Rácz Sándor: A forradalomban mindig van remény
– Huszonhárom éves volt, amikor vérbe fojtották a forradalmat és a munkástanácsok országszerte az üzemekben, gyárakban szervezték Kádárékkal szemben az ellenállást. Volt remény?
– A forradalomban mindig van remény, a forradalom optimizmust ad, mert az igazságtalanság ellen lázadnak fel az emberek. Fiatalok voltunk, de a feladathoz már nem voltunk azok. Noha szép számmal vettek részt munkások a harcokban, ám egységes munkásosztályról mégsem beszélhettünk. A munkások akkor léptek színre valódi nagyságukban, amikor a szovjetek leverték a forradalmat. Akkor fogalmazódott meg az a gondolat, hogy ha fegyveresen nem tudtuk kivívni a függetlenségünket, akkor vívjuk ki azt békés úton, politikai eszközökkel és a forradalom értékeiből mentsük meg, amit lehet.
– A Központi Munkástanács – aminek ön november 16-án elnöke lett – akkor már két napja tárgyalásokat folytatott Kádár Jánossal.
– Kádárékkal nem állt szóba senki, a kormány behúzódott a parlamentbe, de eleinte még az úgynevezett jó elvtársak is kerülték őket. A november 14-én megalakult Központi Munkástanács történelmi felelőssége az volt, hogy elhatározta: tárgyalást kezdeményez Kádár Jánossal és társaival, akiket szovjet tankok juttattak a parlamentbe.
– Mit követeltek önök?
– Már az alakulásakor közzé tettünk egy nyolcpontos politikai követelést, és a magyarság legfontosabb követelése volt az első: Ruszkik haza! Tehát az idegen katonák hagyják el hazánk földjét. Minden tárgyaláson ez volt az első napirendi kérdés.
– Kádár mutatott hajlandóságot a követelések elfogadására?
– Politikailag nem tudtak mit kezdeni a munkástanács küldöttségével.
Nem tudták, hogy mi történik kint a gyárakban, kint az életben, nem mozdultak ki a parlamentből, nem mertek megjelenni az utcán.
Ebben a zárt környezetben csak olyan információkhoz jutottak, amiket a besúgóik küldtek nekik.
– Mikor mondták ki, hogy elég volt a Központi Munkástanácsból, elég volt önből?
– November 25-én egy éjszakai tárgyaláson felugrott Kádár az asztaltól és azt kiáltotta az arcomba: Én ezt nem bírom tovább! Vagyis nem bírta azt a terhelést, ami a követeléseinkkel okoztunk. Én azonban nem engedtem. Nyugodtan válaszoltam: Ezt mind a kettőnknek bírnia kell, az ország problémái elől nem lehet kitérni. Számtalan ilyen jelenet zajlott le, de ezt követően egyre inkább érezni lehetett, hogy nem kell nekik a Rácz Sándor-féle munkástanács. December 6-án összeült a Központi Munkástanács és memorandumot fogalmazott, ezt én vittem be a parlamentbe. Ám ezen a napon a kommunisták vörös zászlós tüntetést szerveztek Budapest utcáin. Ez volt a Nyugati pályaudvari véres összecsapás, ahol Horn Gyula pufajkásként állítólag részt vett. Az angyalföldi melósok leszálltak a villamosról és önként verték szét a vörös zászlókkal vonuló vérgőzös kommunistákat. Ekkor dördültek el a lövések, sokan megsebesültek, néhányan meghaltak. Én éppen bent voltam a parlamentben, de a véres események miatt menekülnöm kellett az Országházból, mert a Kádárhoz rohanó pufajkások között lincshangulat uralkodott el. Ez a szereplésünk végét jelentette.
– Önt mikor tartóztatták le?
– A Baranya megyei párttitkár és Berecz Bertalan, a gyárunk igazgatója kijöttek a gyárba december 11-én hajnalban azzal az üzenettel, hogy azt javasolja a kormány, menjek be Bali Sándorral, mert Kádár János úgy ítéli meg, még volna miről beszélnünk. Persze én már tudtam, hogy nekünk nincs miről beszélnünk.
Azért mentem be, hogy tartóztassanak le.
Tudtam, hogy a politikai munkámat már csak véráldozattal tudnám folytatni és ezt már nem akartam. Annyi ember halt meg a forradalom alatt, annyi ember halt meg körülöttem, hogy nem akartam további emberáldozatokat. Ezért mentem velük a parlamentbe. Végül annál a parlamenti kapunál tartóztattak le, aminek közelében Kossuth Lajos szobra áll. Ő, a forradalmár nézte a forradalmárok letartóztatását. Bevittek bennünket a Fő utcai börtönbe. Ekkor ért véget a Központi Munkástanács elnökségének tevékenysége. A Központi Munkástanács a mai napig sem szűnt meg, mert én élek. Engem a forradalmi munkások választottak meg elnöküknek és a forradalom alatt a magyar nép oldalára álltam ebben a kilátástalan harcban. Amíg élek, erről a posztról elmozdulnom nem lehet.
– Hány évre ítélték?
– A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének bűntette miatt életfogytiglani börtönre ítéltek első fokon, majd másod fokon is. 1963. március 28-án szabadultam, majdnem a harmincadik születésnapomon, amit a börtönben ültünk meg a cipészműhelyben.
– Izsákon gazdálkodik, és a Magyar Földvédő Mozgalom elnöke. Most nem a munkások érdekeit védi, hanem a parasztságét?
– Magyarországon nem lehet külön választani a kettőt. A nemzet fennmaradása a gond és ebben a helyzetben nem lehet osztályokra tagolni a társadalmat. A mi politikai küzdelmünk a nemzeti egység elvén alapszik. Ezt nem tudom abbahagyni, amíg élek ez a feladat nem szűnik meg. Most a legnagyobb problémát az Európai Unióhoz való csatlakoztatás, Magyarország bekényszerítése jelenti. Mindenkinek világosan kell látni, hogy amit az EU-ról a magyar embereknek mondanak, az becsapás. Munkás ember vagyok, és azt állítják, hogy a csatlakozás után egész Európában munkát vállalhatok. Ez nem igaz. Az Európai Unió országaiban húszmillió munkanélküli van. Nem a magyar munkást fogják alkalmazni, hanem elsősorban a saját nemzetiségű állampolgáraikat. Talán elmehetek majd Párizsba a föld alá, a szennycsatornában dolgozni, mert azt már francia nem vállalja. Ilyen munka vár majd ránk Európában. Itthon pedig nem lesz munkánk, mert az a pénzvilág, amely a világot uralja, egyik napról a másikra képes Magyarországot gazdaságilag megölni.
Az interjú a kétezres évek elején készült. Rácz Sándor 2013-ban hunyt el.
