Mécs Imre: Horn Gyula testvéréé ötvenhat
– „Megdöbbentő, megrendítő és szégyenletes, amit Mécs Imre tesz” – mondta Hegedűs László, amikor önről kérdeztem. Mit szól hozzá?
– Nagyon bátor és önfeláldozó volt ötvenhatban, derék ember volt Hegedűs László. Az más kérdés, hogy ilyen hosszú idő alatt nagyon sokan megkeseredtek, különösen akkor, ha azt látják, hogy nem olyan irányba halad a politika, ahogyan elképzelték. Másrészt – ez szomorú korjelenség –, hogy már a második olyan ciklus van a parlamentben, amelyben én vagyok az egyetlen ötvenhatos (az interjú 2003-ban készült - a szerk.).
Miért elkeseredett Pataki Laci, Hegedűs Laci, Regéczy Laci? Azért, mert elszállt az élet, és igazán nem tudtak kibontakozni.
Sok ezer ötvenhatosra vonatkozik ugyanez. Csak nem mindenki keseredett meg, hanem megpróbálta a saját területén megtalálni önmagát.
– Nem a múltját, a börtön évek közös szenvedéseit kérdőjelezik meg volt rabtársai, hanem az 1990 utáni cselekvéseit. Főként azt rosszallják, hogy az SZDSZ az MSZP-vel szövetkezett 1994 után, és ebben ön is szerepet vállalt.
– 1990-ig, a választásokig egyike voltam a legkeményebb ellenállóknak, még a kerekasztal-tárgyaláson is talán én voltam a legkeményebb Magyar Bálinttal. Minket az SZDSZ delegált, s nem voltunk hajlandók engedni az MSZMP nyomásának. Akkor még Orbán Viktorék velünk voltak, és együtt akadályoztuk meg azt, hogy elvtelen alku köttessék meg a rendszerváltáskor. Sajnos maga Antall József is hajlott arra, hogy politikusi alkut kössön a többi párttal együtt.
– Ám végül az SZDSZ és az MDF kötötte meg a paktumot.
– Az jóval később volt, az első szabad választás után. Azt is el akarom mondani, hogy a hatalom számára az első számú közellenségek közé tartoztam. Ez volt a helyzet, és engem senki ne oktasson ki az elmúlt rendszerből, mert négyszer rúgtak ki az állásomból, annak ellenére, hogy kiskorú gyermekeim voltak. Amikor láttam azt, hogy az ötvenhatosokon kívül van más ellenzéki csíra – ez 1977-ben jelent meg, amikor Václav Havelékat lecsukták és tiltakozó mozgalom indult –, akkor én ezzel a társasággal kerestem a kapcsolatot. Ebből lett később a Demokratikus Ellenzék. Egyike voltam azoknak, akik aláírták a tiltakozó memorandumot, a magyar Charta ’77– et. Azok, akik most ellenem kiabálnak, akkor mind lapultak. Amikor nehéz volt az idő és keménynek kellett lenni, akkor én kemény voltam, amikor azonban politizálni kellett egy demokratikus jogállamban, akkor én demokratikus jogállami mentalitással kívántam politizálni és így kívánok ma is. Ezt egyesek nem értik, azok egy része sem, akik eddig barátaim voltak. Orbán Viktor miniszterelnökségének második felétől az ötvenhatosok között felülről szervezett polarizáció indult meg, egyfajta ellenségképzés. Ennek az áldozata lettem én is, a politikai kultúra is.
– Akkor viszont mi volt 1992. október 23-án, amikor a Kossuth téren kifütyülték az ötvenhatos Göncz Árpádot, az akkori köztársasági elnököt? Állítólag akkor is ötvenhatos veteránok kiabáltak és fütyültek. Eszerint ez a polarizáció nem az elmúlt években kezdődött.
–Göncz Árpád kifütyülőinek személye egyáltalán nem tisztázódott, nem egyértelmű, hogy ötvenhatosok lettek volna. Ott vidékről felhozott fiatalok randalírozása is szerepet játszott. A személyem elleni támadások nem akkor indultak meg, amikor koalícióra lépett az SZDSZ az MSZP-vel, hanem jóval később. Sőt, azt kell mondanom, hogy a koalíciós időkben a jobboldalon is közmegbecsülésnek örvendtem. 2000 körül kezdődött, amikor tudatos, felülről irányított polarizáció indult meg az országban, amit én történelmi hibának tartok.
– Az SZDSZ kezdetben a kommunistaellenességével kivívott egyfajta megbecsülést. A fő törést az ötvenhatosok között 1994 jelentette, amikor a szabad demokraták azokkal a szocialistákkal kötöttek politikai egyezséget, akiket az MSZMP utódpártjának tartottak, akik vérbe fojtották a forradalmat.
– Ezek nem árnyalt megállapítások. Több problémával kellett szembe néznünk. A diktatúra az évtizedek folyamán a társadalmat teljesen atomizálta. E társadalomnak valamikor voltak rétegei, osztályai, voltak kulturális intézményei, voltak szervezetei, voltak egyházai, de a diktatúra mindent tönkretett, még a dalárdákat, a legeltetési társaságokat is. A társadalomban talán néhány százan voltunk olyanok, akik tudtuk, hogy mit akarunk, s akik 1956 eszméi szerint éltük le az életünket. Több millió ember pedig teljesen atomizált állapotban volt, ők nem tudták kifejezni az akaratukat. E társadalomnak vannak tanuló évei, hogy kialakuljon egy normális, tagolt, az akaratát kifejteni, artikulálni tudó társadalom.
– Ennek a szövetségkeresésnek az a magyarázata, hogy a szabad demokraták bal felé nyitottak?
– Amikor az SZDSZ megalakult, akkor mi balközép pártnak tartottuk magunkat, az ötvenhatos hagyományoknak megfelelően.
Én úgy gondoltam, ha eljutunk a szabad választásokig, akkor a parlamentben kezet lehet nyújtani, mert tiszta lappal kell indulni.
Nem lehet tovább vinni a másik rendszer megosztottságát. Sajnos ez nem volt ennyire egyszerű, ugyanis a Magyar Szocialista Párt nem tudott teljesen megszabadulni azoktól a ballasztoktól, amiktől meg kellett volna. 1989 őszén az MSZMP a megszűnése és az új szocialista párt kialakulása nem volt olyan radikális és határozott, mint amilyennek kellett volna lennie. Ennek ódiumát hordozza az MSZP és az ország is.
– Az SZDSZ azért kötött szövetséget az MSZP-vel, hogy a szocialistákat hitelesítse?
– Nem ezért kötöttünk koalíciót. Bennem is az az elhatározás volt, hogy ezentúl normális és európai módon politizálunk majd, minden előítélet nélkül. Másrészt 1994-ben, a második szabad választáson 54 százalékot kapott a Magyar Szocialista Párt. A következő egy hétben nagy nyomás nehezedett ránk éppen a konzervatív erők és a nyugati tényezők részéről – Washingtontól Bonnig, Párizsig –, hogy vegyünk részt a koalícióban, mert különben hiteltelenné válik az ország, és restaurációnak fogják fel a választás eredményét.
Hosszas vívódás után – kétszer hívtuk össze a küldöttgyűlést – döntöttünk úgy, hogy szigorú feltételek mellett belépünk a kormányba, mert ez az ország érdeke.
A magyar kormányzatot hitelesítettük a világ előtt. Magyarországra ez alatt a négy év alatt több külföldi tőke jött be, mint Csehországba és Lengyelországba együtt.
– Viszont az ötvenhatosok szemében ön már nem az, aki volt.
– Ez azt jelenti, hogy egyrészt néhány szegény öreg barátom rövidlátó, másrészt hatalmi célokból befolyásolták őket.
– Egyesek szerint a nemzettől el akarják rabolni a forradalmat, megpróbálják különböző módszerekkel kisajátítani azok a szocialisták, akiknek nincs pozitív múltjuk. Erről mi a véleménye?
– Tárgyilagosan kell vizsgálni azt a hatalmas történelmi eseményt, amit ötvenhatnak nevezünk. Azok a barátaim is, akik most esetleg morognak rám, vizsgálják meg a lelkiismeretüket, hogy 1956-ban mit mondtak és mit gondoltak. Nem jó, ha visszavetítjük a mai pártelvárásokat ötvenhatra. Ötvenhat légköre egészen más volt. Más volt a világ, a gazdasági helyzet, más volt a történelem folyása, más volt az európai helyzet. Ötvenhat történéseit, hatalmas tetteit, a munkás önszerveződés, a munkás önigazgatás, és a munkástanácsok példáját nem lehet besuszterolni a mai jobb- és baloldali skatulyákba.
– Akkor ilyen értelemben Horn Gyuláé is 1956?
– Horn Gyula testvéréé ötvenhat, aki a Filmgyár munkástanácsának elnöke volt.
Horn Gyula beállt pufajkásnak, a testvérét agyonverték, valószínűleg a szovjetek (
Horn Géza lánya, Havas Szófia MSZP-képviselő másképp emlékezett: szerinte az általa csak „nyilaskeresztes csőcseléknek” nevezett forradalmárok ölték meg – a szerk
.). Ez máig sincs még tisztázva. Persze a forradalmat minden politikai erő igyekszik kisajátítani, a forradalmaknak ez a sorsuk. 1848-cal is ez történt, minden rendszer magáénak tekintette. De ahogy 1848, úgy 1956 sem hagyja magát Prokrusztész-ágyakba kényszeríteni. 1956 mentalitásába, értékrendjébe nem fér bele ez a jobb- és baloldal. Ha így gondolkodnék, hogyan gondolhatnék barátian Angyal Istvánra, Szirmai Ottóra, Bárány Jánosra és a többi kivégezettre, akik magukat eszmei kommunistáknak vallották. Én őket tisztelem és szeretem, közös volt a sorsunk. Sokat vitatkoztunk és sok mindenben egyet értettünk. De nem lehet címkézni sem őket, sem másokat.
