
A Corvin közben kik fogadták?
Érdekes: kezdetben rám mindenki lőtt. A szovjetek is, a felkelők is. Érthető, az ávósok másra használták a mentőautót, gyakran szállítottak benne fegyvereket. Ráadásul az én mentőautóm nem is fehér színű volt, messziről üvöltött róla, hogy honvédségi gépjármű. Amikor első alkalommal beálltam a Corvin közbe, akkor a forradalmárok kapásból letartóztattak. A Pongrátz testvérpár kapott el és vitt az akkori főparancsnokhoz, Iván-Kovács Lászlóhoz. Elmondtam neki, hogy rendszeresen fogok ide hozni kötszereket, ha szükség van rá, és rendszeresen el fogom szállítani innen a súlyos sebesülteket a Honvéd Kórházba, ahol orvosi segítséget kapnak s biztonságban lesznek.
Elhitték?
Meggyőztem őket és elhitték, annál is inkább, mert később magát Pongrátz Gergelyt is bevittem a kórházba.
Meddig mentett embereket?
November 11-én még a Kilián laktanyából, hátulról, az első emeletről sebesülteket szállítottam el. November 13-án jöttem le a mentőkocsiról, és ott maradtam a kórházban az idegsebészeten asszisztensként egészen 1957. január végéig, mert ekkor következett a tényleges ellenállás részemről, részünkről.
Ez mit jelent?
A Központi Honvéd Kórházban az idegsebészeti osztályon dolgozott Iván László agysebész, aki jelen pillanatban Kanadában él. A professzor erőteljesen szervezte az ellenállást, szólt, hogy menjünk el az Egressy útra egy munkás-összejövetelre, ahol lényegében találkoztam a későbbi bulitársaimmal.
Bulitársaival?
A bulitárs, az nem más, mint ügytárs, akivel egy ügyben ítéltek el bennünket. Tehát ott ismerkedtem meg többek között Szabó Lajossal, Forgács Ferivel, Nagy Jóskával és Mécs Imrével. Én a Központi Honvéd Kórházat képviseltem, Mécs Imre a Műegyetemet.
Elindult a szervezkedés, amelynek célja az volt, hogy propaganda-anyagokkal ismertessük a forradalom valódi céljait, és ha kell, újra felvegyük a fegyveres harcot.
A röpcédulákat én írtam, és a kórház stencil gépén sokszorosítottuk. Ezeket a röpcédulákat aztán Szabó Lajosék, a munkásfiatalok vitték el s terjesztették, a terjesztésbe később én is bekapcsolódtam. De nemcsak ez volt a feladatunk, mert közben mentenünk kellett azokat a forradalmárokat, akikre kötél várt.
Ez is egyfajta életmentés volt?
Igen.
Az ávéhások, karhatalmisták járták a kórházakat és nézték a kórlapokat. Keresték azokat, akiket lőtt sebbel ápoltak.
Ezért Iván László – Radó György kórházigazgató tudtával – összeszedte azokat a prominens személyiségeket, akikre súlyos ítélet várhatott. Ezeket én vittem ki mentőautóval, nyílt paranccsal a nyugati határszélhez, többek között a győri kórházba, ahonnan a menekülteket Nyugatra szöktették. Zsúfolásig volt a mentőkocsi, álcázni kellett a szállítást, hordágyakra is fektettünk embereket, bekötött fejjel, lábakkal, karokkal. Amikor aztán a szovjetek megszállták Győrt, akkor Komáromba vittem a transzportot, úgy tudom, ebben a szállítmányban ott voltak Pongrátz Gergelyék is.
Hogyan bukott meg?
Feljelentettek. A Honvéd Kórházból, a pszichiátriai osztályról egy pszichopata ápolt jelentett fel. December körül megindult a nyomozás, sorra kezdődtek a lebukások, felgöngyölték a szervezkedést, májusban letartóztattak.
Az nem számított, hogy ön a forradalom napjaiban embereket mentett?
Nem.
Tutsek Gusztáv vérbíró azt mondta a tárgyaláson, hogy az ilyen csirkefogók, mint én, mind fegyvereket szállítottak. Ekkor álltam fel és üvöltöttem.
Hány évre ítélték?
Életfogytiglant kaptam. Amikor a Tutsek kimondta első fokon az életfogytot, az ügyvédem felugrott és azt kiabálta, hogy ez nem bíróság, hanem mészárszék. Gaszt Istvánt azonnal kizárták az ügyvédi kamarából, 1991-ben én intéztem el, hogy mentesítsék, és visszakapja az ügyvédi jogosítványait. De abban az évben meghalt. A mi ügyünkben szereplő hat halálos ítéletből kettőt életfogytiglanra változtattak, a Forgács Feriét és a Mécs Imréét. Nagy Józsefet, Szabó Lajost, Ivicz Györgyöt és Bárány Jánost – piros sapkás Jancsit, a Tompa utcaiak vezetőjét – halálra ítélték. A négy munkást kivégezték, hiszen azok munkásárulók voltak.
Mikor szabadult?
1963-ban, a nagy amnesztiával. Rendőri felügyelet alá kerültem fél évre, egy ideig nem tudtam sehol elhelyezkedni. Dolgoztam egy autóalkatrész-raktárban, végül is Mécs Imre révén bekerültem a Híradástechnika Szövetkezetbe, ahol elkezdtem műszaki könyveket szerkeszteni. A dokumentációs csoport vezetője lettem, de osztályvezetőnek nem nevezhettek ki, mert büntetett előéletű voltam. Hárman voltunk életfogytosok a szövetkezetben: Mécs Imre, Rácz Sándor és én. 1972 után olyan helyzetet teremtettek a munkahelyemen, hogy ki kellett lépnem. Szabadfoglalkozású lettem, a feleségem nevén elindítottunk egy gmk.-t, és így különböző nagyvállalatoknak szerkesztettem műszaki könyveket: ebből éltem.
A rendszerváltásban részt vett?
Az ellenzéki mozgalomban nagyon hamar ott voltam, írtam a Bibóemlékkönyvbe. Természetesen jó barátságban voltam Göncz Árpáddal, Mécs Imrével, Donáth Ferenccel.
Göncz Árpáddal most is jó barátok? (az interjú a kétezres évek elején készült!).
Már nem. Nem értek egyet azzal, amit tesz. Sőt, nagyon elítélem. Meg is írtam neki egy magánlevélben. Nemzetellenes politikát folytat.
Mécs Imrével sem ért egyet?
Nem. Megdöbbentő, megrendítő és szégyenletes, amit tesz. Szerettem volna időnként megkérdezni tőle: édes Imikém, nem szégyelled magad?
Az ötvenhatosok közül kikkel van jóban?
A csendes emberekkel. Nem szeretem a vadmagyarkodást, nem szeretem a kommunista hazudozást, a bolsevik hazudozást, a kisajátítást. Vannak csendes ötvenhatosok, mint például Hrabovszky Laci barátom. Nem járatjuk a pofánkat, de szégyelljük magunkat azért, ami itt történik.
Így éli meg a rendszerváltást, amiért harcolt?
Ahogyan a börtönben megismertük a revizionistákat, nagyszerű rabtársak voltak, egyiküket sem tartottuk besúgónak. De gyakorlatilag azt mondhatom, hogy tulajdonképpen átvert bennünket a börtönbeli magatartásuk, mert a múltjukról semmit sem tudtunk, és nem árultak el semmit. Például nem mondtak arról semmit, hogy Vásárhelyi Miklós hogyan viselkedett a pócspetri ügyben, miket irt róla, miket hazudozott. Göncz Árpáddal, akivel összeért a fejünk, mert hosszú ideig egymással szemben feküdtünk az 58-as zárkában Vácon, egy ideig személyes barátságban voltam vele, nos a jelenlegi magatartása iszonyatos csalódást jelent. Mutatja a mi naivitásunkat is.
(A portréfotót Burger Zsolt készítette).
